Új Szó, 1974. augusztus (27. évfolyam, 180-205. szám)
1974-08-10 / 188. szám, szombat
Választási „csalogató“ Hamburgban öt évvel ezelőtt Paul Lücke, a Német Szöveségi Köztársaság akkori lakásépítőipari minisztere kijelentette: „Ma senki nem tudja megmondani, hogy hogyan és hol fognak lakni az emberek 1980-ban“. A borúlátó kijlentés nagyon is indokolt volt, hiszen az országban a lakásválság már 1964- ben tragikus méreteket öltött: a háztulajdonosok 100 000 lakónak felmondtak, hogy a felszabadult lakásokkal szemérmetlenül spekulálhassanak. 1965- ben 45 636 lakásbérleti ügyet tárgyaltak a bíróságok. Tizenhét (17) per a bérlők, a többi a háztulajdonosok győzelmével végződött. Mi a jelenlegi helyzet? Az NSZK-ban több mint 150 000 üres lakás vár bérlőre, de hiába, mert a bérek megfizethetetlenek. Ezzel szemben az ország 1 millió állampolgára és 2 millió vendégmunkás lakást keres. 800 000 ember — többnyire Sokgyermekes családok — nyomortanyán tengeti életét. Az állam a lakásépítéshez — 1 főre számítva — 1 pfenniggel járul hozzá. Az 1 főre számított fegyverkezési költség 673 márka! A lakbérek mindennél hevesebb ütemben emelkedtek. Vonatkozik ez az állami támogatású ún. „szociális lakásokra“ Is, ahol a lakók egy négyzet- méter lakóterületért eredetileg 1,15 márkát fizettek, ma pedig már 5 márka a bér. Ilyen „szociális lakóház“ például Hamburg St. Pauli negyedében* a Hochstrasse 11. Az omladozó épületben főleg kikötőmunkások élnek. Itt él Klaus Kudwein 34 éves daruszerelő a feleségével és 5, 7 és 9 éves gyermekével. A három szoba és konyha összterülete 59 négyzetméter. ■Eddig 136 márka lakbért fizetett. Természetesen nincs fürdőszoba, nincs WC, de az egyik szobát berendezhették a gyerekeknek. Nem csodálható, hogy Kudwein nagyon megörült, amikor az utca másik oldalán újonnan felépített ugyancsak „szociális lakóházban“ sikerült hasonló nagyságú lakást kapnia. De amikor számolni kezdett, megijedt a saját szerencséjétől! —- A lakbér havonta 410 márka, további 58 márkát fizetek havonta a központi fűtésért, ehhez jön még a vízdíj, a sze- mételhordűsi és az épületbiztosítási hozzájárulás, vagyis havonta több mint 500 márkával leszek szegényebb. Ezt az érvágást nagyon megérzi a család. Persze némileg könnyebb lenne a helyzetünk, ha a feleségem is dolgozna. De hogyan? Itt a közelünkben van égy egyházi óvoda, e<z a legolcsóbb: 1 gyermekért naponta 10 márkát kell fizetni. A mi esetünkben ez napi 30 márkát jelent. Tehát a mai bérviszonyok mellett a feleségem keresete nem fedezné az óvodai költséget sem. Ennek ellenére azt kell mondani, hogy Kudweinék szerencsések. Hamburgban 30 ezer ember keres lakást és számuk évente 10 ezer fővel nő. Emellett 10 ezer hajléktalan összetákolt, borzalmas nyomortanyákon él. A városban ez ideig évente 12 500 lakást építettek, de 1977-töl kezdve már csak 10 ezer épül. A közel 2 milliós nagyvárosban igen gyorsan és sokat építenek, de ennek ellenére az NSZK rossz lakáspolitikájának egyik legtipikusabb példája és bizonyítéka. A hamburgi szenátusban 25 év óta a szociáldemokraták vannak többségben, de még csak nem is igyekeztek enyhíteni a tőkés lakásgazdálkodás kíméletlenségét. Beszéljünk nyíltan: a hamburgi (és nemcsak a hamburgi!) lakásválság táptalaja, ere dője, irányítója a tipikusan tőkés spekuláció. Az NSZK-ban ,,a telekcűpák“ felvásárolták a városközpontokban a régi épületeket. Haszonnal kecsegtető befektetés ez még napjainkban is, holott a telek négyzetmétere ma már 1000 márkába kerül. Viszont ha figyelembe vesszük, hogy a lakókat már kiszorították a központokból és a kereskedelmi szervezetek szemrebbenés nélkül fizetnek egy négyzetméter Irodahelyiségért havi 15 márka bérleti díjat, tehát annyit, amennyit még a méregdrága luxuslakásokért sem kérhetnek, akkor már tisztában látjuk a probléma „kulisszatitkait“. Köztudomású, hogy Hamburg fontos nemzetközi kereskedelmi csomópont, a St. Pauli negyed pedig a kikötővel szemben húzódik. Ezért különösen „kapós“! Annyira, hogy a szociáldemokrata városi szenátus is nagy területeket vásárolt fel a negyed déli részében és az öreg épületeket átalakíttatja — irodaházaknak. Anélkül, hogy a terület lakóit értesítették volna, megbízták a városi tervező hivatalt (SAGA), hogy készítse el a „nagykarbantartás“ terveit és csak a lakosság kemény, elkeseredett ellenállása akadályozta meg ez ideig a terv megvalósítását. Az ellenállás vezetője és szervezője a negyed Preus nevű fiatal lelki- pásztora, aki a kommunisták, a becsületes szociáldemokrata és párton kívüli dolgozók támogatásával harcol a „szenátusi harácsolás“ ellen. A tervezett „nagykarbantartás“ ügyével 109 ezer négyzet- méteres területen kezdődött volna az építkezés. 28 ezer négyzetméteren terveztek lakóim za kát, ezzel szemben 70 ezer négyzetméteren reprezentatív irodaházakat, 11 ezer négyzetméteren pedig fényűző éttermeket és szállodákat. „Szociális lakóházak“ építése nem is szerepelt a tervbenl A lelkésznek sikerült megszerezni a tervrajzokat és mozgósítani a dolgozókat. A negyed lakói „megtalálták egymást“, rádöbbentek, hogy gondjaik azonosak, tehát kéz a kézben kell küzdeniük a szenátus ellen. Már 1973 elején tiltakozó gyűléseket tartottak, tájékoztatták az egész város nyilvánosságát és a sajtót és nem voltak hajlandók kiüríteni a lakásokat. A küzdelem nem volt hiábavaló, bizonyos javulást eredményezett. Cdsar Meister, Hamburg építésügyi szenátora kénytelen volt a nyilvánosság előtt kijelenteni, hogy „egyetlen bérlőnek sem kell a St. Pauli negyedet elhagynia“. Kiutalták a még üres „szociális lakásokat“ és további alacsony bérű lakásokat helyeztek kilátásba mindenekelőtt a nyugdíjasoknak és a kisjövedelmű nagycsaládoknak. Mindez azonban csak néhány héttel ezelőtt történt, a hamburgi szenátusi választások előjátékaként, amikor a városatyák egyszer ismét bizonyítani akarták, hogy ők „a nép érdekeit“ védik, tehát megérdemlik a szavazók bizalmát. Az eddigi gyakorlat viszont azt bizonyítja, hogy a választási hadjárat időszakában tett nagylelkű ígéretekről — a választás után — nemcsak a polgári pártok feledkeznek meg, hanem a szociáldemokrata párt isi Természetesen ismert tény, hogy a XX. század a lakásépítkezésben tudja magát a legkevésbé utólérni. Évente a nagyvárosokban 1000 lakosra számítva 7—10 házasságot kötnek világszerte. Ebből magától értetődően következik, hogy a lakásépítkezések évi ütemének e számot — az új otthont alapító, kereső emberek — arány- számát meg kell közelítenie. Ezzel szemben 1963-tól 1973ig az 1000 lakosra jutó újonnan épített lakások száma csak a Szovjetunióban volt tíz felett. Ha tehát e természetes, — biológiai ritmusból eredő — problémákhoz, szociálpolitikai balfogások társulnak, ha a közérdeket háttérbe - szorítja a profitérdek, akkor a problémák nemcsak sokkal súlyosabbak, hanem megoldhatatlanok! A St. Pauli negyed — országos realitást tükröző — példája egészségügyi szempontból is aggasztó. Ugyanis a szociálhl- giénia egyik legrégibb megállapításának számít, hogy a zsúfolt lakásban élőknél a tbc megbetegedési és halálozási aránya, a reumatlzmusok aránya, a csecsemőhalandóság, a légúti fertőző megbetegedések és az emésztőszervi megbetegedések aránya lényegesen nagyobb. Nagyobb lesz — és nagyobb ma is — az azonos korú és nemű slum-lakó, ágybérlő, albérlő, társbérlő, vagy túlzsúfolt lakásban élő ember megbetegedési adata, mint szerencsésebb lakásbirtokos kortársáé. így válik sokak számára a rossz lakás — közvetett módon — nemcsak a nyomasztóbb, szegényebb, de a rö- videbb élet színterévé is. A St. Pauli negyedben élők többsége kikötőmunkás, akik — amíg dolgoznak — valamivel többet keresnek, mint más szakmák munkásai, de a kereset mögött valóban izmokat szakító munka áll, túlórák és vasárnapi műszakok. Közismert, bizonyított és publikált tény, hogy a hamburgi kikötőmunkások munkaképessége 15 évig tart, aztán kidűlnek a sorbői. Ez tehát egy további hajlamosító tényező, további veszélygóc a szervezet számára. Ma már mindenki tudja, hogy a választási „csalogató“ csak üres ígéret volt. Újabb szociális lakóházak építését nem is tervezik, ehelyett a szomszédos Palmeille negyedben épülnek méregdrága luxuslakások. Ha a hamburgi — pontosabban a nyugatnémet — lakásválság összefüggését, gyökereit keressük, akkor megtaláljuk a legfontosabb tényezőt, amire Engels már 1873-ban a lakáskérdéssel kapcsolatban mutatott rá: „Amit az egyes kapitalisták nem akarnak, azt nem akarja az államuk sem". P. GY. Lakóházak helyett Irodaházak épülnek REPÜLŐS VOLT, gyalogosként harcolt Pavol Beckovský ezredes, a Polgári Honvédelmi Szövetség szlovákiai Aeroklubjának parancsnoka azok közé tartozik, akik elmondhatják, hogy teljesültek vágyaik. Gyermekkora óta pilóta szeretett volna lenni. Amikor elérte a szükséges korhatárt, kitöltötte a jelentkezési kérdőívet, aztán szorongó érzéssel várt. Egyre csak az járt az eszében, hogy az öt- gyermekes šaštíni cipész fiát vajon felveszik-e. A felvételi vizsga sikerült, nem a származása miatt, hanem a küszöbönálló háború miatt. — Nagy megelégedéssel ültem be u Banská Bystrica-i repülős iskola padjaiba — mondja. — Az itt töltött két év alatt azonban gyakran gondoltam arra, hogy rossz időben születtem. Dúlt a második világháború. Különböző gondolatok foglalkoztattak akkor is, amikor a piest'anyi repülőtérre osztottak be szolgálatra. Vadászgéppilóta voltam egy B— 534-es gépen repültem. Egy évig azonkívül, hogy egyszer kényszerleszállás közben összetört a gépe, semmi különösebb nem történt. A partizánokról itt is sokat hallottak. Amikor kitört a Szlovák Nemzeti Felkelés, egységének teljes állománya 28 teherautóra ült és a Tri duby-i repülőtérre siettek. Pöstyénben 30 repülőgépet hagytak. — Akkoriban azt mondták, hogy üzemanyaghiány miatt maradtak a repülőgépek ott — mondja. — Nekem a mai napig is az az érzésem, hogy szervezési fogyatékosság volt az oka. A felkelőknek igen )ó lett volna, ha magunkkal visz- szük. Mivel nem volt repülőgépünk, lövészzászlóaljat alakítottak belőlünk. Ennek második században a rajparancsnoki beosztást kaptam. Egységük a legmozgékonyabbak közé tartozott. így aztán a front hol ezen, hol azon szakaszán vetették harcba őket. A tűzkeresztségen Hronský Be- ftadiknál estek át. Kozárovce, Brezno, Mariin volt a további útirány. Martin és Sučany térségében az ún. Attila sírjánál igen nehéz harcokban vettek részt. Hetekig nem engedték a Túróc völgyébe a fasisztákat. Október 2-án Čermošénál foglaltak ismét védelmi állásokat. Alig egy hete voltak itt, amikor parancs érkezett, hogy a pilóták adják le fegyverüket és készüljenek az elszállításra. — A Tri duby-i repülőtéren szovjet repülőgépek vártak ránk — emlékszik vissza. — A felszabadított Lvovba vittek, ahol igen megcsodáltam a szovjet pilótákat. Rakétafénynél kézilámpa segítségével magabiztosan tették le a nem a leg- egyenesebb talajra a gépet. Társaival négy napot töltött Itt. Majd Przemyslbe irányították, ahol az első csehszlovák vegyes légi hadosztály formálódott. Pavol Beckovskýt a vadász légi ezredbe osztották be, Lavocskin gépet kapott és la? pasztáit szovjet pilóták képez? ték ki vezetésre, adták át gazdag harci tapasztalataikat. A kiképzés 1945. január 15-én ért véget. Bár légi kötelékük részt vett Ostrava felszabadításában. Beckovský őrmesternek már nem volt alkalma tudását meg mutatni. A háború vége Krakkó mellett érte. Innen az Ostrava melletti Albrechtickaj repülőtérre, majd május végéu Prágába repültek. Aztán ismét Pöstyénbe helyezték szolgálattételre. Régi állomáshelyén új feladatok vártak rá. Hogy ezekkel megbirkózzon, elvégezte a repülőstiszti akadémiát. Vadász- pilótaként repült a MÍG 15-ü^, 17-es és 19-es gépen. Szorgalmával, tudásának állandó növelésével nemcsak az első osztályú pilótajelványt, hanem az érdemes katonapilóta megtisztelő címet is riiegszerezte. Több éven keresztül az egyik légi- ezred parancsnoka volt. Nyolc katonai és két polgári kitüntetés tulajdonosa. Mintegy 4500 órát töltött a levegőben, ami 10—15 ezer le és felszállást jelent. ötvenkilencben a PHSZ kerületi aeroklub élére kerültem mondja. Jelenlegi beosztásomat 1971-től látom el. Nemcsak mint parancsnok, hanem mint oktató is tevékenykedem. Eddig már több száz fiatalt tanítottam meg a repülésre, mint például a többszörös műrepülés világbajnokát, Šolc pilótát;, vagy a polgári légi közlekedésben dolgozó Milan Vitalijt, Viliam Oroszt stb. Pavol Beckovský ezredes, afc egykori šaštíni cipész fia 38 éve aktív pilóta. Összesen 64 féle típusú repülőgépen repült, s ötször került kritikus helyzetbe, de tudásával és hideg’vé rűségével sikerült ép bőrről földet érnie. Ma az aeroklu- bokban tevékenykedő (ejtőernyősök, vitorlázó és motoros repülőgépek pilótái) több mini háromezer fiatal munkáját irányítja, neveli őket a Szlovák Nemzeti Felkelés szellemében. — Ritkán van szabad Időm — mondja. Ha mégis akad, akkor bélyeg- és jelvénygyüjtés- sel foglalkozom, no meg aí unokámmal. Apja ejtőernyős, 700 ugrás van mögötte. így hál abban reménykedem, hogy egyszer majd az unokám is á nagyapja, vagy az apja nyomdokába lép. NÉMETH JÁNOfc A lakosság szolgálatában A főútról lekanyarodva hosz- szú betonút vezet a Vojnicei (Bátorkeszi) téglagyár udvarába. Lami Béla, aki négy éve vezeti az üzemet, készségesen tájékoztat a téglagyár Jelenéről és munkájáról. A kezdésről pedig Zsok Gyulával beszélgettem. ö tíz éven át vezette az üzemet, s tulajdonképpen tőle származott az az ötlet, hogy Bátorkeszin létesítsenek téglagyárat. A helyi szövetkezet korábban is kísérletezett téglagyártással, de kevés sikerrel. Zsok Gyula észrevette a hibákat, és 1959-ben javaslatot nyújtott be új téglagyár építésére. Sokan kételkedtek a megvalósításában, de rövidesen tíz emberrel, évi 500 000 darab téglát gyártottak. Bátorkeszin 1966-ban már 1 millió téglát gyártottak, tavaly pedig 2 800 000 darab tégla volt a teljesítményük. A téglagyár negyven embert foglalkoztat. A járási építkezési vállalattal közösen két kilométeres betonutat építettek, tehát a szállítás sem ütközik már nehézségekbe.. Három teherautóval és egy traktorral szállítják a megrendelőkhöz az árut. A téglagyár alapításakor löt) évre elegendő nyersanyag voli a falu határában, így ezen á téren nincsenek gondjaik. Az itt gyártott tégla minőségé „200“-as, ami azt jelenti, hogy a legjobb tulajdonsággal rendelkező téglák közé tartozik. Az igazgató szerint a jó minő*- ség a nyersanyagtól is függ, de az Is hozzájárul, hogy az anyagot egy évre előre raktározzák. A körkemence befogadóképessége tízezer tégla. Ezt a mennyiséget hat-hét naf) alatt égetik ki. Gyárszemle közben már megtudjuk, hogy egy tégla termelési költsége 47 fillér, s mivel 75 fillérért értékesítik, így ä téglagyár jelentős bevételhez juttatja a helyi nemzeti bizottságot. A téglagyár termékeit ma már három járásban dicsérik. A bratislavai J. Dimitrov Vegyi Művek számára például másfél millió téglát szállítottak. Mivel a lakosság igényeit nem győzik kielégíteni, a jövőben sor kerül az üzem bővíté- VIII. 10. sére, s a gyár évi kapacitása hárommillió darab téglára nö- vekedik. ĽL MIRIÄK FERENC ^ tfi sző 1974.
