Új Szó, 1974. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)

1974-09-22 / 38. szám, Vasárnapi Új Szó

la! Ilyen csendes fiú. — Mindig azt Ilyen csendes fiú. És annyira sze- t. Oly nagyon, egy napot seni bírt lost tessék. — De újra csodálkozni jén majd azt mondják: — Jobb így ki is engedik. De egészébe véve, id van, és a koszt is kitűnő.

hosszú idő ahhoz, hogy feledni az embert. Szeretném önöket meg- elkiismeretfurdalásaiktól, ezért kihibám. Tíz éve nem hallattam ma- Feledni akartam. Feledni a nap yájunkat körülvevő siralmat. Feled- lakodó port, melyet hiába törülget- oskodással, szamárcsökönyösséggel adni a lámpaoszlopokat, amelyek- icodtunk, és gyönyörködtünk meg- ürességében. Feledni önöket, mert ul hozzátartoznak mindehhez. De jrül, mint ahogy önöknek sem, hoik jobbak a feledéshez. Szüntelen , halálfélelemben. Nem néznek sem a, csak sodródnak. De teljesen feV

váček jutott az eszembe. Mennyire denki, az asszonyok példaképnek elé, mígnem egy napon hirtelen Dzott. Kitaszított lett, nevét kegye- ejtették ki. És megváltozott az emjot bizonyítottak rá, és lehet, újabb volna, ha nincs az a véletlen. Tud- t. A folyóból kihúzták a megcson- a cigányt, és pár nappal azelőtt született. Majdnem' hogy fekete. 2m volt hiba. Egy cigány született, De később rájöttek arra is, hogy :el a módszerrel ölték meg. Tőrszú- ilatt, megcsonkítás, vízbedobás. És ágra jött egy Siváček-fiú. És ami- Jlték, Siváčeknál megint keresztelő arra került a sor és a többiekre is. il Ha nincs az a kis cigány, Sivá- köztünk élne, és lehet, éppen ma — Rendes ember volt! karnak fölöttem, gondoljanak Sivá- ny, nem feltűnő, széles nadrágban.

; céltáblája

:smába menjen, Siváček, mert az- térdepeltetí.

örnyen bonyolult álmom volt. Lát- iyes várat, és egy várat a sűrű sötétség és hűvösség. A folyó menés sok falun átmentem. Meg akar- akit. Valaki hívott. Valaki, aki csak >mre volt utalva. Csak én, értik, megmenteni őt. Mentem. Minden* 1 akartam. Mindenkinek a szemébe i rotható lomb nyálkáját, a bomla- irkosodó kő rettenetes bűzét. Meg- )e szörnyűség! Tudatomba nyilait, : a végén ott áll az éjszaka. Vár lépteimet. Amint erre ráébredtem, másra gondolni, csak az éjszakára, ímlékezetem elér, mindenből a leg- nik az a módszer, ahogy a hold lhőkbe szőtte, ímmi több.

Ötödik level

Állítólag örülnek visszatérésemnek, és minden a, feledésbe lenne süllyesztve. Mintha nem tudnák, bogy gyerekkorom óta magamban hordom, s ahogy közeledik visszatérésem napja, úgy lopakodik szívemhez a halál. Kérem önöket, ha nem akarnak örvendezni halálomon, ne örüljenek visszatérésemnek. Ez Itt az én életem. Nem létezik más, csak ez, amit ebben a percben élünk, ebben a múlandó pillanatban.

Vagyunk egypáran itt ebben a villában. A villa fehér. Nem tudom, hány emeletes, mert nem járok ki. De a tenger partján áll, ezt tudom. A tengert sem láttam még, de a színész, ha megtér a sétából, mindig mondja: — A tenger apad. — Vagy: — Kiszárad a tenger! — és így a tenger az egyetlen gondunk. Nem tudom, mi történne, ha teljesen kiszáradna a tenger, talán körös-körül erdők nyújtózkodnának, de ha kártyához ülünk, a színész így szól: — Kiszárad a tenger. — Erre a lélekidéző:

— Istenem, istenem, hová vezet mindez! — és én rendszerint vesztek. Nem tudok jól kártyázni, így hát vesztek. A színész nagyszerűen játszik, de én vesztek, s ha netán mégis sikerül nyernem, alig tudok a bőrömben maradni. így éldegélünk itt, semmink sem hiányzik. Csak ez a tenger kiszárad.

Ha kártyázunk, és vesztek, a színész elkezdi mesélni a patkányokkal esett történetét. Nem emlékszem, hogy hangzott eredetileg. Kár, örömmel elmesélném önöknek, mert tudom, mindnyájunkra, még a színészre is meghökkentő benyolííást tett. De a színész sem emlékszik már mindenre, ezért csak az esős éjszaka távoli csillagainak ragyogásáról mesél. Azzal végződik, hogy reggel egy hosszú, sötét templomfolyosón ébred. Körülötte rengeteg patkány nyüzsög. Éhesek, fogukat vicsorítják. Megijedt, s Ijedtségében rájuk köszöntött: — Jó reggelt, patkány urak! — és ők elnevették magukat, fejüket bólogatták: — Jó reggel a sebekre, jó reggel a sebekre! — Körülbelül így volt. Maguk is láthatják, semmi különös? Csak az a benyomás!

Nem tudjuk, melyik szó mit Jelent, de gyakran ismételgetjük őket, mert gyönyörűek. A színész rengeteg gyönyörű szót ismer. Múltkor megdöbbentett minket, amikor hirtelen, játék közben így szólt:

— Azt gondoljátok, nem látok semmit, mert vak vagyok? ö, nem, szemem esőcsepp, és hiába nevettek, nevetésetek az eső függönyén keresztül rút grimasz — s amikor ezeket mondta, felállt az asztalra, egyik kezét feje fölé emelte, másik kezével ránk mutatott, míg csak nem kezdtünk félni. De csak játszott velünk. Nem gondolta rosszul. Mindnyájan nagyszerűen szórakoztunk. Állítólag — szemem esőcsepp.

Jó, ha saját világunk létezik, amit senki sem vehet el. Önök azt mondják: — Hisz ez csak a szavak világa! — Nos, jogukban áll a kételkedés, de engedjék meg, hogy én is kételkedjek annak a világnak a valódiságában, amely előtt térdet hajtanak, s rettegnek tőle. Sohasem tért a tudatukba, hogy ez csak az önök szemének, fülének, orrának világa, a nemük világa?

Jogtalanul hangoztatják egyetlen valós világként. Nem akarok visszatérni az önök világába, de ő szüntelenül visszajár hozzám, feltépni összes sebemet, melyekkel megajándékozott.

Este, amikor fejjel lefelé dől az álom, minden oldalról dobolást hallok. Fájó fejem odvából. Jázminest lopakodik felém. Völgybe nőtt harangok kiáltozása. Miért csak a piros kendő maradt a kezemben? És miért állt meg a völgy fölött a fáradt csorda bőgése?

Nem tudom megérteni, hogyan lehetséges, hogy egyszerre csak nincsen. Nincsen, és ami rosszabb, nem is keresem őt. Már emléket sem jelent számomra. És ez fáj. Nem szerelemből gondolok rá, hanem a bennem maradt üresség végeit. És ez is fáj. Hogyan higgyem valamikori létezését, amikor csak a kertben álldogálás tompa ürességét érzem?

Vonatom a végtelen éjszakába rohan. Önök bambán néznek rám, és egyikük sem szól, hol kell kiszállnom. így végül is örülök, hogy megmenteni meztelen életem, nehogy lemaradjak a fogadtatás csókjairól, a kézszorításokról és a mosolyokról. Hogyan engedheti meg bárki önök közül, hogy tétova vándorként Járjam a világot, csak azért, mert szokatlan a meztelenségem. Nem ismernek, holott ugyanolyan vagyok, mint önök mindnyájan. Vágyom önök után, s keresztmetszetemben kifürkészem legtitkosabb gondolataikat ls.

És az önök legtitkoltabb gondolata mindig csak Ő. Alig bírom kivárni a hangját, amely kihúzza testemből a hosszú, fehér kést, amivel a földhöz vagyok szegezve. Ne szóljanak. Régóta tudom, minél nagyobb a szerelem, annál nagyobb őrületet rejt magában. Könnyű szívvel elveszthetek mindent, csak az illata maradna csendesen fekve az ölemben. Csak az. Legalább az.

Csak ne az üresség.

Szeretnék még sokat írni önöknek, de már nincs erőm. Egyre rosszabbul vagyok, gyengülök. Gondolataim fényüket vesztik, langyos ernyedtség vesz körül. Fülemben tompa fájdalom. Minden szó, melyet önökhöz írok, kitépett élő húscsomó. Örömmel megtartanám még testemet. Nem a testet a test végett. Az értelemért. A kételyek végett, amikről nem szándékszom lemondani.

Elküldöm önökhöz e leveleket, bár tudom, fölösleges. Nem érhetnek el önökhöz anélkül, hogy önök ne közelítsenek hozzám. De nagyon messzire vannak. Ám történjen bármiképpen, egyről sosem szabad megfeledkeznünk. Nem szabad szemünk elől veszteni a fiút, aki a földön ül, hátával a léckerítésnek támaszkodik, s a félholdból kenyeret eszik. Az a lyukas rövidnadrágos fiú az egyetlen menekülés, a visszatérés örök lehetősége.

Nem kell igazat adniuk. Nem azért írtam önöknek, hogy higgyenek nekem. Tudom, a semmi, ami nem az önöké, nem képes önökben hitet kelteni. Elég azonban, ha egy kissé félrehúzzák a füg- gönyt.

SZIGETI LÄSZLÚ fordítása

Gyárunk igazyulója beszámolót tartott a gyűlésen a végzett munkáról.

— A kérdéseket írásban kérem benyújtani — közölte.

Én is elhatároztam, hogy kérdést teszek jel. „Miért van az, hogy nálunk nyakló nélkül pazarolják a hiánycikknek számító bronzot?“ — írtam a cédulán, és a nevemet is alábiggyesztettem: „Vaszkin Sz. T., darus14. Ezután a cédulát átnyújtottam az előttem ülő Pepeljajevnek, műhelyünk művezetőjének, hogy az továbbadja.

— Ugyan ki irkái egy szeletke papírra? — kérdezte Pepeljajev.

— Azonkívül az sem világos, kinek szól ez a cédula.

— Az igazgatónak. Vajon ki másnak?

— Dehát akkor így kell írni: „Tisztelt Aifatolij Makszimovics!44 És csak azután erről a. bizonyos bronzról . . .

Fogtam egy papírlapot, es átírtam, ahogyan dukál. A cédula azonban nem a két pont közötti

— vagyis énköztem és az igazgató közti — egyenes vonalon indult el, hanem valamilyen zegzugos útvonalon, és a főművezetőhöz jutott el. Onnan pedig visz- szakerült hozzám. „Mondd csak, Vaszkin — írta az —, miért fag- gatózol ilyen arcátlanul erről a bizonyos bronzról!? És kinél? Éppen az igazgatónknál! Ha valóban érdekel a dolog, akkor kulturált módon kérdezd meg: — Így meg úgy, szerényen, de nyomatékosan kérem, világítsa meg a

bronzügyet, ha idő marad rá. Ha azonban nem marad, akkor nem kell megvilágítani... Vajon mikor tanítalak meg benneteket az udvariasságra?44

Még egyszer lemásoltam bronzügyi felszólalásomat (oldalról fényezett papírt dugtak a kezem ügyébe). A cédula ez alkaTbmmal a műhelyfönöktől tért vissza, és a következő- rézsut, keresztben ráírt döntés díszelgett rajta: „ Ml az oka annak, hogy ti csak a fogyatékosságokat emelitek ki (mármint a bronzot)? Vajon a műhely munkájában nincsenek pozitív jelenségek? (Vaszkin elvtársat is beleértve.) A javaslatot, mint, szokásos, a műhely eredményeivel kell kezdeni (számadatok a tervfelelőstöl szerezhetők be), konkrét tényeket, neveket kell idézni (a dicsőségtábláról j, és a végén megemlíteni: műhelyünk

vitathatatlan eredményei mellet; vannak még egyes hiányosságok (például a bronz ügyében ...)."

A feljegyzés végül a főtechnológustól jött vissza, ö röviden közölte a véleményét: „Három példányban le kell gépeltetnl. Jó voľna más műhelyek eredményeire vonatkozó adatokat ts hozzátenni. A bronzot pedig törölni kell."

Mire a cédula az elnökséghez jutott, éppen véget ért a gyűlés■

— Ö — örvendezett az igazgató, amikor elolvasta —, már, határozati javaslat ls van a munkánkról! Ki van amellett, hogy vf- taalapnak tekintsük?

Tavaly nyáron a fejembe reiam, hogy orvosi tanácsra fogyókúrát tartok. Olyan diétába fogtam, amely melleit havonta öt kilót fogyhatok. A diéta egy csésze keserű teából vagy kávéból álló reggelivel kezdődött; ebédre sót- lan főtt húst, öt dekányi sajtot vagy egytlzed pohárnyi kefirt ehettem; vacsorára, pedig ugyanezt- A napi folyadékmennyiség pedig nem haladhatta meg a fél litert.

Az első napon minden úgy ment. mint a karikacsapás. Kétszer elájultam ugyan a gyengeségtől, mégis kitartottam. Este nyolc órakor kimerültén, de elégedetten tértem nyugovóra.

Másnap reggel a feleségem azonban amellett kardoskodott, hogy tojást reggelizzem: azt hajtogatta, hogy ez nem árt. Mivel ö jártasabb nálam az efféle ügyekben — már számtalanszor fogyókúrázott — beadtam a derekamat.

Délben találkoztam az egyik barátommal: ő nyíltan és kertélés nélkül kijelentette, hogy öncsalás az, amit én csinálok.

— Hiszen a húsban több a zsiradék, mint a krumpliban — érvelt. — Az én orvosom bezzeg megengedi, hogy annyi krumplit egyek, amennyi belém fér; no, persze, zsír nélkülMindig nagyra becsültem a jó barátaim tanácsait — ez a barátom pedig egymillió dollárt nyert a tőzsdén — így hát torkig laktam burgonyával.

Este úgy hozta a sors, hogy egy bortermelő ismerősömmel vacsoráztam. Megemlítettem, hogy vacsora után nem iszom bort, mire ö elszörnyűlködött. Igen meggyőzően fejtette ki, hogy a bor megkönnyíti az emésztést, a normális emésztés pedig megakadályozza a zsírlerakódást. Világos volt, mint a nap. Én meg benyakaltam egy üveg burgundit.

Másnap minden sokkal köny- nyebben ment. A barátom barátja közölte, hogy egy kávéskanál tejszínben háromszor annyi kalória van, mint egy kávéskanál cukor• ban. Ezért a szokásos tejszín helyett két kanál cukrot öntöttem a kávémba.

Az egyik barátom megmagyarázta, hogy a fogyás legbiztosabb és legmodernebb módszere az, ha tésztafélén kívül semmit sem eszik az ember; az ő sógora negyven kilót fogyott ezzel a módszerrel. Mivel világéi etemben szerettem a spagettit, tüstént bekebeleztem belőle egy teli tányérral, mert szentül hittem, hogy a bar rátom sógora tudja, mit csinál. Nó, persze, ha ekkora súlyveszteség után egyáltalán életben maradt.

Este a nejem beszámolt egy ismerős fodrász világrengető felfedezéséről: kiderült ugyanis, hogy a homár, a garnéla és a folyami rák elősegíti a testsúly csökkentését. ö pedig, mert elfelejtette, hogy én melyiket kedvelem, bevásárolt mind a háromból.

A diéta negyedik napja a legnehezebb — közölték mások. „Hja ezt túléled, akkor minden úgy megy, mint a parancsolat.“

És nekem mégiscsak sikerült túlélnem ezt a napot. Reggelire ráksalátát, tojásrántottát, sült csirkét és sajtos omlettet fogyasztottam. Olyan nehéz nap volt ez, hogy örökké megmarad az emlékezetemben- Talán azért, mert ezen a napon diétás borokat kóstolgattam.

Azóta is tartom a diétát, dje egyre újabb és újabb emberekkel találkozom, s velük étkezem. Mindegyiknek megvan a maga él- gondolása a diétáról, én pedif szívesen megszívlelem a tanácsai kát. Legfontosabb az, hogy nép? szabad magányosnak lenni. Jó barátokra mindenkor szükség van. Ha nem állnának mellettem, \s nem segítenének állandóan, akkor bizony nem tudom, hogyan tudnék Ilyen sokáig kitartani.

GELLÉRT GYÖRGY fordításai

levél

l lohó level