Új Szó, 1974. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)
1974-09-22 / 38. szám, Vasárnapi Új Szó
Önök már tíz éve nem kaptak rólam semmiféle hírt. Az első két évben még nyomoztak utánam, de miután rábukkantak az első nyomokra, abbahagytak mindent, belenyugodva eltűnésembe. Mégiscsak jobb elfogadni eltűnésemet, mint megbocsáj- tani az önök számára fölöttébb érthetetlen, szörnyű bűnömet. Tíz év hosszú idő, sok minden történik ezalatt. Tulajdonképpen mindent el kellene mondanom, kezdve az elejétől, de a hosszú távoliét alatt, ami számomra százszorosán hosszabb volt, elvesztettem a kezdet és a vég fogalmait, megszűnt bennem a mozgó idő tudata. Ismételhetetlenek az itteni esték. Magányom ablaka délre néz. Már koradélután dől felém a fény, ferdén, jobb felől. Jóval napnyugta előtt már sötétedik. Olyankor mindig lehunyom a szemem, és úgy tetszik, hogy elindulok. Megyek. Az utcákon lézengek, melyek abban az időben kezdenek megtelni. Egyre nő köröttem a forgalom, míg át nem megyek a kőhídon, a folyó túlsó partjára. Onnét már csak egv pillantásra van a vasúti töltés, ami a sűrűsödő alkonyatban, száraz, kiégett arcával még elhagyatottabbnak tűnik mint nappal. Vágányok metszik a síkságot. Földig süllyed az éjszaka, a rózsák terhe alá. A hold Ijedten köröz a kémények fölött. Nézem a távolságot, a sűrű sötétségbe vonuló sínek irányát. A vágányok végén aranyló tarlónál kezdődik a város. Sötét van már, de a gabona városa hárs- és gesztenyefáktól zöld. A nyírfák koronája is elsötétült, de a gabona városa mégis szüntelenül piros. Naptól ragyognak tetőinek arcai. Sepki önök közül nem látta így a városunkat. Önök azt mondják, a város fejlődik, folyton nagyobbak. Hallottam, a környező szántók megijedtek, s átugortak a domboldalon. De én felkelek e hangok ellen. Lázadok ellenük. Lázadok, mert le* hunyt szemmel állok a töltésen, és a sötétbe bámulok, oda, ahól a gabonaföldek elnyelik a vágányokat. Nézek, és egy kicsiny, picike várost látok. Tulajdonképpen csak egyetlen egy házat, ablakaival közel a járdához. Csak egy utcát, amint fáradtan vontatja magát haza az átlumpolt éjszakából. Az utca körül boldog, gond nélkül kócolódó gesztenyefákat, és látom a szomorúfüz hatalmas árnyékát, amint elsápad a virradat érintésétől. Aztán az utca felébred. Az alacsony ablakú házban fölfut a roló és a fekete hajú lány, nyugtalan álomtól kócosán, kinéz az ablakon. A folyó felől szekéren közelednek a parasztok. Megmosakodva, pirosló arccal, kevélyen állnak a saroglyán, cset- tentgetnek, buzdítják a lovakat, és az ablakban álló lányra pislognak, aki úgy tesz, mintha senkit sem látna, és valóban nem veszi észre, hogy ingén kioldódott a masli, és a kitakart mellére telepedő reggeli hűvösséget sem érzi. Üres szemmel néz az utcába, míg nem tűnik el az utolsó szekér is, aztán bezárja az ablakot, és elveszik a kis ház üregeiben. Rövidesen batyukkal, kannákkal jönnek az asszonyok is. Velük érkezik a városba a tej és a túró illata. Az új nap kezdetének jelei. Az utca már mozgolódik, gyerekek futkároznak, a napos grundok urai. Közülük a legnagyobbnak kötél van a kezében, átveti három kisebb fiú fején és rángatja őket. — Ti lesztek azok az izék... a kancák, és én leszek az a ... az a másik — parancsol nekik. Azok hárman felvonítanak és elvágtatnak, a nagyobbik fiú meg köpdös utánuk, míg el nem nyeli őket valamelyik udvar. Estére felébred a kocsma is. Ilyenkor a parasztok már visszatérőben vannak szekereikkel. Megállnak a kocsma előtt, ki sem kötik lovaikat, és bemásznak a kitárt, kivilágított ajtón. Lárma hallatszik, rum- és sörgőz terjed, keverve izzadtság és olcsó cigaretták füstszagával. Az alacsony, cin- gár kéményseprő már dühös. Nem szereti a parasztokat, tej- és trágyaszagukat. — Fogadjunk, hogy ma az asszonyoddal hálok — kiált a békaszemű, kövér parasztra. — Hisz nincs is asszonya — kiabálnak egymás szavába vágva a többiek —, megszökött a cigánnyal. Semmit sem adott a szájába csak írót, a cigánynál pedig csibét zabái! — Fogadjunk, hogy vele hálok — üvöltötte teljes erejével a kéményseprő —, fogadjunk ... És alszik a város, a környező dombokhoz vezető útjai gabonába fektetve egészen reggelig. Soha ezelőtt nem láttam ennyire rendkívülinek, és önök sem látták ilyennek. Túl sokat látnak, és az nem Jó. De nekem ez a város, még az álmaimban is bizalmasan ismerős. A mély, éjféli álmokban. S ezért örökké csak lehunyt szemmel, fájdalmasan sebzett emlékezettel közelítek hozzá, hogy megláthassam rózsás partjait. És álmában a város is érez engem. A folyónak felgyorsul lüktetése, a híd szamárként rugdalódzik. Önök magyarázatot várnak, hogyan is történhetett, hogy ennyire mélyen... De hogyan is érthetnék meg? Hogyan érthetnék meg, hogyan is tudnák megérteni világunk agyongyötört lelkiismeretét önök, akik teljesen normálisnak adják ki magukat? Tudom, csalódást okozok. Apró szenzációkról szeretnének hallani, de én egyáltalán nem emlékszem, hogyan is kerültem ide. Egyesek visszaemlékeznek. Akár a színész. A folyosón ment, nem tudta pontosan hová. De a folyosó nagyon hosszú volt és szokatlan akusztikájú. Minden hang többszörösen felerősítve volt hallható. S a folyosó hangokkal volt tele. Röpködtek. Állítólag a repülő hangnak rendkívüli a szépsége. S a folyosón sok volt belőlük. Félt lélegezni, mert a lélegzet hangja leszűkítette a teret, lépései nehézkessé váltak, egyre nehezebbé. Körülötte minden ellilásodott, rettenetes félelembe zuhant, s hirtelen úgy érezte, sehová sem ér el. Ekkor mintha futni akart volna, de lábai szófogadatlanná nehezedtek, és a többire már ő sem emlékezik vissza. És a mai napig őrületbe tudja ejteni a kétségbeesett törekvés, megtudni, voltaképpen hová akart futni, hová akart elérni akkor. A lélekidéző sokáig nem árult el semmit. Míg egy napon, amikor az alkony tétován kúszott a földre, s már csak a fülekben csengett az elmenő KOVÁČ. A fiatal szlovák írónemzedék egyik legeredetibl hangú képviselője. vonatok füttye, és mi tehetetlen félelemmel telve ültünk, felállt és így szólt: — Árnyékok! — Az irányba fordultunk, amerre mutatott. És valóban. Magas, pirkadattól lila árnyék fohászkodott. Hallottuk a hangját: — Egyetlen menekülés létezik — mondta —, vágjátok le a fejeteket, tegyétek az öletekbe, és igyekezzetek visszaemlékezni az időre, amikor még nem voltatok, tehát, amikor halhatatlanok voltatok. Körülöttetek csupa árnyékok. Különböző nagyságban, színben. Mind a végsőkig kitárva. Csak beléjük kell lépni. Mérhetetlen gazdagságot ígérnek annak, akinek bátorsága van a halálhoz. Színekkel zsúfolt virágos réteket, asszonytestek gyönyörűségét, napfényt, folyók csillogását és sok-sok gazdagságot azoknak, akiknek van bátorságuk élni, tehát bátorságuk meghalni. Emlékezzetek vissza erre. és halhatatlanok lesztek. — Miután befejezte, felemeltük fejünket. A mérsékelt szélben lila füst lobogott. És a helyen, ahol a napnak kellett kibújnia, vérfekete lánggal üszkösödő erdő. Irigyelhetem csak őket. Mindezek ellenére boldogok, mert indokolni tudják életüket. Kertünkben csak az én füvem csúszós, lehullott levelek bűzlenek a rothadástól. Nagyon homályosan emlékszem a kezemben maradt piros kendőre. De ez már a vége volt, az utolsó pont, és nem hiszem, hogy történetemben ez volt a legfontosabb. Ha mindent meg akarnak érteni, vissza kell térniük velem. Mindannyiunknak vissza kell térni. Hogy örökre megmaradjon egyetlen Jogunk — a kételkedés. Mintha ma lenne, úgy látom magam előtt a csendes, tiszta vasárnapi udvart, a föld a tavasz megismételhetetlen illatát gőzölte, mely csak évenként egyszer a miénk. Akkor is csak pillanatokig tart és elillan. Anyám ablakot tárt, merített az illatozó tyúkhúslevesből, de mire elkezdtem hűteni az első kanállal, a vasárnapdél nyugodalmát éles szirénasikoly zavarta szét. Anyám meg sem várta, míg elhallgat, kirohant, mi nyomban utána, s pillanatokon belül az udvarbeliek közt tülekedtünk a pinceajtó előtt. A szirénabúgás elveszett a repülőgépek szörnyű bömbölésében. Valahonnét itt teremtek, teli volt velük az égbolt. Minden oldalról robbanások hallatszottak, s a felkavart por a kis faajtónak ütközött. Amikor minden elcsendesedett, riadt kiáltozások hangzottak: Chrom Ignácot megölték! Seďáčekékat betemette! Kicsődültünk. A vasárnaD szép volt és fényes. Az udvar nem változott sokat, csak az eresz alján és a pinceajtó előtt villogtak széttört üvegek, az ablakok betörve, a leves hideg és teli repesszel. Apám ásóért nyúlt, és a többiekkel együtt sietett kiásni Sedláőekékat. Azután sokáig nem volt semmi, csak valahol az emlékezet homályos vásznán látom újra a szétázott, sáras utat, rajta emberekkel, batyukkal döcögő szekeret. Az emberek vékonyan öltözve, ösz- szebújva, kezük hidegtől remeg. Nyirkos Jegenyék növelik a táj ridegségét. A lovak már fáradtak, szüntelenül hajtani kell őket. De amikor elérték az útkanyarulatot, ahol a sűrű mogyorós kezdődött, megálltak, és hiába hajtotta-verte őket a bajuszos paraszt, nem mozdultak. A paraszt lelépett a bakról, megnézni, mitől torpantak meg lovai, és mindenki előre nézett, de kezdetben nem láttak semmit, csak valamivel később ugrott ki a mogyoró- br.krokból a szőrös, puskás katona. Németül kiáltott valamit, mégis minden kocsin ülő férfi leugrott, és követte őt, bár nem akaródzott senkinek, és szentségeitek. A katonának viszont fegyvere volt, ígyhát inkább követték, és a többiek szeme elől elvesztek a sűrű mogyorósban, ahonnét jószág bőgőse hallatszott. . / • Egy kődobásnyira Ismét* katona állta el az utat, aki semmiben sem hasonlított az előzőre, mert borotvált volt, Jobban öltözött, s magával vonszolta az ellenszegülni igyekvő lányt, kezét a száján tartotta, és felénk rángatta őt, ahol a hidegtől és félelemtől összekuporodva vacogtunk. Az átfeküdt, pelyvával összekevert szalmára döntötte, szoknyáját átdobta fején, ruháját tépte, és addig ütötte-verte, még nem hagyott fel a védekezéssel. Aztán, amikor a katonák eltávoztak tőlünk, házról házra jártak, és az istállókból kikergették a jószágot. Az asszonyok jajgattak, a férfiak ökölbe szorított kézzel járkáltak, de senki sem mert tiltakozni csak Bezák, a fain leggazdagabb földművese. Szétvetett karokkal állt az istálló előtt és kiabált: — Csak a testemen keresztül! — Amikor istállójából kivezették a teheneket, ő még mindig arccal a földnek feküdt, szájából vékony ereeskében .folyt a vér. A legrosszabb csak ezután jött. Elmúlt minden fájdalom, az emberek örültek, mert azt gondolták, hogy örülniük kellene, én meg két. kezemet fejem alatt tartva feküdtem, és estéről estére ugyanazokat a szörnyű jeleneteket néztem a mennyezeten. ugyanazokkal az alakokkal, akik minden este törvényszerűen visszajártak ölni egymást. Borzasztóan féltem elaludni. Almában az ember teljesen tehetetlen. Ha valaki jön, és biztos vagyok benne, hogy jön, képtelen lennék az ellenállásra. Ádáz küzdelmet vívtam az alvással, hánykolódtam, dobáltam magamat az ágyban. De az álom mégiscsak erősebb. Aztán láttam, ahogy fekszem, alszom, teljesen egyedül a szobában. Tudtam, most meg kell történnie, de már nem volt erőm az ébredéshez, mozdulni sem tudtam, kétségbeesésem a fakapura szegeztem. Istenem! Egyszerre csak mért van fakapunk? Soha nem volt fakapunk. Átfúj rajta, és hallani, hogy nyüszít odakint a szél. Most egy pillanatra elállt. De a csend iszonyúbb a halálnál is. Már jön, már jön — tudatosítottam, és őrült kétségbeeséssel igyekeztem felébredni. A kapu magától nyílt ki, megjelent a barna bundás, szőrös kéz, és itt volt már rókaarca is a pávatollas zöld kalappal, és nyakán a piros kendő. Tudtam, mi következik ... Nap mint nap eljárt hozzám. Szájában hosszú fehér késsel. Rám nevetett. Megismert. Csendesen, ujjain kúszott felém, nehogy felébresz- szen. Lassan fölém hajolt, kezét homlokomra tette, még lassúbb mosoly az ajkán, borzalom! Keményen szorítottam a piros kendőcskét, és hittem, egyszer meglazul. De ő csak nyugodtan nevetett. Tudta, a kendő nem lazul meg. Harmadik levet Most azt gondolják, hogy mindent tudnak, és föl sem merül önökben a kételkedés. Pedig a valóság kissé bonyolultabb. Nem teljesen az én hibám, de a kendő végül is engedett, és épp akkor, amikor senki -sem várta. Legkevésbé én. Az igazat mondva, önök is örülnek, hogy itt végeztem, ebben a házban. Most már legalább nyugodtan lélegezhetnek és csodálkozhatnak: — Nahát ilyet! Ki mondta vclna mondogatták: rette azt a Iái ki nélküle, és fognak, és a v neki. Gondoloi jó ott neki. Cs Tíz év. Elé tudja az embe szabadítani a jelentem: az é gamról semmi mint nap'mint ni a cipőnkre tünk nagy goi visszaszállt. F nek nekltámaí világított fejül elválaszthatatl; sajnos, nem si lőtt körűimén? sietségben élni Jobbra, sem bí ledni leheteMe A szomszéd dicsérte őt m állították férji minden megvá letes rémülette bér! Hét gyilkoss hetet elkövetei ják, miképp v kított Aladárt. SiváCeknak fi A számítással egyet megölte Muchát ugyan< rás a lapocka akkoriban is 1 kor Grnéot m( volt. Aztán M( Micsoda véletl dek még mind mondanák ról Ha ítélkezni čekra is. Alac A gúnylövedék Nehogy a 1 asszony borsói N egyedit Ma éjszaka tam egy nap erdőben. Körül tén gyalogolta tara menteni \ az én segíts* csak én tudtí kinek bizonyít akartam dobn dozó fa és a tettem volna, hogy mindení reám. Vigyázs már nem tudt< És ameddig a fontosabbnak saját fényét a Csak ennyi. Julo Sloboda illusztrációja I Második levél Első level
