Új Szó, 1974. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)
1974-09-22 / 38. szám, Vasárnapi Új Szó
K orábbi szibériai utazásaim alkalmával mindig azt kutattam, hogy érdemes-e ennyi energiát, pénzt, szellemi és fizikai erőt fektetni ennek a végtelen nagy és meglehetősen barátságtalan természetű szubkontinensnek a meghódításába. Az eredmény nem lehetett kétséges. Érdemes. Megtérül. Pótolhatatlan. Irkutszkl újságíró barátaim egyszer egy közönséges geometriai ábrával — egy háromszöggel érzékeltették, hogy milyen erők működnek Szibériában. A háromszög egyik csúcsára ezt írták: a természeti kincsek ellenállhatatlan vonzereje. A másikra: az ember szellemi és fizikai ereje, kitartása. A harmadikra pedig ezt: a tudomány és technika, mely megsokszorozza az emberi lehetőségeket egy viszonylag ritkán lakott világrészben. Azt magyarázták, hogy e három erő bármelyikének hiánya értelmetlenné tenné Szibériát... Majdnem véletlen, hogy negyedik szibériai utazásom, melyen útitársam Kovács Sándor, az MTI fotó- riportere volt, ugyancsak egy körülbelül ötezer kilométer kerületű háromszöget rajzolt Szibéria térképére, melynek egyik csúcsán a tyumeni olaj fővárosa — Szurgut, másikon a sarkkörön túli Norilszk, harmadikon Szibéria szellemi életének központja — Novoszibirszk és a hozzá tartozó Akagyemgorodok található. Hanti vadászmezőkön A helikopter már egy perce lebegett tíz méterrel p tyumeni, pontosabban a nyugat-szurguli olajlelőhelyek egyike, még pontosabban a csőlerakóhely felett, ahol egymás mellett és egymás felett hosszú sorokban álltak a több arasznyi vastagságú acélcsövek. A gépet Vaszilij Prohorenko, a vidék egyik legkiválóbb pilótája, a szurguti repülőtér parancsnoka vezette, s alighanem a két magyar riporter jelenléte okozta a pilótakabinban lezajlott rövid szóváltást Prohorenko és kísérőink között, aminek következtében a pilóta kénytelen volt lemondani kedvelt bravúrjáról, hogy leszálljon az acélcsövekre. Ám percek múltán kiderült, hogy vezetőnket sem a virtus- kodó kedv vezette. A helikopter végül is vagy száz méterrel odébb, & szigetet a külvilággal összekötő homokútra ereszkedett le, aminek következtében azonnal forgalmi dugó keletkezett a lelőhelyet elhagyni készülő és az oda érkező teherautókból, terepjárókból és egyéb tajgai járgányokból. Ez meghatározta utunk első állomásának időtartamát. Miközben néhány szőt váltottam a fúróbrigád tagjaival, s benéztem az étkező- kocsiba, Alekszandr Csecsenicsev, a városi pártbizottság titkára alig negyedóra leforgása alatt lebonyolított több — a mi látogatásunknál alighanem fontosabb — munkamegbeszélést. Már visszafelé mentünk az MI-8-as helikopterhez, amikor az alábbi beszélgetést feljegyeztem, mert úgy tűnt, hogy sokat elárul ennek a különös iparvidéknek az életéről. Ezt a párbeszédet, mely a városi párttitkár és az épülő lelőhely vezetője között zajlott le, a hitelesség kedvéért változtatás nélkül Idézem. — Igaz-e, hogy tíz kilométerre innen kavicsot találtak? — ezzel a kérdéssel fordult kísérőnk a telepvezetőhöz. — Igen. Láttak kavicsot a levegőből, de nem sok, pár száz vagonra való az egész. — Pár száz vagon? — Csecsenicsev izgatottan felvonta a szemöldökét. — Na, menjünk csak oda, néztük meg! — Nem lehet. — Mi a szösz. Helikopterrel sem? — Nincs leszállóhely. — Miért nem csinálnak? — Nyáron nem lehet, tiszta mocsár az egész környék, képtelenség hozzáférni. Majd ősszel, ha beáll a fagy. Csecsenicsev itt megadta magát: — Na jó, de ne feledkezzetek meg rólal Kell a kavics. Ha csak pár száz vagont tudunk szerezni, az Is milliós megtakarítás. Fúrótorony Tyumenban — Megcsináljuk — ígérte a telepvezető, de láttam rajta, hogy örül távozásunknak, s megértettem: elég goudja-baja van a kutakkal, nem bánná, ha az építők maguk gondoskodnának a környéken ritka kavicsbánya hasznosításáról. Ismét a levegőben vagyunk, s közelebbi ismeretséget kötünk a tyumeni mocsárral. Ritkás, sok helyen derékig vízben álló fenyvesek, holtágak, tavak s zöldessárga alapon barnás-rozsdafoltos földdarabok felett húz el a gép. Az-utóbiak is csak felülről tűnnek szárazföldnek. Útitársaink szerint kényszerleszállás esetén feltételezhető, hogy helikopterünket ez a „föld“ percek alatt szőröstül-bőröstül elnyelné, amint elnyeli a teherautókat, dömpereket, traktorokat és terepjárókat és sajnos előfordul — az embereket is. A tyumeni mocsár nem azok közé a mocsarak közé tartozik, amelyeket ki lehet szárítani, le lehet csapolni, meg lehet kerülni vagy fel lehet tölteni. Mélysége kettőtől nyolc méterig terjed, kiterjedése sok százezer négyzetkilométer. Nyugat-Szibériában tehát ez a természet normális megjelenési formája. Ugyanez a természet azonban a megközelíthetetlen, posványos, halódó felszín alatt két-háromezer méteres mélységekben rendszerint többemeletes, kiterjedt olajmezőket, hatalmas gáztartályokat rejt magában az üledékes rétegekben A hantik és manszik ősi földjén vagyunk, ahol a mocsári emberek, akiket csak télidőben lehet megközelíteni, ma is halászattal és vadászattal keresik kenyerüket. Néha sokéves rábeszélésbe kerül, míg sikerül meggyőzni őket, hogy gyermekeiket érdemesebb beadniuk a városi internátus-iskolába. Mindkét fél tudja, hogy ezzel erős hagyományok szakadnak meg. Dfe e hagyományok közül sok olyan van, mely aligha érdemes arra, hogy ápolják. A hantik törzsi tradíciói szerint például a mocsárba fulónak tilos volt segítséget nyújtani A tajgai vadászok errefelé több száz négyzetkilométeres területen, elszórtan élnek. Számuk mindössze néhány ezer. Az ősi hanti vadászmezők kellős közepén épült Szúrgutban, amióta felfedezték itt az olajat, az egykori kozáktelepülés lakossága meghaladta az ötvenezret. Hasonló nagyságrendű városok nőttek ki a mocsárból innen pár száz kilométernyire keletre — Nyeftyejuganszk és Nyizsnyevartovszk. Igaz, a vadászatot és halászatot az olajvárosok lakói sem vetik meg, de ezek a foglalatosságok a lét- fenntartás eszközéből hobbyvá, szórakozássá váltak. Ottjártunkkor éppen a tíznapos vadkacsa-szezont jelentették be, s esténként az Ob folyó és a környező tavak mentén több tucat kilométernyi szakaszon durrogtak a sörétes vadászfegyverek. Vadászatról visszatérőben, parti őrhajóból levitéz- lett naszádunk, mely most a szurguti olajfúró vállalat tulajdonát képezi, Szurgut kikötője előtt húz el az Obon. Azt mondják, ez a kikötő forgalmát tekintve Leningráddal és Ogyesszával vetekszik. Szurgut és a többi olajváros ma még minden ellátmányt légi úton, vagy a legfeljebb öt hónapon ál hajózható Obon át kapja. Márpedig az olaj felszínre hozatalához rengeteg mindenre van szükség: fúrótornyokra, szivattyúkra, tartályokra, s természetesen csövekre, minden mennyiségben. A tyumeni olajnak, mely már az elmúlt évben a Szovjetunió termelésének több mint egynegyedét adta, s melynek hozama pár éven belül eléri a 4—500 millió tonnát, két egymással homlokegyenest ellenkező jellemzője van: olcsó és hozzáférhetetlen. Nyikolaj Morozovval, a szurguti geológiai igazgatóság vezetőjével beszélgetünk erről. — Szurgutot pár évvel ezelőtt nem Is tekintették olajfúrás szempontjából perspektivikus területnek, jelentőségét inkább a Tyumenből közeledő vasútvonal kapcsán a gazdagabb olajvidékek ellátásának biztosításában látták. A geológusok azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy folytatni kell a kutatást, tudva, hogy a meg nem talált olaj nem azonos a nem létező olajjal. Ma már világos, hogy ebben a körzetben legalább annyi olaj van, mint a világhírű Szamotlor- tó vidékén, a szomszédunkban. Amikor ez kiderült, megindult a miniszterjárás Koszigin miniszterelnök, Sasin olajipari miniszter, Bajbakov, az országos terv- bizottság elnöke jártak itt a legutóbbi időkben. Az olajhozam az idén még „csak“ tízmillió tonna lesz, de az utóbbi három évben 11 új lelőhelyet térképeztünk fel. Ezek közül most csupán egynek a nevét jegyezzék meg: Holmogorszk. A szurguti kerületben, innen háromszáz kilométernyire, északra fekszik. Tartalékairól, csak annyit, hogy miként már megszoktuk, a mocsár kellős közepén, teljesen megközelíthetetlen helyen van. idén az eddigi egyetlen működő kút hozama alapján megkezdtük egy több száz kilométeres út és csővezetékrendszer kiépítését. Bugajev polgári repülésügyi miniszter megígérte, hogy további helikoptereket kapunk az építkezés meggyorsítására. A kormány minden segítséget megad, hiszen csupán ebben a kerületben annyi olajat sejtünk, mint Tatárföldön és Baskír iában együttvéve. Pénz tehát van, hiszen évente milliárdos beruházásokat végeznek el errefelé, s technikában sincs hiány. A geológiai előrejelzések pontosságára jellemző, hogy tíz közül hét válik be átlagosan, holott világviszonylatban a fele-fele arány már Igen magasnak számít. Csak legyen elegendő vállalkozó szellemű ember — geológus, gépész, sofőr, bányász, aki hajlandó részt venni ebben a mocsári kalandban. Úgy látszik, van. Sem Tyumenben, sem Szibéria más vidékein nem hallottam munkaerőhiányról panaszkodni, s ennek egyik oka minden bizonnyal az, hogy e kiemelkedően nehéz és kiemelkedően fontos fejlesztési munkálatok résztvevőit a szovjet állam nagy becsben tartja. Georgi Petrovics Jerjomin olajfúró brigádjában például az átlagfizetés 520 rubel. Ez háromszorosa az országos átlagnak, s mintegy kétszerese annak, amit ebben a szakmában más éghajlaton lehet keresni. Maga a brigádvezető és némelyik fúrómester a havi 1000—1200 rubelt is megkeresi, ez pedig magyar pénzben 13—16 ezer forintnak felel meg. Jerjomiuék- hoz, a Fjodorovszkoje lelőhelyre, melynek „mindösz- sze“ 190 millió tonnányi tartaléka van, s ezért csak a nagy lelőhelyek, nem pedig a „szuperlelőhelyek“ kategóriájába került, gépkocsin érkeztünk meg. A brí- gádvezető meglehetősen ismert ember a környéken, de még a moszkvai lapok is írtak róla abból az alkalomból, hogy két másik Tyumen-vidéki olajfúró brigáddal — név szerint Pavlov és Ljovin brigádjá't i Olajbányászok vadászaton (Kovács Sándor felvételei) val — versengve vállalta, hogy egy év alatt százezer métert fúr. Ha ez sikerül, akkor Jerjominék egyben világrekordot döntenek meg Nos, sikerülhet, mert a tyumeni olaj azáltal tartozik a legolcsóbbak közé a világon, hogy ha már megvan a fúrótorony, akkor gyémánt fúrófejek nélkül is könnyű lefúrni a puha talajba. Ehhez ugyan homokszigetet kell építeni a mocsárban, a szigetet gerendákból vagy tőzegből épült, s ugyancsak vastag homokréteggel letakart utakkal össze kell kötni a várossal és a gyűjtőtelepekkel. Néha egyetlen kilométernyi ilyen „jégút“, mely csak azért nem süpped el, mert a tőzeg nyáron is hidegen tartja a fagyott talajt, félmillió rubelbe Is belekerül. Ha azonban mindez megvan, ha a fúrótornyot helyszínre szállították és felállították, akkor megy minden, mint a karikacsapás. Egyetlen ilyen szigetről egész „bokrot“, hat-nyolc kutat fúrnak rézsutosan, s egy két hónap piúlva megindul az olaj és vele a gáz Szurgut felé, onnan pedig Uszty- Baliki'r.> és a tatárföldi Almetyevszken keresztül Európába. A jerjomin-brigád most a „46-os bokor" munkálatain dolgozik. Georgij Petrovics elnéző, nem akarom azt mondani, hogy maliciózus mosollyal fogad bennünket, s kérdésemre, hogy unja-e már az újságírókat, elég határozott igennel felel. Ettől eltekintve készségesen válaszol kérdéseimre Tizennégy éves korában került a szakmába, a háború idején, amikor a vele egyívásúak mind dolgozni mentek. 1945 után Volgográdban, Novoszibirszk- ben, Tomszkban keresett olajat geológiai expedíciókban. Akkoriban még nem sokat tudtak a szibériai alföldek szerkezetéről, s szinte vaktában keresték az olajat, mérsékelt sikerrel. Jerjomin 1961-ben fél évet Indiában is töltött, s csak ezután kerüli ide, a tyu- meni vidékre. Azóta „semmi újság“. „Dolgozunk, egyik helyről a másikra megyünk.“ — Hogy bírja a mocsarat, a szúnyogokat, a hideget? — kérdezem, igyekezve kibillenteni egykedvűséggel határos nyugalmából. Kísérletem teljes kudarcot vall, ami mái csak azért is bosszantó, mert én már egyik lábamról a másikra állok a rosszul fűtött kocsiban, s leheletemmel próbálom melengetni kékre fagyott kezeimet. Georgij Petrovicsnak azonban esze ágában sincs heroikus oldalukról felfogni , kérdéseimet Jóindulatúan megmagyarázza, hogy Szibériának ezen a részén a mínusz 20 fokos hideg meg se kottyan, ő maga mínusz 40-ig kimondottan kedveli és egészségesnek tartja a hideget. A mocsár kellemetlen, de már több száz kilométernyi tőzeggel és homokkal alapozott betonút is épült rajta keresztül. Szabad idejében kocsikázhat az ember a tajgában, vagy ellátogathat a szomszédos olaj- városokba. A szúnyogokat öt évvel ezelőtt irtani kezdték, amitől bizonyos idő múlva még nagyobbak, erősebbek és agresszívebbek lettek. Mivel közben az Akagyemgorodok (Novoszibirszk, a szovjet tudományos akadémia szibériai tagozata) egyik intézetében bebizonyosodott, hogy a DDT károsabb az emberre és a környezetre, mint a moszkitókra, mostanában nem is nagyon pusztítják őket. Csak moszkitóhálóval és kenőcsökkel próbálnak védekezni ellenük. Különben is olyanok, mint a kutyák — csak azt bántják, aki fél tőlük. ( A riportsorozat következő részét a Vasárnapi Űj Szó szeptember 29-i számában közöljük.) 1974. IX. 22.
