Új Szó, 1974. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)

1974-09-22 / 38. szám, Vasárnapi Új Szó

K orábbi szibériai utazásaim alkalmával mindig azt kutattam, hogy érdemes-e ennyi energiát, pénzt, szellemi és fizikai erőt fektetni ennek a vég­telen nagy és meglehetősen barátságtalan természetű szubkontinensnek a meghódításába. Az eredmény nem lehetett kétséges. Érdemes. Megtérül. Pótolhatatlan. Irkutszkl újságíró barátaim egyszer egy közönsé­ges geometriai ábrával — egy háromszöggel érzékel­tették, hogy milyen erők működnek Szibériában. A háromszög egyik csúcsára ezt írták: a természeti kincsek ellenállhatatlan vonzereje. A másikra: az ember szellemi és fizikai ereje, kitartása. A harma­dikra pedig ezt: a tudomány és technika, mely meg­sokszorozza az emberi lehetőségeket egy viszonylag ritkán lakott világrészben. Azt magyarázták, hogy e három erő bármelyikének hiánya értelmetlenné tenné Szibériát... Majdnem véletlen, hogy negyedik szibériai utazá­som, melyen útitársam Kovács Sándor, az MTI fotó- riportere volt, ugyancsak egy körülbelül ötezer kilo­méter kerületű háromszöget rajzolt Szibéria térké­pére, melynek egyik csúcsán a tyumeni olaj fő­városa — Szurgut, másikon a sarkkörön túli Norilszk, harmadikon Szibéria szellemi életének központja — Novoszibirszk és a hozzá tartozó Akagyemgorodok ta­lálható. Hanti vadászmezőkön A helikopter már egy perce lebegett tíz méterrel p tyumeni, pontosabban a nyugat-szurguli olajlelőhe­lyek egyike, még pontosabban a csőlerakóhely felett, ahol egymás mellett és egymás felett hosszú sorok­ban álltak a több arasznyi vastagságú acélcsövek. A gépet Vaszilij Prohorenko, a vidék egyik legkivá­lóbb pilótája, a szurguti repülőtér parancsnoka vezet­te, s alighanem a két magyar riporter jelenléte okozta a pilótakabinban lezajlott rövid szóváltást Prohorenko és kísérőink között, aminek következté­ben a pilóta kénytelen volt lemondani kedvelt bra­vúrjáról, hogy leszálljon az acélcsövekre. Ám per­cek múltán kiderült, hogy vezetőnket sem a virtus- kodó kedv vezette. A helikopter végül is vagy száz méterrel odébb, & szigetet a külvilággal összekötő homokútra eresz­kedett le, aminek következtében azonnal forgalmi dugó keletkezett a lelőhelyet elhagyni készülő és az oda érkező teherautókból, terepjárókból és egyéb tajgai járgányokból. Ez meghatározta utunk első ál­lomásának időtartamát. Miközben néhány szőt vál­tottam a fúróbrigád tagjaival, s benéztem az étkező- kocsiba, Alekszandr Csecsenicsev, a városi pártbizott­ság titkára alig negyedóra leforgása alatt lebonyo­lított több — a mi látogatásunknál alighanem fonto­sabb — munkamegbeszélést. Már visszafelé mentünk az MI-8-as helikopterhez, amikor az alábbi beszél­getést feljegyeztem, mert úgy tűnt, hogy sokat elárul ennek a különös iparvidéknek az életéről. Ezt a pár­beszédet, mely a városi párttitkár és az épülő lelő­hely vezetője között zajlott le, a hitelesség kedvéért változtatás nélkül Idézem. — Igaz-e, hogy tíz kilométerre innen kavicsot találtak? — ezzel a kérdéssel fordult kísérőnk a te­lepvezetőhöz. — Igen. Láttak kavicsot a levegőből, de nem sok, pár száz vagonra való az egész. — Pár száz vagon? — Csecsenicsev izgatottan fel­vonta a szemöldökét. — Na, menjünk csak oda, néz­tük meg! — Nem lehet. — Mi a szösz. Helikopterrel sem? — Nincs leszállóhely. — Miért nem csinálnak? — Nyáron nem lehet, tiszta mocsár az egész kör­nyék, képtelenség hozzáférni. Majd ősszel, ha beáll a fagy. Csecsenicsev itt megadta magát: — Na jó, de ne feledkezzetek meg rólal Kell a kavics. Ha csak pár száz vagont tudunk szerezni, az Is milliós megtakarítás. Fúrótorony Tyumenban — Megcsináljuk — ígérte a telepvezető, de láttam rajta, hogy örül távozásunknak, s megértettem: elég goudja-baja van a kutakkal, nem bánná, ha az épí­tők maguk gondoskodnának a környéken ritka ka­vicsbánya hasznosításáról. Ismét a levegőben vagyunk, s közelebbi ismeret­séget kötünk a tyumeni mocsárral. Ritkás, sok helyen derékig vízben álló fenyvesek, holtágak, tavak s zöldessárga alapon barnás-rozsdafoltos földdarabok felett húz el a gép. Az-utóbiak is csak felülről tűn­nek szárazföldnek. Útitársaink szerint kényszerle­szállás esetén feltételezhető, hogy helikopterünket ez a „föld“ percek alatt szőröstül-bőröstül elnyelné, amint elnyeli a teherautókat, dömpereket, traktoro­kat és terepjárókat és sajnos előfordul — az em­bereket is. A tyumeni mocsár nem azok közé a mocsarak közé tartozik, amelyeket ki lehet szárítani, le lehet csapolni, meg lehet kerülni vagy fel lehet tölteni. Mélysége kettőtől nyolc méterig terjed, kiterjedése sok százezer négyzetkilométer. Nyugat-Szibériában tehát ez a természet normális megjelenési formája. Ugyanez a természet azonban a megközelíthetetlen, posványos, halódó felszín alatt két-háromezer méte­res mélységekben rendszerint többemeletes, kiterjedt olajmezőket, hatalmas gáztartályokat rejt magában az üledékes rétegekben A hantik és manszik ősi földjén vagyunk, ahol a mocsári emberek, akiket csak télidőben lehet meg­közelíteni, ma is halászattal és vadászattal keresik kenyerüket. Néha sokéves rábeszélésbe kerül, míg si­kerül meggyőzni őket, hogy gyermekeiket érdeme­sebb beadniuk a városi internátus-iskolába. Mindkét fél tudja, hogy ezzel erős hagyományok szakadnak meg. Dfe e hagyományok közül sok olyan van, mely aligha érdemes arra, hogy ápolják. A hantik törzsi tradíciói szerint például a mocsárba fulónak tilos volt segítséget nyújtani A tajgai vadászok errefelé több száz négyzetkilo­méteres területen, elszórtan élnek. Számuk mind­össze néhány ezer. Az ősi hanti vadászmezők kellős közepén épült Szúrgutban, amióta felfedezték itt az olajat, az egykori kozáktelepülés lakossága megha­ladta az ötvenezret. Hasonló nagyságrendű városok nőttek ki a mocsárból innen pár száz kilométernyire keletre — Nyeftyejuganszk és Nyizsnyevartovszk. Igaz, a vadászatot és halászatot az olajvárosok la­kói sem vetik meg, de ezek a foglalatosságok a lét- fenntartás eszközéből hobbyvá, szórakozássá váltak. Ottjártunkkor éppen a tíznapos vadkacsa-szezont je­lentették be, s esténként az Ob folyó és a környező tavak mentén több tucat kilométernyi szakaszon durrogtak a sörétes vadászfegyverek. Vadászatról visszatérőben, parti őrhajóból levitéz- lett naszádunk, mely most a szurguti olajfúró válla­lat tulajdonát képezi, Szurgut kikötője előtt húz el az Obon. Azt mondják, ez a kikötő forgalmát tekint­ve Leningráddal és Ogyesszával vetekszik. Szurgut és a többi olajváros ma még minden ellátmányt légi úton, vagy a legfeljebb öt hónapon ál hajózható Obon át kapja. Márpedig az olaj felszínre hozatalá­hoz rengeteg mindenre van szükség: fúrótornyokra, szivattyúkra, tartályokra, s természetesen csövekre, minden mennyiségben. A tyumeni olajnak, mely már az elmúlt évben a Szovjetunió termelésének több mint egynegyedét ad­ta, s melynek hozama pár éven belül eléri a 4—500 millió tonnát, két egymással homlokegyenest ellen­kező jellemzője van: olcsó és hozzáférhetetlen. Nyikolaj Morozovval, a szurguti geológiai igazga­tóság vezetőjével beszélgetünk erről. — Szurgutot pár évvel ezelőtt nem Is tekintették olajfúrás szempontjából perspektivikus területnek, jelentőségét inkább a Tyumenből közeledő vasútvo­nal kapcsán a gazdagabb olajvidékek ellátásának biztosításában látták. A geológusok azonban ragasz­kodtak ahhoz, hogy folytatni kell a kutatást, tudva, hogy a meg nem talált olaj nem azonos a nem lé­tező olajjal. Ma már világos, hogy ebben a körzetben legalább annyi olaj van, mint a világhírű Szamotlor- tó vidékén, a szomszédunkban. Amikor ez kiderült, megindult a miniszterjárás Koszigin miniszterelnök, Sasin olajipari miniszter, Bajbakov, az országos terv- bizottság elnöke jártak itt a legutóbbi időkben. Az olajhozam az idén még „csak“ tízmillió tonna lesz, de az utóbbi három évben 11 új lelőhelyet térképez­tünk fel. Ezek közül most csupán egynek a nevét jegyezzék meg: Holmogorszk. A szurguti kerületben, innen háromszáz kilométernyire, északra fekszik. Tartalékairól, csak annyit, hogy miként már meg­szoktuk, a mocsár kellős közepén, teljesen megköze­líthetetlen helyen van. idén az eddigi egyetlen mű­ködő kút hozama alapján megkezdtük egy több száz kilométeres út és csővezetékrendszer kiépítését. Bugajev polgári repülésügyi miniszter megígérte, hogy további helikoptereket kapunk az építkezés meggyorsítására. A kormány minden segítséget meg­ad, hiszen csupán ebben a kerületben annyi olajat sejtünk, mint Tatárföldön és Baskír iában együttvéve. Pénz tehát van, hiszen évente milliárdos beruházá­sokat végeznek el errefelé, s technikában sincs hiány. A geológiai előrejelzések pontosságára jellem­ző, hogy tíz közül hét válik be átlagosan, holott világviszonylatban a fele-fele arány már Igen magas­nak számít. Csak legyen elegendő vállalkozó szelle­mű ember — geológus, gépész, sofőr, bányász, aki hajlandó részt venni ebben a mocsári kalandban. Úgy látszik, van. Sem Tyumenben, sem Szibéria más vidékein nem hallottam munkaerőhiányról pa­naszkodni, s ennek egyik oka minden bizonnyal az, hogy e kiemelkedően nehéz és kiemelkedően fontos fejlesztési munkálatok résztvevőit a szovjet állam nagy becsben tartja. Georgi Petrovics Jerjomin olajfúró brigádjában pél­dául az átlagfizetés 520 rubel. Ez háromszorosa az országos átlagnak, s mintegy kétszerese annak, amit ebben a szakmában más éghajlaton lehet keresni. Maga a brigádvezető és némelyik fúrómester a havi 1000—1200 rubelt is megkeresi, ez pedig magyar pénzben 13—16 ezer forintnak felel meg. Jerjomiuék- hoz, a Fjodorovszkoje lelőhelyre, melynek „mindösz- sze“ 190 millió tonnányi tartaléka van, s ezért csak a nagy lelőhelyek, nem pedig a „szuperlelőhelyek“ kategóriájába került, gépkocsin érkeztünk meg. A brí- gádvezető meglehetősen ismert ember a környéken, de még a moszkvai lapok is írtak róla abból az alkalomból, hogy két másik Tyumen-vidéki olajfúró brigáddal — név szerint Pavlov és Ljovin brigádjá­'t i Olajbányászok vadászaton (Kovács Sándor felvételei) val — versengve vállalta, hogy egy év alatt száz­ezer métert fúr. Ha ez sikerül, akkor Jerjominék egy­ben világrekordot döntenek meg Nos, sikerülhet, mert a tyumeni olaj azáltal tartozik a legolcsóbbak közé a világon, hogy ha már megvan a fúrótorony, akkor gyémánt fúrófejek nélkül is könnyű lefúrni a puha talajba. Ehhez ugyan homokszigetet kell épí­teni a mocsárban, a szigetet gerendákból vagy tő­zegből épült, s ugyancsak vastag homokréteggel le­takart utakkal össze kell kötni a várossal és a gyűjtőtelepekkel. Néha egyetlen kilométernyi ilyen „jégút“, mely csak azért nem süpped el, mert a tőzeg nyáron is hidegen tartja a fagyott talajt, félmillió ru­belbe Is belekerül. Ha azonban mindez megvan, ha a fúrótornyot helyszínre szállították és felállították, akkor megy minden, mint a karikacsapás. Egyetlen ilyen szigetről egész „bokrot“, hat-nyolc kutat fúr­nak rézsutosan, s egy két hónap piúlva megindul az olaj és vele a gáz Szurgut felé, onnan pedig Uszty- Baliki'r.> és a tatárföldi Almetyevszken keresztül Eu­rópába. A jerjomin-brigád most a „46-os bokor" munkála­tain dolgozik. Georgij Petrovics elnéző, nem akarom azt mondani, hogy maliciózus mosollyal fogad bennün­ket, s kérdésemre, hogy unja-e már az újságírókat, elég határozott igennel felel. Ettől eltekintve kész­ségesen válaszol kérdéseimre Tizennégy éves korában került a szakmába, a há­ború idején, amikor a vele egyívásúak mind dolgoz­ni mentek. 1945 után Volgográdban, Novoszibirszk- ben, Tomszkban keresett olajat geológiai expedí­ciókban. Akkoriban még nem sokat tudtak a szibériai alföl­dek szerkezetéről, s szinte vaktában keresték az olajat, mérsékelt sikerrel. Jerjomin 1961-ben fél évet Indiában is töltött, s csak ezután kerüli ide, a tyu- meni vidékre. Azóta „semmi újság“. „Dolgozunk, egyik helyről a másikra megyünk.“ — Hogy bírja a mocsarat, a szúnyogokat, a hide­get? — kérdezem, igyekezve kibillenteni egykedvű­séggel határos nyugalmából. Kísérletem teljes ku­darcot vall, ami mái csak azért is bosszantó, mert én már egyik lábamról a másikra állok a rosszul fűtött kocsiban, s leheletemmel próbálom melenget­ni kékre fagyott kezeimet. Georgij Petrovicsnak azonban esze ágában sincs heroikus oldalukról fel­fogni , kérdéseimet Jóindulatúan megmagyarázza, hogy Szibériának ezen a részén a mínusz 20 fokos hideg meg se kottyan, ő maga mínusz 40-ig kimon­dottan kedveli és egészségesnek tartja a hideget. A mocsár kellemetlen, de már több száz kilométer­nyi tőzeggel és homokkal alapozott betonút is épült rajta keresztül. Szabad idejében kocsikázhat az em­ber a tajgában, vagy ellátogathat a szomszédos olaj- városokba. A szúnyogokat öt évvel ezelőtt irtani kezdték, amitől bizonyos idő múlva még nagyobbak, erősebbek és agresszívebbek lettek. Mivel közben az Akagyemgorodok (Novoszibirszk, a szovjet tudomá­nyos akadémia szibériai tagozata) egyik intézetében bebizonyosodott, hogy a DDT károsabb az emberre és a környezetre, mint a moszkitókra, mostanában nem is nagyon pusztítják őket. Csak moszkitóhálóval és kenőcsökkel próbálnak védekezni ellenük. Különben is olyanok, mint a kutyák — csak azt bántják, aki fél tőlük. ( A riportsorozat következő részét a Vasárnapi Űj Szó szeptember 29-i számában közöljük.) 1974. IX. 22.

Next

/
Thumbnails
Contents