Új Szó, 1974. október (27. évfolyam, 232-257. szám)
1974-10-13 / 41. szám, Vasárnapi Új Szó
VLADIMÍR MINÁČ: S űrülő sötét, láthatatlan csillagok ... Kérlelhetetlen rendszerességgel, millió óra tiktakja, kooognak az esőcseppek a vadon boltozatán. Bent, a szinte egymásba fonódó ágak alatt egy nv'g sötétebb világ. Nedvesség, korhadozó fák átható szaga. A szél a lombokba kap; riasztóan dobolnak a leveleken a cseppek. Egy kis völgyteknőben tűz, ég. Alacsony, erőtlen láng; gomolygó füst, széthömpölyög a hatalmas szálfák között a szélrózsa minden Irányában. A tűz körül négy férfi. Átázott katonaköpenybe burkolózva, csöndesen, mozdulatlanul — hihetetlen, valószerűtlen szoborcsoport. Az álluk a kezükön, a kéz a puskát tartja; szemhéjukat lekoppintja a fáradtság; az arcuk borostás, elgyötört. A kővetkező pillanatban megmoccan egyikük. S mivelhogy egymáshoz tapadva ülnek, mindannyian kinyitják a szemüket, felriadnak, sóhajtoznak. — Párállík — mondja az, amelyik elsőként moccant meg. Nézi a köpenyét, amelyből párafelhők gomolyognak elő. Egyikük sem válaszol. Kedvetlenül lecsukják a szemüket, szundítanak tovább. De a nagy, ugráló ádámcsutkás férfi már teljesen magához tért az álomból, s unalmas egymagában virrasztanía. — Rakni kéne a tűzre. Semmi. Föl se pillantanak. — Mondom, rakni kéne rá. Erre dühösen fölemelkedik egy fekete, borostás arc, apró, eleven szemekkel. — Tán kísértet háborgat?l Itt az erdő — rőzsézz! Az ádámcsutkás a tűz fölé hajol, rendezgeti az égő gallyakat. A tűz felsustorog, füstölög. — Én csak aszondom, hogy kéne ... A harmadik férfi — a pofacsontja előugrik — felköhög. — Hogy a fene ... no ... még megfojt . .. Hát mért nem mégy ľ Lám csak, micsoda úrhatnám lett ez a Maco — parancsolgatni, azt igen, csak éppen lenne kinek. Maco, a kiugró ádámcsutkás megmozdul, de nem áll föl. Egyenesen a szigorú, fekete arc felé fordul, mintha nem is hallotta volna az előbbi szavakat. — Én csak aszondom, Gyuro bácsi, a Janónak kéne elugornia, ő a legfiatalabb ... A negyedik férfi a neve hallatára fölemeli a fejét. Az arca valóban fiatalosabb, világosabb a többiekénél; átázott, fülére húzott sapkája alól rendetlenül omolnak alá csomókba tapadt, világos hajfürtjei. — Hogy én? Rajtam lenne a sor? — válaszol jámboran. — Csak eredjl Nem törjk el a kezed ... — mondja szigorúan Gyuro. Jano engedelmesen néz maga elé. Megtermett, derék ember, az a fajta, akire katonáéknál is nehezen akad méret. A köpeny éppen csak a térde alját veri, s alig a könyöke alá ér. Egy ideig hallani, ahogy cuppog alatta a nedves föld. Itt-ott megroppan egy ág. Aztán újból síri csönd. Amikor Jano visszatér a rőzsenyalábbal, a tűz mellett már újra szundikálnak. Janó akkurátusán, gyakorlottan gallyat tördel és rak a tűzre. Társai fölébrednek a nedves rőzse alól előgomolygó füstre. Dörzsölgetik a szemüket, köhécselnek. — Bedöglik a tűz — mondja a széles arcú Ond- ro, füsttől és szundítástól könnyes, gyulladt szemét törölgetve. Majd kérdőn Gyúróra, a rangidősre tekint. — Csak nem tévedtünk el? Azt mondják, könnyen kézen fogja az embert a gonosz ezekben a hegyekben. Gyuro megvetően ráncolja össze a homlokát. — Te bizony, Ondro, nemigen igyekeztél, mikor az észt osztogatták... s ha nem tetszik itt, hát sok szerencsét, eredj a magad útján. Kézen fog ott majd a — német is. Maco hízelkedve fordul Gyuro felé: — Én biz csak maga után, Gyuro bácsi. Azt mondják, éjszakánként gyakran terelt el erre juhokat, ismeri a hegyi ösvényeket, hehehe ... A nevetés erőltetett, hamis. Senki sem csatlakozik hozzá. Gyuro mondani akar valamit, de aztán meggondolja magát Hosszan bámul a tűzbe, s ingatja a fejét. Bizony, ha tudnád, te lüké, nem nevetnél ilyen ostobán. Éjszaka volt, mikor Gyuro az apád birkáit terelte, nem számolhatta őket az apád reggel a ka- ráml>an... Ismét elcsöndesedtek. A csend nyugtalan, balsejtelmekkel terhes. Fél- Alomban gondolat gondolatot szül, az egyik furább, képtelenebb, mint m másik. Egymás után riadnak fel a szundításból, tágra nyitják a szemüket, melyben niég mindig ott a képzelődés keltette rémület. Aztán a fáradtság újra lekoppintja a szemhéjukat. Feljebb tőlük, egész közel egy roppanás. Nem, nem száraz ág, amely zörrenvo vágódik a fatörzseknek *— vagy vad, vagy ember. Mindnyájan egyszerre ütik fei a fejüket. Fülelne Világosan hallani, hogy ember közeledik; bátran, mint aki a sajátjában jár. — El... el a tűztől... — suttogja Gyuro. Az avarba ássák magukat, rémülten keresik a puskáikat. Ekkor a hegyen közeledő megáll. Nem látják őt, de érzik, hogy ott áll, beméri őket, s mindegyiküknek hideg futkos a hátán. Aztán a jövevény — úgy érzik, túlságosan is hangosan — megszólal: — Ne lőjetek... közületek vagyokl Föllélegzenek Jano készülődik, hogy fölkecmeregjen, de Gyuro leinti őt öntudatos, parancsoló hangnemet erőltetve magára, odaszól a jövevénynek: — Csak gyere közelebb ... ismerünk mi mindenféle jómadarat. Láttunk, próbáltunk már egyet-mást; csak egyenesen, csak semmi csalafintaság ... a célgömbömön tartalak ... A férfi fölnevet. — Talán én titeket?! Ogy lepuffanthatnálak, szép sorjában, mint a verebeket. Ám mégis megmozdul. Egyenesen feléjük tart; kiszámított, komótos léptekkel. Már a közelükben jár. Láthatóvá lesz sátorlap köpenye, fölfehérlik a keze, kényelmesen tartja a géppisztolyt. — Jó estét... — ... estét... Az idegen nyugodtan a tűz mellé telepszik. Sűrű fekete szakállt visel; a szeme, mint a kökénybogyó. A férfiak kissé szégyenkezve nézik az avarból, majd sorjában melléje ülnek. Vizsgálják a jövevényt, aki — mintha ők itt se lennének — higgadtan cigarettát sodor. Amikor megcsavarja, fülpillant. — Füstölünk egyet? Látjátok, nincs több dohányom. De majd körbeadjuk, slukkonként. Rágyújt a parázsról, s Gyúrónak nyújtja a cigarettát. Hallgatagon, mohón szippantgntnak. Az utolsó slukk végeztével váratlanul megszólal az idegen: — Hát ti — szöktök? A döbbenet egy időre beléjük fagyasztja a szót. Úgy érzik, a jövevény hangjában gúny éüs ellenségeskedés bujkál. Gyuro ösztönösen félrehúzódik tőle. — Dehogyis ... hazafelé tartunk ... — Szöktök! Ez már nyíltan, barátságtalanul hangzik. Veszélyt szimatolnak, figyelnek; a csalódás, a szenvedés, az átvirrasztott éjszakák, a félelem, hogy a céljuk előtt, az otthonuk előtt állják el az utukat, mindez gyűlölelet ébreszt bennük. — Haza — mondja Gyuro —, haza megyünk. Na és aztán? — Na és aztán — és ez a mundér?! — Katonai... — És ha katonai? — Ha katona vagy, harcolj... — Szélnek eresztettek bennünket... — A te harcodra én teszek ... — Mit avatkozol, te szakállas... — Nem kaptál még a koponyádra?! — Nocsak fogd le ... — Sózz oda neki! — Ehhez még egyszer kéne születnetek, pajtás! Hirtelen mindnyájan talpon vannak, készen arra, hogy egymásra rontsanak. A jövevény kissé fél- reugrik a tűztől, a géppisztolya készenlétben, az ujja a ravaszon. — Csak ne olyan nagy hangon, pajtások. Még meghallják a barátaim a völgyben, s rosszul végződhet a dolog ... A férfiakban forr a harag, de látják, hogy emberükre akadtak. Lassacskán lazítanak megfeszített izmaikon, egyik lábukról a másikra állnak, aztán leülnek újra. Az ismeretlen egy ideig még készenlétben áll. Látja, hogy párolog el a férfiakból a harci kedv; látja, hogy keríti hatalmába őket újra a tompa, közömbös fáradtság. Sajnálatot érez az elgyötörtek iránt. — Na, erőszakkal is meggyőzhetnélek, de ilyen alakokra nekünk nincs szükségünk. Inkább szép szóval. Emberien . .. Leengedi a géppisztolyát, s ismét a tűz mellé telepszik. — Amondó vagyok, semmit se nyertek vele. Mindenütt harc folyik, mindenütt tombol a fasiszta. Nem nyertek semmit; lehet, hogy otthon már vár, s elvágja a torkod, mint a bárányét. A férfiak hallgatnak, titkolt ellenségeskedéssel, hogy a jövevény megalázta, megszégyenítette őket. Az ismeretlen egyikükről a másikukra pillant, mintha csak keresné, melyikük a leghozzáférhetöbb, melyiküket állíthatja a maga oldalára az akaratával, a gondolataival. De csak lehunyt szemhéjakat, és tompa, fáradt arcokat lát. Kihunyó tűz, komor, könyörtelen hegyek, s ezek az arcok, ezek a férfiak — maga a testet öltött reménytelenség. Ismert, nemegyszer tapasztalt érzete befurakodik az ismeretlenbe is. Csöndesebben, alázatosabban beszél, mintha nemcsak őket, hanem önmagát is meg kéne győznie. — Harc folyik mindenütt. Nem szökhettek meg előle. S a harcban jobb fegyverrel, mint nélküle. Jano sóhajt egy mélyet. — Na ... ha emberien ... mindenkinek megvan a maga szándéka... a maga szíve szerinti... A mienk pedig az, hogy hazamegyünk ... — De ez... ez árulás ... Gyuro az ismeretlen haragos, szúrós szemébe néz. — Miféle árulás? Hívtak, s mi mentünk. Látjuk, nem vagyunk vakok: a nemzet szenved, segíteni kell. Hát mentünk. Ott meg a feje tetején áll minden. Az urak csak húzódnak hátra meg hátra, töltényed nincs, kosztod nincs, no, teljes egy zűrzavar. A német meg durrant egyet, s már hangzik a parancs: hátra, lódulj hátra! S csak hátra meg hátra. Aztán szélnek eresztettek bennünket — hát akkor miféle árulásról beszélsz? Az ismeretlen lehajtja a fejét. — Hát hiszen ami igaz, az igaz. Igazat szólsz, így volt. De vannak másféle férfiak, akik nem adják meg magukat. Nem kell megadnod magad, a halálnak se kell megadnod magad ... — Hej, könnyű ezt mondani... — sóhajt Ondro. Maco, aki mindeddig nem vett részt a beszélgetésben, gyanúsan végigméri az idegent. — Miféle ember vagy te, te szakállas, hogy így agitálsz? Isten ments, csak nem vagy talán — bolsevik? Az ismeretlen kimérten fölemeli a fejét. — És ha az volnék? — No, akkor biz neked se édesmindegy. Ha a kezük közé kaparintanának, szíjat hasítanának a hátadból a németek. Velünk meg, velünk majd másként ... — Csak aztán nehogy tévedjetek. A fasiszta — ellenség; ha igaz ember vagy, hát jól vigyázz életté. Akár kommunista, akár nem, célba vesz az bárkit. Janót vegyes érzelmek töltik el. Kissé szégyell! magát az ismeretlen előtt, aki bizonyára azt gondolja róla: akkora ember, mint egy hegy, és szö- kevényl De sehogy sem, egy pillanatra sem tud szabadulni az otthonát, a földecskéit, az asszonyát idéző gondolataitól. Szólásra nyitja a száját, de igyekszik nem nézni a Jövevényre. — Hát igen. Mindenkinek megvan a maga szándéka. Te kommunista vagy, megvan a magadé; mi meg gazdák, s nekünk is a magunké. — Hej, bizony, vár a birtok... — sóhajtja Ondro. — Eredj az utadra, fiam — mondja türelmetlenül Gyuro —, megyünk mi is a magunkéra. — Akkor hát — nem jöttök velem? Végigméri a férfiakat, s ők egymás után hajtják le a fejüket. Hallgatnak. — Itt vagyunk lent a völgyben. Kőhajításnyira. Nem jöttök? Az ismeretlen föláll, rendezgeti a köpenyét. — Nem — mondja furcsamód békésen, a szokásos hara, feje szer — Iste Iste Az ide férfiak fi — Ne eszetekbe ismernek Az utó férfiak ni lassacská — Föli gunk az i — Hű. fel Ondrc ja, földet a köpeny éppen cs< — Na. Kilépne ha volna előregörn esetten, 1 don ba n, i vész borC ják a kö Hűvös, Fentrő! hömpoly? hegyoldal Ülnek otthonuk« gében. .Szinte — Itt megy a n S búcs neki a sz Jano é közelebb bátorság a birtok már és t szántotta: ták-e szé partizáno is. — Bizc vannak, i Jano n az esze. hogy ijei egészségi ben is. I után, s i hogy örü tűz; ha 1 Maco ; őt. — Hog szenved, azt; aztá szakállas toki Hét se gatyá harcolnoi megfogni ni... Há — Hát szeriben csogását. vánna m. tetszett i Tóthpól Gyula: EMLÉKEK
