Új Szó, 1974. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)
1974-09-01 / 35. szám, Vasárnapi Új Szó
Kövesdi Károly: : ■ — A kisvárost átszelő folyó hldján egy ősz férfi iött kifelé a városból. Dél volt, s a júliusi forróságban még csak szellő se rezdült, a levegő megrekedve állt a házak között. Az utcák kihaltak voltak, s a főtéren álló torony órája bágyadtan kongatott delet. Ebben a hőségben, ebben a kihalt katlanban a városból kifelé tartó férfi magányosnak tűnt, s ha látták volna, biztosan feltűnést kelt. Cipő helyett papucsot viselt, hosszú kék köpenye lábszárát verte. Egy kicsit tántorogva ment, pedig nem volt részeg. A híd közepére érve, azt gondolná az ember, hogy megáll, lenéz a lusta folyóra, vagy a híd után álló régi ház homlokzatára, de nem. Csak ment tovább, kicsit tántorogva, zavaros szemekkel és elszántan, mint akinek messze még a célja, de szeretné hamar elérni. A furcsa talán csak az volt, hogy csak sejtette a célt, de azt már nem tudta, hogyan, mikor éri el. Do ment, tántorgott feléje elszántan, azt goijdolta, hogy bármilyen irányban eléri, egyszer csak felbukkan előtte, s akkor véget ér minden baj, szenvedés, s ő megpihenhet, vagy újra kezdheti, mindegy, csak ott légyért, majd lesz valahogy, csak végre ott legyen. Az az „ott“ pedig nem is volt messze, mégis elérhetetlen távolban, egy végtelenségben, mint a vaknak a gödör — vagy rögtön belezuhan, vagy két lépésre megy el mellette s még kilométerekig nem lesz következő gödör. Az utat vastag por lepte, s a papucs belemerülve apró felhőcskéket rúgott fel, s a hátul nevetségesen hosszú köpeny verte a lába szárát. — Hé, keljen már fel... a fene a frészeg fejébe... hallja, keljen már fel ... a mindenit a jó dolgának, csak nem akar itt délig heverésznl este persze nagy legény, reggel meg hí. ökör se húzza ki az ágyból... A nyers, rikácsoló hang szirénaként hasított a reggeli csöndbe, s ezer darabra törte azt. Az öreg morogva hentergett az ágyban, álmosan csámcsogott, fészkelődött. Vizenyős szemével bambán nézte a lányát, ezt a kócos, lompos teremtést, s morogva fordult a másik oldalára. De már a nap is a szemébe vágott, s a lány i6 ott rikácsolt a fülében, hát nagy nehezen feltápászkodott, felült az ágyban, s bambán, hosszan nézett maga elé. A lány nagyot sóhajtva le- gyintett, s kiment a szobából. Az öreg mogorván ült az ágy szélén, valamit motyogott magában, aztán felállt, tántorodott egyet, előkotorta az üveget a párnája alól — este oda dugta —, s nagyot húzott belőle. Ettől láthatóan megkönnyebbült, s nagyokat nyögve, lassan, tétován felöltözött. így ment ez minden reggel, már jó pár éve, s változást még a vasárnapok sem hoztak. Reggeli morgás, veszekedés az öreg bútorok közt megrekedt idővel, amit a vekker egyhangú kopogása tett még üresebbé. Az öreg a szövetkezetben dolgozott. Reggel a teheneiket etették, kihordták a trágyát alóluk, délelőtt szecskát vágtak, estefelé bekötötték a legelőről behajtott teheneket, megetették őket, kihordták a trágyát. Nap mint nap ezt csinálta az öreg, s nap mint nap leballagott a kocsmába egy üveg vodkáért, este úgy elaludt, mintakit lebunkóztak, reggel egyre nehezebben kelt, egyre morgósabban. Hamar megszokta ezt az időtlen ingajáratot. A lánya is megszokta, s lassan beletörődött, hogy vénlány marad, s örök időkig részeges apjával fog bajlódni, mosni a sáros ruháit, hordani utána a lavórt, hogy ne rondítsa össze az egész házat, és rázni minden reggel, rázni egyre elkeseredettebben. Most a konyhában ült, az asztalon mosatlan edények garmadája, kopott konyhaajtó és bamba, üres csend vette körül. Egy kicsit elbóbiskolt, majd felriadt, nézte a sok összedobált lábast, valamit főzni kéne, gondolta, de úgyse fog enni semmit, ha hazajön, rohan a kocsmába, s még tíz órakor is ott ült, mikor valaki berohant az ajtón, s lihegve kiáltotta: — Apád leesett a szekérről! — A vén marha — gondolta, s szó nélkül kirohant az udvarra. A város szélére ért, ahol az út kétfelé ágazott. A nap sugarai szinte merőlegesen hullottak a forrón izzó aszfaltra. Mint egy kis folyó, úgy csillogott az út jobbra kanyarodva, partja mentén nagylombú almafákkal, s szinte látni lehetett a vízből ezüstösen kiugráló halakat. A bal oldali út az erdőbe vezetett, ezt az utat nézte merőn, hosszan, s talán az erdő hűse csalogatta, mert ezen indult el — csoszogva, a papucsa néhol beleragadt az aszfaltba és surrogva, slattyogva vált el tőle. A hosszú köpeny nevetségesen himbá- lódzott rajta. Egy autó tűnt elő a fák közül, s hangos zúgással rohant el mellette, meglobbantva ősz haját és a hosszú köpenyt. Az autóból csodálkozó arcok bámultak utána, ő ügyet sem vetve rájuk ment tovább. Mikor beért az erdőbe, egy pillanatra megállt, megtörölte izzadó homlokát és körülnézett. Mint egy templom hűs fala, úgy vette körül az erdő csöndje. Fölvetette zavaros tekintetét, végignézett a fák mozdulatlan lombján, és csoszogva indult tovább, egyre beljebb az erdőbe. Három hétig volt a kórházban, s mikor hazajött, nem vették vissza a szövetkezetbe. így aztán otthon maradt, s ivott tovább, mintha mi sem történt volna. Néha kihúzta a nyikorgó komód fiókját, s gyűrött fényképet kotort elő. Ilyenkor nyugtalanságot érzett és bizonytalanságot. Szorongó szemrehányással nézte a képet, mintha azt hibáztatná mindenért. Vizenyős, gyulladt szemével sokáig nézegette a fakult arcot, s bütykös ujjai közt ügyetlenül rezgeti a kép. — Nem kellek a kutyának sem — mondogatta magában. De azért csak eljárt néha vakolni, persze csak oda, ahol jobb kőműves nem akadt. Ősszel bevitték elvonókúrára, sápadtan jött haza, s másnap részeg volt, talán részegebb, mint valaha. Kócosán, ziláltan, elnyűtt ruhában cammogott végig a falun, kezében kancsót lóbált — ide-oda lötyögött benne a sör, s a zsebéből üveg nyaka állt ki. Néha biciklin ment, kacskaringózva, ha traktor, vagy autó ment utána lelassított, senki sem akarta elgázolni. Az emberek szánalommal nézték, a gyerekek egyszerűen kinevették. — Nézzétek, már megint hátra megy! — Persze, oda dugta el az üveget. A fiúknak hamar feltűnt, hogy gyakran jár a ház mögé. Mikor visz- szajött, elégedetten szuszogva mászott az állásra, s nagyot köpve csapkodta a maltert tovább. Fiatalok voltak, szerették a tréfát. Az egyikük összeintette a többit. — Gyerekek, toljunk ki vele! Dugjuk el az üveget! — Marha jó ötlet. Micsoda képet fog vágni, ha nem találja. Dugjuk el! Egyikük hátra ment, s vigyorogva tért vissza. Mikor aztán az öreg újból lemászott, s elcammogott a ház mögé, összekacsintottak, s várták, mi lesz. Sokáig nem jött vissza. Mikor nagy nehezen előkerült, morogva mászott vissza az állásra, s harapós kedvvel vakolt tovább. De csak nem bírt magával, újra lemászott, megint sokáig volt hátul, s mikor visszajött, vette a szerszámait, s hazament szó nélkül. Eszre se vette, mikor tért le az útról. Már csak a fák vették körül s a csönd. A száraz gallyak nagyokat roppantak léptei alatt, s a hosszú kö*- peny egyre szakadozottabb lett. Az imént, ahogy átvergődött egy sűrű bozóton, utánanyúlt egy gally, s hosszú csík szakadt rajta. A szakadás aztán minduntalan beleakadt valamibe. Ügyet sem vetett rá, csak ment egyre beljebb az erdőbe. Hirtelen eszébe jutott, vagy csak derengett valahonnan, hogy szomjas. Hosszas vergődés után végre talált egy patakot, mely lent csörgedezett egy vízmosásban. Körülötte elszórt kövek, fák lógó gyökerei. Ahogy mászott le, bukdácsolva a nagy köveken, a lába beleakadt egy gyökérbe, és elesett. Kalimpálva csúszott lefelé, hozzá-hoz- záütődött a nagy kövekhez, s mire leért a patakhoz, merő sár és vér volt arca, keze. Ősz haja gubancosán csüngött a szemébe, lihegve állt fel, de annyira fáradt volt, hogy azonnal visszaült. így maradt egy darabig, pihegve, fulladozva ült a sárban, nézte a virgonc patakot, és szomjas volt. Elviselhetetlenül szomjas. De felállni nem volt ereje, fájt minden porciká- ja, a vér lassan alvadni kezdett az arcán, s nagy nehezen mégiscsak feltápászkodott. Odament a patakhoz, tenyerét beletette a vízbe, s lehasal- va mohón itta a vizet, míg meg nem elégelte. Visszaült a sárba, aztán arra gondolt, hogy még sokáig ki kell tartania víz nélkül, hát még egyszer lehasalt, s ivott a hideg vízből, most már nem mohón, szomjasan, inkább kényszerből, hogy szüksége lesz rá. — Be kellene vinni apát az intézetbe. — Hová? — Az elmegyógyintézetbe. Vagy nem vetted észre milyen marhaságokat beszél? Mindig virtuskodni akar, meg verekedni. Azt gondolja most is a fronton van. Meg azt ls mondja, hogy meg kell szakadni a munkában. Pedig most nem dolgozik. Mikor dolgozott nem is említette. — Persze, te elintézed egykettőre. Bedugni a diliházba. Ez lenne a legkönnyebb. Hazakocsikázol egyszer egy hónapban, hogy van, apa. ne igyon már annyit, apa, aztán fogod magad, és elmész. — Most nem erről van szó. Tudom, hogy sokat kiállsz mellette. De mindennek van határa. Már kétszer leesett a szekérről. A múltkor bebiciklizett az árokba. — Te sosem szeretted apát, most is a könnyebbet választanád — bedugni a diliházba. Megszabadulni tőle. — Persze, inkább a kocsmába dugnánk be mi? — Nem, te nem szeretted soha. Pedig a fia vagy. Oda nem visszük be. Majd elkínlódok valahogy vele... — Csökönyös vagy. Hisz nem azért akarom oda vinni, hogy ... Vagy legalább kivizsgálni. Olyan marhaságokat beszél... — Nem dugjuk el oda. Nem, amíg én élek. — Hát nem látod? — Elég, ha te látod. Te nagyon is látod. Arra ls hamar rájöttél, hogy lobb innen eltűnni, mint az öreggel vesződni... Mikor az autó elrobogott, még sokáig állt az udvaron, nézte a kavargó porfelhőt, s nagyot sóhajtva bement a házba. Egy hónap múlva az öreget bevitték az intézetbe. Eleinte fel se tűnt senkinek, de aztán kezdtek felfigyelni az emberek. Az ismerős fát is úgy megszokjuk, hogy észre sem vesszük, ha elmegyünk mellette, de ha kivágják, azonnal felfedezzük a hiányt. így tűnt ' el az öreg is a falu életéből. Kilépett nyomtalanul. Aztán kezdték elfeledni, a dolgos emberek nem érnek rá más baján rágódni. Elég nekik a maguk baja is. Tavasszal még beszélt vele valaki, aki arra járt — jó ismerőse volt —, de már nem ismerte meg. Lovakról, csatákról beszélt, s egyre azt kérdezgette, hol a ház Néhány percre I előtte valami, aztán abbahagy nált zagyvaságo tek valahf nan len tó zavaros \ Az arcát eszé ni, éppen csak törölte meg a I lásson, aztán b dúlt. Még vagy a lejtőn, a na; bökdösték, de as ért, s fújtatva i fák közt, míg el ző bozótost. Ott ta, hogy nem tu levágott a közepe ronggyá foszlott rajta, az egyik f vízmosásban ma gyetleniil kínozl kivergődött a 1 nyodni kezdett, nyúltak, elébefu is előrefutott, va függően, hogy rri Mert nem egyei: rangolt összevisí re nyomasztóbb? dőre a sötétség, lőlta magát. Eszi ugyanaz a pata hogy új patak, « dőlt már semmi tovább kell mer ürességet érzett az éhségtől de víz kotyogott be Valami állat c de nem látta, m lehetett látni, cs. közeledtek feléje újak jöttek. Már hát letelepedett összehúzta magá így is didergett. az álla alá húz állat. Éhséget ix nagy fáradtságo fog aludni, a hic nem akar aludi aludt, úgy, kupc egy gally nyomtí törődött vele, s szébbhúzta magi Susil Weerarathna felvétele
