Új Szó, 1974. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)
1974-09-01 / 35. szám, Vasárnapi Új Szó
ja, milyen irányban, lián megvilágosodott nert elkezdett sírni, j, s tovább hallucl- ról, amik felrémlet- nélyfől, egy feneket- íze alól. e se jutott megmos- a szeme környékét ezével, hogy jobban torkálva tovább in- kétszer visszagurult V kövek az oldalát án nagy nehezen ki- idult tovább a nagy nem érte a követke- visszahőkölt, de látja kikerülni, hát be- e. A köpenye lassan darabokban lógott ipucs meg valahol a adt. s a tövisek keik a lábát, s mire ozőtból, már alko- Az árnyékok meg- ottak, az ő árnyéka !V éppen hátra, attól Íven irányba tartott, jsen ment, csak basa, s mikor már egy- n nehezedett az er- újra a pataknál ta- be se jutott, hogy ez c. arra se gondolt, általában nem gon- •e. Csak arra, hogy lie. Később valami a gyomrában, talán az is lehet, hogy a iné. törtetett el mellette, az, a fákat is alig k a törzseket, ahogy elhaladtak mellette, nagyon fáradt volt, egy fa tövébe, jól . hogy ne fázzon, de így ült ott, a lábát ia, mint egy kóbor §r nem érzett, csak , és tudta, hogy el ?g ellenére is, pedig i. Aztán mégis el- rogva a fa tövében, az oldalát, de nem élálomban még ösz- n a köpenyt. A nton Antonovics Poszt- nyikov, közvetlenül a nyugdíjaztatás előtt álló cingár emberke, várakozásteljesen hajolt meg az iroda ajtajában: — Hivatott? Az iroda ura, egy mosolygós fiatalember, felállt az asztaltól és kedvesen parolázott az érkezővel: — Jó napot, jó napot, Anton Pavlovics! Üljön le, kérem. Hogy van? — Köszönöm, kitűnően — felelte udvarias éberséggel Posztnyikov és tárgyilagosan megkérdezte: — Milyen utasításai vannak a számomra? — Ugyan kérem, mi az, hogy utasítások — első nap vagyok az új helyemen. Főnökké neveztek ki, hát ez van. — Nagyon jól van — jegyezte meg ismét udvariasan Posztnyikov. — Szívből gratulálok önnek, Viktor Ivanovics, a munkatársaim nevében is. — Köszönöm, köszönöm, de eddig nincs mihez gratulálni. — A főnöknek végül is sikerült Posztnyikovot leültetnie egy kényelmes bőrfotelbe. Ö maga sétálgatni kezdett az irodában és kissé ügyetlenül fogalmazta meg a kérését: — Miért is hivattam, Anton Antonovics... ön, mint a vezető helyettese már régóta itt dolgozik ... — Hát bizony, ön már a tizenkettedik főnököm lesz. — Ez az! Hogy igazat mondjak, nem tudok meglenni a segítsége nélkül. Súgja meg nekem, hogyan • lássak munkához? Melyik végén kezdjem? Posztnyikov tehát végre megtudta, miért is hivatták, arcáról eltűnt az udvarias éberség és a fontoskodó figyelem vette át a helyét. Rövid gondolkodás után így szólt: — Ha azt kérdi, melyik végén kezdje, válaszolok. Az egész megjelenésével, az arcával kell kezdeni, bocsánat a kifejezésérti A főnök ijedten dörzsölte meg az arcát. — Miért, rosszul nézek ki? — Őszinte legyek? — Természetesen, kérem, csakis őszintéi — Szörnyen néz ki! Piros az arca, vidámak a szemei, mosolyog. Akár egy díjbirkózó, bocsánat a kifejezésért! — Nem értem — tette szét tanácstalanul a kezeit a főnök. — Megmagyarázom. Hány éves volt az elődje? Hatvan. Ön pedig? Harminc. Érzi a különbséget? A többiek is érezni fogják! Nem megfelelően, a beosztásához illően néz ki! Nézhet például így egy főnök, mint ahogyan ön néz? — Miért, hogyan nézek? — Vidáman sőt, bocsánat a kifejezésért, lángoló a tekintete — nevetett halkan Posztnyikov. — Csakhogy egy főnöknek legyen fáradt a tekintete. És különben is, egy főnök nézzen ki csak úgy átlagosan! — Hogy nézzen ki tehát az ön véleménye szerint? — Mint egy főnök! — vágta rá Posztnyikov. — De egyébként — különösképpen... Szidor Ivanovics például mindig rosszul nézett ki. Nem is végezte valami dicső módon ... Alekszej Epifanovics pedig sehogyan sem nézett ki. Ezért aztán őt... izé ... Rendkívül impozáns jelenség volt Zahar Za- harovics! Nagyon jól tudott ülni... — Mit tudott? — A főnök idegesen a nyakkendőjét babrálgatta. — Mondom, tudott ülni. Nem érti? — Posztnyikov elemében volt. — Ha akarja, begyakorolhatjuk együtt, hogy miként kell feleket fogadni. Elejétől végig. — Lássunk hozzá. Tehát, ön fél, én hívtam meg önt... — Nem hívott meg! — sértődött meg kissé Posztnyikov. — Nem meghívott, hanem beidéztetett. Meghívni, bocsánat a kifejezésért, piknikre szoktak, nem a hivatalba! Viktor Ivanovics levette a nyakkendőjét, kigombolta a legfelső gombot az ingjén és engedelmesen megismételte: — Jól van, beidéztettem önt, ön bejön... ugye? — Igen, bejövök, ön pedig ül. Üljön lel Viktor Ivanovics alázatosan leült az asztalhoz és a „félre“ tekintett. — Szörnyen rossz! Látott már főnököt így ülni? A főnöknek úgy kell ülnie, hogy a látogató azonnal megértse: ez itt szilárdan ül a helyén, nem üldögél csak úgy feleslegesen! Hajoljon csak az asztal fölé... úgy... Egyik kezével támassza alá a fejét, a másikkal pedig írjon... — Mit írjak? — Bármit. Andrej Petrovics például mindig azt írta: „Cica fogott egeret, játszott vele eleget.“ Aztán ismét ugyanazt írta, csak visszafelé. És ezzel meg is volt a munkája az egész napra. — De mire jó ez? Posztnyikov úgy sóhajtott fel, ahogyan a felnőttek szoktak, ha a gyerekeknek hiába magyaráznak és türelmesen folytatta: — Megfelelő atmoszférát kell teremteni. Az ügyfél bejön, ön pedig ír. A látogató rögtön látja, hogy rosszkor jött, idegessé válik, zavarba jön — s így könnyebb tőle megszabadulni. — De hát miért szabadulnék meg tőle? Hiszen biztosan azért jött, hogy valamit elintézzek neki! — Jegyezze meg egyszer s mindenkorra: elintéznivalója csak önnek van, az ügyfélnek nincs... Tehát én bejövök, ön pedig ül... Igor Grossmann felvétele Viktor Ivanovics ismét az asztalhoz ült, az egyik kezével alátámasztotta a fejét, a másikkal pedig firkálgatni kezdett egy darab papírra. — Nem rossz — dicsérte meg Posztnyikov. — ön tehát ül, én bejövök •.. Viktor Ivanovics felugrott, barátságosan kezet adott a „látőgatónak“ és már-már mondani akart valamit, de Posztnyikov nem hagyta szóhoz jutni: — Stop! Mi ez? Légiriadót jelentettem be talán? Azt mondtam — bejövök. No és? Be is jöttem és megállók. — És én? — ön ül és ír, amíg nem adok valamilyen életjelt. Erre felemeli a fejét. Világos? Kezdjük elölről. Viktor Ivanovics visszaült az asztalhoz, Posztnyikov ismét „belépett”. — Nos, beléptem... Álldogáltam is... Most azt mondom „hm, hm“. Maga erre rám tekint... Nem, ez gyorsan volt! Lassabban emelje fel a fejét, mintha csak nehezen tudná a gondolatait félbeszakítani... Így, most jó... Most pedig azt mondom „Jó napot!“ — Jó napot! — ugrott fel a főnök. — A világért se mondja! Csak biccentsen a fejével és mutasson a székre. Viktor Ivanovics a lábával félretolta a széket: — De én így nem tudom, Anton Antonovics! Nem tudom! — Én nem kényszerítem — sértődött meg Posztnyikov. — Ha nem tudja, cselekedjék, bocsánat a kifejezésért, a saját feje szerint. — De Anton Antonovics, nem kell mindjárt megsértődnie! Ha ennek így kell lenni, gyerünk próbáljuk meg elölről. — Jól van — bólintott higgadtan Posztnyikov — eddig rendben van. Beléptem, köszöntem, most kezdem: „Lenne önhöz egy kérésem. Két évvel ezelőtt kérvényt adtam be..“ Stop! Miért hallgat engem ilyen figyelmesen? Mintha, bocsánat a kifejezésért, valami szimfóniát játszanék önnek! Jegyezze meg jól, hogy az ügyfélre nézni nem szabad. Nézzen át rajta, a távolba Hallgassa őt ingerülten, közben a ceruzájával kopogjon az asztallapon ... így, helyes. Én most befejezem a mondókámat: „Tovább már nem várhatok. Kérem, segítsen rajtam ...“ — Természetesen! — mondta a főnök — egész biztosan segítek! — Nesze neked! — mérgelődött Posztnyikov. — ^Tanítom őt, tanítom... Semmiféle „segítek". Unottan simogassa meg az arcát és mormogja ezt: „Hát.. “ Aztán vegyen mély lélegzetet és újból: „Háát...“ Ezután rövid szünet majd mondja szigorúan ezt: „Jöjjön holnap!“ — És mi lesz holnap? — Holnap mondja azt, hogy jöjjön holnapután. — És aztán? — Aztán a fél megunja a dolgot és többé nem jön. A tapasztalat azt mutatja, hogy egy hónapnál tovább ezek az emberek nem bírják ki! Ha pedig valaki mégis nagyon kitartó lenne, ököllel az asztalra kell csapni — Tud az asztalra csapni? — Persze — mondta Viktor Ivanovics és félénken az öklét az asztalhoz érintette. Posztnyikov jót röhögött: — Nohát, maga jól megnevettetett en- geml Hiszen így, bocsánat a kifejezésért, macskát szoktak simogatni nem az asztalra csapni! Erősebben! Ügy! A szemei szikrát szórjanak! Mondja ezt: „Kérem, ne zavarjanak az egész állam szempontjából fontos ügyeim elintézése közben!“ No, így már sokkal jobb... Az agyonkínzott Viktor Ivanovics a fotel karfájára támaszkodott és csendben nyögte: — Köszönöm, Anton Antonovics, a leckét __ — Szolgálatára — hajolt meg szerényen Posztnyikov. Várta, hogy a főnök engedélyt adjon a távozásra. De a főnök nem sietett. Begombolta az ingét, megkötötte a nyakkendőjét, felvette a zakóját és szórakozottan Posztnyikovra tekintett: — Nos, mit óhajt? — Én? — csodálkozott el Posztnyikov. — Igen, igen, ön! — mondta ingerülten a főnök és türelmetlenül kopogni kezdett a ceruzájával az asztallapon. — Én tulajdonképpen__ — Konkrétabban! — De hiszen ön hivatott... — Beidéztem! Nem hívtam, hanem beidéztem! Ez itt nem piknik! Posztnyikov remegni kezdett: — Azt akarta ... — Tudom, mit akartam! És maga mit akar? — De én csak ... — Akkor jöjjön holnap! — De nekem nem kell... — Nem kell? — A főnök felállt és öklével az asztalra vágott. — Ha nem kell, akkor mit ácsorog itt? Nem látja, hogy nem érek rá? Ne zavarjon, az egész állam szempontjából fontos ügyeim intézése közben! Végeztem! Indíts) — És ekkor megmutatkozott, hogy Posztnyikov valóban sokéves tapasztalatokkal rendelkezik. Rögtön eltűnt, szétoszlott a levegőben, elpárolgott... A fiatal főnök pedig legyintett egyet, aztán a megszokott széles, szívélyes mosoly jelent meg az arcán. — Viera Nyikolajevna — szólt a mikrofonon keresztül a titkárnőjéhez — a felek már biztosan türelmetlenek. Kérem, hívja be őket hozzám. Igen, igen nem fontos, hogy feliratkozzanak ... Engedje be valamennyit! Kivéve Posztnyikovot! Sági Tóth Tibor fordítása
