Új Szó, 1974. augusztus (27. évfolyam, 180-205. szám)

1974-08-10 / 188. szám, szombat

Választási „csalogató“ Hamburgban öt évvel ezelőtt Paul Lücke, a Német Szöveségi Köztársa­ság akkori lakásépítőipari minisztere kijelentette: „Ma senki nem tudja megmondani, hogy hogyan és hol fognak lakni az emberek 1980-ban“. A borúlátó kijlentés nagyon is in­dokolt volt, hiszen az ország­ban a lakásválság már 1964- ben tragikus méreteket öltött: a háztulajdonosok 100 000 la­kónak felmondtak, hogy a fel­szabadult lakásokkal szemérmet­lenül spekulálhassanak. 1965- ben 45 636 lakásbérleti ügyet tárgyaltak a bíróságok. Tizen­hét (17) per a bérlők, a többi a háztulajdonosok győzelmével végződött. Mi a jelenlegi helyzet? Az NSZK-ban több mint 150 000 üres lakás vár bérlőre, de hiába, mert a bérek megfizethetetlenek. Ezzel szemben az ország 1 mil­lió állampolgára és 2 millió vendégmunkás lakást keres. 800 000 ember — többnyire Sokgyermekes családok — nyomortanyán tengeti életét. Az állam a lakásépítéshez — 1 főre számítva — 1 pfennig­gel járul hozzá. Az 1 főre szá­mított fegyverkezési költség 673 márka! A lakbérek mindennél heve­sebb ütemben emelkedtek. Vo­natkozik ez az állami támoga­tású ún. „szociális lakásokra“ Is, ahol a lakók egy négyzet- méter lakóterületért eredetileg 1,15 márkát fizettek, ma pedig már 5 márka a bér. Ilyen „szociális lakóház“ pél­dául Hamburg St. Pauli negye­dében* a Hochstrasse 11. Az om­ladozó épületben főleg kikötő­munkások élnek. Itt él Klaus Kudwein 34 éves daruszerelő a feleségével és 5, 7 és 9 éves gyermekével. A három szoba és konyha összterülete 59 négyzetméter. ■Eddig 136 márka lakbért fize­tett. Természetesen nincs für­dőszoba, nincs WC, de az egyik szobát berendezhették a gye­rekeknek. Nem csodálható, hogy Kudwein nagyon meg­örült, amikor az utca másik ol­dalán újonnan felépített ugyan­csak „szociális lakóházban“ sikerült hasonló nagyságú la­kást kapnia. De amikor szá­molni kezdett, megijedt a saját szerencséjétől! —- A lakbér havonta 410 már­ka, további 58 márkát fizetek havonta a központi fűtésért, ehhez jön még a vízdíj, a sze- mételhordűsi és az épületbiz­tosítási hozzájárulás, vagyis havonta több mint 500 márká­val leszek szegényebb. Ezt az érvágást nagyon megérzi a csa­lád. Persze némileg könnyebb lenne a helyzetünk, ha a fe­leségem is dolgozna. De ho­gyan? Itt a közelünkben van égy egyházi óvoda, e<z a leg­olcsóbb: 1 gyermekért naponta 10 márkát kell fizetni. A mi esetünkben ez napi 30 márkát jelent. Tehát a mai bérviszo­nyok mellett a feleségem kere­sete nem fedezné az óvodai költséget sem. Ennek ellenére azt kell mon­dani, hogy Kudweinék szeren­csések. Hamburgban 30 ezer ember keres lakást és számuk évente 10 ezer fővel nő. Emel­lett 10 ezer hajléktalan össze­tákolt, borzalmas nyomorta­nyákon él. A városban ez ideig évente 12 500 lakást épí­tettek, de 1977-töl kezdve már csak 10 ezer épül. A közel 2 milliós nagyvárosban igen gyorsan és sokat építenek, de ennek ellenére az NSZK rossz lakáspolitikájának egyik legti­pikusabb példája és bizonyíté­ka. A hamburgi szenátusban 25 év óta a szociáldemokraták vannak többségben, de még csak nem is igyekeztek enyhí­teni a tőkés lakásgazdálkodás kíméletlenségét. Beszéljünk nyíltan: a ham­burgi (és nemcsak a hambur­gi!) lakásválság táptalaja, ere dője, irányítója a tipikusan tőkés spekuláció. Az NSZK-ban ,,a telekcűpák“ felvásárolták a városközpontokban a régi épü­leteket. Haszonnal kecsegtető befektetés ez még napjainkban is, holott a telek négyzetmé­tere ma már 1000 márkába ke­rül. Viszont ha figyelembe vesszük, hogy a lakókat már kiszorították a központokból és a kereskedelmi szervezetek szemrebbenés nélkül fizetnek egy négyzetméter Irodahelyisé­gért havi 15 márka bérleti dí­jat, tehát annyit, amennyit még a méregdrága luxuslaká­sokért sem kérhetnek, akkor már tisztában látjuk a problé­ma „kulisszatitkait“. Köztudomású, hogy Hamburg fontos nemzetközi kereskedel­mi csomópont, a St. Pauli ne­gyed pedig a kikötővel szem­ben húzódik. Ezért különösen „kapós“! Annyira, hogy a szo­ciáldemokrata városi szenátus is nagy területeket vásárolt fel a negyed déli részében és az öreg épületeket átalakíttatja — irodaházaknak. Anélkül, hogy a terület la­kóit értesítették volna, meg­bízták a városi tervező hiva­talt (SAGA), hogy készítse el a „nagykarbantartás“ terveit és csak a lakosság kemény, el­keseredett ellenállása akadá­lyozta meg ez ideig a terv megvalósítását. Az ellenállás vezetője és szervezője a ne­gyed Preus nevű fiatal lelki- pásztora, aki a kommunisták, a becsületes szociáldemokrata és párton kívüli dolgozók támo­gatásával harcol a „szenátusi harácsolás“ ellen. A tervezett „nagykarbantar­tás“ ügyével 109 ezer négyzet- méteres területen kezdődött volna az építkezés. 28 ezer négyzetméteren terveztek lakó­im za kát, ezzel szemben 70 ezer négyzetméteren reprezentatív irodaházakat, 11 ezer négyzet­méteren pedig fényűző étter­meket és szállodákat. „Szociá­lis lakóházak“ építése nem is szerepelt a tervbenl A lelkésznek sikerült megsze­rezni a tervrajzokat és moz­gósítani a dolgozókat. A negyed lakói „megtalálták egymást“, rádöbbentek, hogy gondjaik azonosak, tehát kéz a kézben kell küzdeniük a szenátus el­len. Már 1973 elején tiltakozó gyűléseket tartottak, tájékoz­tatták az egész város nyilvá­nosságát és a sajtót és nem voltak hajlandók kiüríteni a la­kásokat. A küzdelem nem volt hiába­való, bizonyos javulást eredmé­nyezett. Cdsar Meister, Ham­burg építésügyi szenátora kény­telen volt a nyilvánosság előtt kijelenteni, hogy „egyetlen bérlőnek sem kell a St. Pauli negyedet elhagynia“. Kiutalták a még üres „szociális lakáso­kat“ és további alacsony bérű lakásokat helyeztek kilátásba mindenekelőtt a nyugdíjasok­nak és a kisjövedelmű nagy­családoknak. Mindez azonban csak néhány héttel ezelőtt történt, a ham­burgi szenátusi választások elő­játékaként, amikor a város­atyák egyszer ismét bizonyíta­ni akarták, hogy ők „a nép ér­dekeit“ védik, tehát megérdem­lik a szavazók bizalmát. Az ed­digi gyakorlat viszont azt bi­zonyítja, hogy a választási hadjárat időszakában tett nagy­lelkű ígéretekről — a válasz­tás után — nemcsak a pol­gári pártok feledkeznek meg, hanem a szociáldemokrata párt isi Természetesen ismert tény, hogy a XX. század a lakásépít­kezésben tudja magát a legke­vésbé utólérni. Évente a nagy­városokban 1000 lakosra szá­mítva 7—10 házasságot kötnek világszerte. Ebből magától érte­tődően következik, hogy a la­kásépítkezések évi ütemének e számot — az új otthont alapí­tó, kereső emberek — arány- számát meg kell közelítenie. Ezzel szemben 1963-tól 1973­ig az 1000 lakosra jutó újonnan épített lakások száma csak a Szovjetunióban volt tíz felett. Ha tehát e természetes, — biológiai ritmusból eredő — problémákhoz, szociálpolitikai balfogások társulnak, ha a köz­érdeket háttérbe - szorítja a profitérdek, akkor a problémák nemcsak sokkal súlyosabbak, hanem megoldhatatlanok! A St. Pauli negyed — orszá­gos realitást tükröző — példá­ja egészségügyi szempontból is aggasztó. Ugyanis a szociálhl- giénia egyik legrégibb megál­lapításának számít, hogy a zsúfolt lakásban élőknél a tbc megbetegedési és halálozási aránya, a reumatlzmusok ará­nya, a csecsemőhalandóság, a légúti fertőző megbetegedések és az emésztőszervi megbete­gedések aránya lényegesen nagyobb. Nagyobb lesz — és nagyobb ma is — az azonos korú és nemű slum-lakó, ágy­bérlő, albérlő, társbérlő, vagy túlzsúfolt lakásban élő ember megbetegedési adata, mint szerencsésebb lakásbirtokos kortársáé. így válik sokak szá­mára a rossz lakás — közve­tett módon — nemcsak a nyo­masztóbb, szegényebb, de a rö- videbb élet színterévé is. A St. Pauli negyedben élők többsége kikötőmunkás, akik — amíg dolgoznak — valami­vel többet keresnek, mint más szakmák munkásai, de a kere­set mögött valóban izmokat szakító munka áll, túlórák és vasárnapi műszakok. Közismert, bizonyított és publikált tény, hogy a hamburgi kikötőmunká­sok munkaképessége 15 évig tart, aztán kidűlnek a sorbői. Ez tehát egy további hajlamo­sító tényező, további veszély­góc a szervezet számára. Ma már mindenki tudja, hogy a választási „csalogató“ csak üres ígéret volt. Újabb szociális lakóházak építését nem is tervezik, ehelyett a szomszédos Palmeille negyed­ben épülnek méregdrága luxus­lakások. Ha a hamburgi — pontosabban a nyugatnémet — lakásválság összefüggését, gyökereit keres­sük, akkor megtaláljuk a leg­fontosabb tényezőt, amire En­gels már 1873-ban a lakáskér­déssel kapcsolatban mutatott rá: „Amit az egyes kapitalis­ták nem akarnak, azt nem akarja az államuk sem". P. GY. Lakóházak helyett Irodaházak épülnek REPÜLŐS VOLT, gyalogosként harcolt Pavol Beckovský ezredes, a Polgári Honvédelmi Szövetség szlovákiai Aeroklubjának pa­rancsnoka azok közé tartozik, akik elmondhatják, hogy telje­sültek vágyaik. Gyermekkora óta pilóta szeretett volna len­ni. Amikor elérte a szükséges korhatárt, kitöltötte a jelentke­zési kérdőívet, aztán szorongó érzéssel várt. Egyre csak az járt az eszében, hogy az öt- gyermekes šaštíni cipész fiát vajon felveszik-e. A felvételi vizsga sikerült, nem a szárma­zása miatt, hanem a küszöbön­álló háború miatt. — Nagy megelégedéssel ül­tem be u Banská Bystrica-i re­pülős iskola padjaiba — mond­ja. — Az itt töltött két év alatt azonban gyakran gondol­tam arra, hogy rossz időben születtem. Dúlt a második vi­lágháború. Különböző gondo­latok foglalkoztattak akkor is, amikor a piest'anyi repülőtérre osztottak be szolgálatra. Va­dászgéppilóta voltam egy B— 534-es gépen repültem. Egy évig azonkívül, hogy egyszer kényszerleszállás köz­ben összetört a gépe, semmi különösebb nem történt. A par­tizánokról itt is sokat hallot­tak. Amikor kitört a Szlovák Nemzeti Felkelés, egységének teljes állománya 28 teherautó­ra ült és a Tri duby-i repülő­térre siettek. Pöstyénben 30 re­pülőgépet hagytak. — Akkoriban azt mondták, hogy üzemanyaghiány miatt maradtak a repülőgépek ott — mondja. — Nekem a mai na­pig is az az érzésem, hogy szervezési fogyatékosság volt az oka. A felkelőknek igen )ó lett volna, ha magunkkal visz- szük. Mivel nem volt repülőgé­pünk, lövészzászlóaljat alakí­tottak belőlünk. Ennek máso­dik században a rajparancsnoki beosztást kaptam. Egységük a legmozgékonyab­bak közé tartozott. így aztán a front hol ezen, hol azon sza­kaszán vetették harcba őket. A tűzkeresztségen Hronský Be- ftadiknál estek át. Kozárovce, Brezno, Mariin volt a további útirány. Martin és Sučany tér­ségében az ún. Attila sírjánál igen nehéz harcokban vettek részt. Hetekig nem engedték a Túróc völgyébe a fasisztákat. Október 2-án Čermošénál fog­laltak ismét védelmi állásokat. Alig egy hete voltak itt, ami­kor parancs érkezett, hogy a pilóták adják le fegyverüket és készüljenek az elszállításra. — A Tri duby-i repülőtéren szovjet repülőgépek vártak ránk — emlékszik vissza. — A felszabadított Lvovba vittek, ahol igen megcsodáltam a szov­jet pilótákat. Rakétafénynél ké­zilámpa segítségével magabiz­tosan tették le a nem a leg- egyenesebb talajra a gépet. Társaival négy napot töltött Itt. Majd Przemyslbe irányítot­ták, ahol az első csehszlovák vegyes légi hadosztály formá­lódott. Pavol Beckovskýt a va­dász légi ezredbe osztották be, Lavocskin gépet kapott és la? pasztáit szovjet pilóták képez? ték ki vezetésre, adták át gaz­dag harci tapasztalataikat. A kiképzés 1945. január 15-én ért véget. Bár légi kötelékük részt vett Ostrava felszabadításában. Beckovský őrmesternek már nem volt alkalma tudását meg mutatni. A háború vége Krak­kó mellett érte. Innen az Ost­rava melletti Albrechtickaj re­pülőtérre, majd május végéu Prágába repültek. Aztán ismét Pöstyénbe helyezték szolgálat­tételre. Régi állomáshelyén új fela­datok vártak rá. Hogy ezekkel megbirkózzon, elvégezte a re­pülőstiszti akadémiát. Vadász- pilótaként repült a MÍG 15-ü^, 17-es és 19-es gépen. Szorgalmá­val, tudásának állandó növelé­sével nemcsak az első osztá­lyú pilótajelványt, hanem az érdemes katonapilóta megtisz­telő címet is riiegszerezte. Több éven keresztül az egyik légi- ezred parancsnoka volt. Nyolc katonai és két polgári kitünte­tés tulajdonosa. Mintegy 4500 órát töltött a levegőben, ami 10—15 ezer le és felszállást jelent. ötvenkilencben a PHSZ kerü­leti aeroklub élére kerültem mondja. Jelenlegi beosztásomat 1971-től látom el. Nemcsak mint parancsnok, hanem mint oktató is tevékenykedem. Ed­dig már több száz fiatalt taní­tottam meg a repülésre, mint például a többszörös műrepü­lés világbajnokát, Šolc pilótát;, vagy a polgári légi közlekedés­ben dolgozó Milan Vitalijt, Vi­liam Oroszt stb. Pavol Beckovský ezredes, afc egykori šaštíni cipész fia 38 éve aktív pilóta. Összesen 64 féle típusú repülőgépen repült, s ötször került kritikus hely­zetbe, de tudásával és hideg’vé rűségével sikerült ép bőrről földet érnie. Ma az aeroklu- bokban tevékenykedő (ejtőer­nyősök, vitorlázó és motoros repülőgépek pilótái) több mini háromezer fiatal munkáját irá­nyítja, neveli őket a Szlovák Nemzeti Felkelés szellemében. — Ritkán van szabad Időm — mondja. Ha mégis akad, ak­kor bélyeg- és jelvénygyüjtés- sel foglalkozom, no meg aí unokámmal. Apja ejtőernyős, 700 ugrás van mögötte. így hál abban reménykedem, hogy egy­szer majd az unokám is á nagyapja, vagy az apja nyom­dokába lép. NÉMETH JÁNOfc A lakosság szolgálatában A főútról lekanyarodva hosz- szú betonút vezet a Vojnicei (Bátorkeszi) téglagyár udvará­ba. Lami Béla, aki négy éve vezeti az üzemet, készségesen tájékoztat a téglagyár Jelenéről és munkájáról. A kezdésről pe­dig Zsok Gyulával beszélget­tem. ö tíz éven át vezette az üzemet, s tulajdonképpen tőle származott az az ötlet, hogy Bátorkeszin létesítsenek tég­lagyárat. A helyi szövetkezet korábban is kísérletezett tég­lagyártással, de kevés sikerrel. Zsok Gyula észrevette a hibá­kat, és 1959-ben javaslatot nyúj­tott be új téglagyár építésére. Sokan kételkedtek a megvalósí­tásában, de rövidesen tíz em­berrel, évi 500 000 darab téglát gyártottak. Bátorkeszin 1966-ban már 1 millió téglát gyártottak, tavaly pedig 2 800 000 darab tégla volt a teljesítményük. A téglagyár negyven embert foglalkoztat. A járási építkezési vállalattal kö­zösen két kilométeres betonutat építettek, tehát a szállítás sem ütközik már nehézségekbe.. Há­rom teherautóval és egy trak­torral szállítják a megrende­lőkhöz az árut. A téglagyár alapításakor löt) évre elegendő nyersanyag voli a falu határában, így ezen á téren nincsenek gondjaik. Az itt gyártott tégla minőségé „200“-as, ami azt jelenti, hogy a legjobb tulajdonsággal ren­delkező téglák közé tartozik. Az igazgató szerint a jó minő*- ség a nyersanyagtól is függ, de az Is hozzájárul, hogy az anyagot egy évre előre raktá­rozzák. A körkemence befoga­dóképessége tízezer tégla. Ezt a mennyiséget hat-hét naf) alatt égetik ki. Gyárszemle közben már meg­tudjuk, hogy egy tégla terme­lési költsége 47 fillér, s mivel 75 fillérért értékesítik, így ä téglagyár jelentős bevételhez juttatja a helyi nemzeti bizott­ságot. A téglagyár termékeit ma már három járásban dicsé­rik. A bratislavai J. Dimitrov Vegyi Művek számára például másfél millió téglát szállítot­tak. Mivel a lakosság igényeit nem győzik kielégíteni, a jövő­ben sor kerül az üzem bővíté- VIII. 10. sére, s a gyár évi kapacitása hárommillió darab téglára nö- vekedik. ĽL MIRIÄK FERENC ^ tfi sző 1974.

Next

/
Thumbnails
Contents