Új Szó, 1974. augusztus (27. évfolyam, 180-205. szám)

1974-08-07 / 185. szám, szerda

Belpolitikai kommerítár

ÖREGEMBER SZIVE

— Ott voltam Balázen, ott voltam én is — bólintott kérdésemre az idős Molnár Béla. — Hosszúfaluról egymagám vetődtem oda a vonatoszloppal.

Végigtekintett a zárt hosszú folyosón.

— Itt mégis csak jobb, mint ott a lépcsőházban. Nem ér bennünket a huzut — szólt" és bátorító, eleven mosoly jelent meg a bajsza alatt.

Tegnap a felesége azt mondta, szombaton lesz egy hete, hogy bevitlük Vágsellyére. A fia, István, pedig a mellére mutatott:

— A szíve.

A szíve. És ő a huzattól fél. Sírni késztető csend és mosolyra derítő fény árasztotta el a kórházi folyosót. Ismét eszembe jutott az a falusi ház és az idős asszony. A konyha- asztal fölé hajolva vasalgatott, s egy pillanatra elakadt a keze:

— Aznap még megápolta a teheneit. Huszonöt tehenet. Hazajött az istállóból és ... és ...

— Rosszul lett. Bevittülr — magyarázta István.

— Három napig feküdt és most már nem nyughat az ágyon, csak járkál és erőskö- dik, nincs semmi baja, jön haza. tr— Ott voltam Balážén — mondta a csaknem hetvennégy éves idős ember — és jó hogy ott voltam.

Eltűnődött.

— Már Podkonice előtt tudtuk, hová megyünk, és a parancsnokunk, Seregi Sándor jóval előtt tudta. Lengyelországból jöttünk, Ruszínszkón át, aztán egy darabig magyar földön. Elértük Jolsvát, és attól kezdve kapcsolatba lépett a partizánokkal. Szívesen fogadtak. Podkonicén a kocsmában, egy különteremben, vagy inkább táncterem volt, Papala Jozef hadnagy, a brigádparancsnok, Volkov őrnagy helyettese szólt hozzánk. Aki velünk tart, maradjon, de tudja meg, hogy kemény élete lesz. Aki tovább menne, erőszakkal nem tartjuk itt.

— Egy-két idősebb ember elment — mondta. — Igaz, már egyikünk se volt a legfiatalabb.

Elnevette magát, aztán elko- morodott:

— Meg a tisztesek. Ha jól emlékszem, ketten. Az új körülmények között nem mertek szembenézni a legénységgel.

M

ár megfeledkezett arról, hogy a kórház folyosóján ül.

Már ott volt Balážén. A havas rengetegben. Fedezéket épített és lesre indult, vagy őrséget állt a viharos éjszakákban.

— Hol két-három emberrel, hol tízzel mentem ki vállalkozásra.

Nevek jutottak eszébe:

— A vágfarkasdi Molnárral. Azt hiszem Lajosnak hívták. Meg a Sípos Jenővel. Szenei gyerek volt. Meghalt — vagy öt esztendeje. A perediekkel. Barczi Pétérrel, meg Érázzal. Csicsala Istvánnal. Deáki ember volt. Az is meghalt már. Meghalt. De a Boros Ferenc, a tardoskeddi, él. Ő volt köztünk talán a legfiatalabb.

Egy pillanatra elakadt.

— Igaz, ő Inkább fedezéket épített. Az apja ács volt, rá Is ráragadt valami a mesterségből. Mikor az őrség lefogta a határvadászokat és azok is átálltak hozzánk, segített nekik, és a hegyitiizéreknek is. Tizennyolc kordéval Jöttek át hozzánk. így jócskán megszaporodtunk, háromszázra — vagy annál is többre.

Arca határozott, komoly kifejezést nyert.

— Nem akartunk nyilas katonák lenni.

Az ^ egykori Elhatározás és tett félreérthetetlen tanúságtételként formálódott meg az idős Molnár ajkán, és engem, a csaknem egy negyed évszázaddal fiatalabb embert elfogott a szégyenérzet, hogy nem tudtam róla, erről, az egyről, sem arról a háromszázról. Sem azokról, akik élnek. Sem azokról, akik meghaltak.

Nem vette észre felindulásomat. A vonaloszlop legénységének életében beállt hirtelen változás első napjaihoz tért vissza emlékezete.

— Már Szilveszter napján vállalkozásra indultunk. Neki az erdőnek, utaknak. Összevágtuk a németek telefonhuzalait. Tányéraknákat ástunk le a Besztercebánya felé kanyarodó útszakaszon. Lebontottunk néhány tahidat. Csak mikor jövünk vissza, vettük észre, hogy kettőt elfogtok. Azok közül, akik lesállásra indultak, és összecsaptak a németekkel. Seregi, a parancsnokunk, azt mondta, na, szépen kezdődik ez az új év is.

— Hát nem szépen kezdődött — mondta. — De csúnyábban is kezdődhetett volna. Később, januárban és februárban csúnyább összecsapásaink is voltak. Emlékszem, Stará Hora alatt egy nap három ágyú lőtt bennünket. Lőttek és lőttek — azért megmaradtunk. Egyébként kemény tél volt. Sok hó esett és nagy szelek fújtak, és még az volt a szerencse. Fogytán volt a lőszerünk; épp őrségben álltam, és akkor is nagy szelek fúttak. Elsodorták egy helyen a havat, s látom, lősze- res ládák. A felkelő hadsereg után maradtak ott. Perszehogy felszedtük. Kikapartuk a hó alól is. Puskákat is találtunk.

— Hót igen, a lőszér, fontos dolog volt. Egyébként a szovjetektől kaptuk. Repülőgépekről ejtőernyőkkel vetették le. Nemcsak lőszert. Ruhát, másféle felszerelést is. Kalište közelében volt a repülőtér. Vagy egy kilométerre a falutól. Nem is repülőtér, csak nagy térség, ahol jelzőtiizeket gyújtottunk.

Ujjával láthatatlan vízszintes vonalat rajzol az asztal lapjára, majd egy függőlegeset, merőlegesen amarra.

— így ni két gödröt ástunk a hóba. Olyan háromszor három méteres gödröket. Emígy meg hármat. Volt benzinünk, fa is volt elég. A lyukak alján tüzeket raktunk. Oldalról nemigen lehetett látni őket. Inkább felülről.

Újabb vonalat rajzol az asztallapra. Egy háromszög láthatatlan átfogóját.

— A pilóta a magasban már tudta, hogy ebben az irányban kell repülni. Nem ott, ahol a tüzek égtek, de keresztben. Minden negyedik éjszakán kijártunk Kalištére, a repülőtérre. Meggyújtottuk a tüzeket, és mi magunk is a gödrök alján lapultunk. Este kilenctől reggel háromig.

Felegyenesedett, hirtelen leguggolt. A keze mintha egykori fegyverét markolta volna. Szinte láttam, hogyan támasztja neki a puska agyát a tűz mellett kormodozó sziklának. Fejét oldalt fordítva rámtekintett:

— így ni.

Felállt és újra leült a székre, az asztal mellé.

— Persze, a szél a hátunkra sodorta a havat, néha egész hórakásokat — mondta csendesen, és egy pillanatra, mintha valóban téli szél didergette volna meg a hátát. Arca is kipirult, mintha a jelzőtűz felől áradó hőség csapta volna meg.

Nem Is a téli szélvihar emléke volt, nem is az a jelzőtűz, csak a hirtelen mozdulat, és az a szív. Az a hetvennégy éves szív.

M

ár megnyugodott. Kipihente magát.

— Sokféle csetepaténk, kalandunk volt — mondta. —

Egy nap kiállók őrségre a Ba- láže és Podkonice között kanyargó útra. Egyenest a kanyarba, hogy áttekintésem legyen mindkét irányban. Egy zsitvabesenyői fiúval mentem ki, Andrásnak hívták, a másik nevére nem emlékszem. Egyszer csak látom, kocsi jön szembe velünk. Rajta két őrmester meg egy közlegény. Hegyivadászok voltak. Mondom Andrásnak, állítsd le őket, én meg fedezlek innen a bokor mögül. Ha pisztolyukhoz kapnak, leszedem őket. Veszélyes pillanatok voltak. Számukra is, de számunkra is.

Rövid tűnődés után füllélegzett:

— Mégis sikerült, és lőni se kellett. Lejöttek békességben a szekérről. Átálltak.

— A pesti embert, Gazdag Gyulát, azt sajnálom. — Valóban szánakozó, komor kifejezés jelent meg arcán. — Megfagyott. Az alsóneműjét mosta. Csak a blúz és nadrág volt rajta. A meztelen testén. Megkergettek bennünket a németek. Órákon át loholtunk, aztán lapultunk a hóban. És kutya kemény tél volt. Megfagyott.

A folyosóra nyíló üvegajtón át beözönlik a nyári nap fénye, de ő még mindig a téli hegyet, erdőt járja.

— Februárban, március elején egyre jobban szorongattak bennünket a szovjet és román hadsereg elől hátráló németek. Útjukban voltunk. Folyton veszélyeztettük őket, és ők veszélyesnek is éreztek bennünket. Furcsa helyzet volt. A szovjet hadsereg és vele együtt a román hadsereg is itt volt már. Egészen a közelünkben. Ez annyit jelentett, hogy további ténykedésünkre már nincs is szükség. Ki kellett törnünk a németek gyűrűjéből.

— Ott voltunk Balážén és a németek folyton lőtték a falut. Láttam egy asszonyt. Két gyerekkel az ölében menekült. Az erdő felé. Akna csapódott le a közelében. Szerencsére a puha hóban nem robbant fel.

Szomorú ráncokba futott a homloka.

— Azt az asszonyt, azt az asszonyt mintha még ma is látnám.

Bizonytalan szemmel elbámult valahová a folyosó túlsó végén sűrűsödő homályba. Ugyan mit láthat ott? Mit láthat ott? — kérdeztem magamtól.

— Március tizennyolcadika volt, és aznap este indultunk el. Mi, egykori vonatoszloposok, két csapatban. A mieink Seregivel az élén. Indulás előtt a hadnagyunk azt mondja, egy szó se essék, de orrfúvást, egy köhintést, ágroppunást se akarok hallani. Libasorban indultunk el Kalište felé. A falut szétlőtték és tankokkal tiporták szét. Az emberek az erdőben kerestek menedéket. A behavazott fenyők mögül, a sűrűségből fülünkig ért az asszonyok siránkozása. A romok között elhullott bárányok és malacok hevertek. Túljutottunk Kalištén, föl a szinte járhatatlan hegygerincekre. Rettenetes hófúvásban. Hóviharban. Két éjszakán át és két napon át vonultunk, és a németek folyton lőttek. Éjszaka is kajtattak bennünk, és piros rakétákkal világították be a terepet.

— És mégis kijutottak abból a gyűrűből — mondom csendesen a sok vihar után.

— Kijutottunk — mondja ő is ugyanolyan csendesen és el mosolyodik:

— Addigra ki is tavaszodott.

Kitavaszodott.

A folyosó üvegajtaja mögött ismerős arc jelenik meg. Arrafelé tekintek, és az idős ember is az ajtó felé fordul.

— A fiam. István!

István mintha a mellére mutatna, s mintha azt mondaná: A szíve. Akkor mintha az idős asszonyt is látnám. Egy konyhaasztal fölé hajolva vasalgat. Egyszer csak elakad a keze, rámtekint és azt mondja:

— Csak erősködik, hogy nincs semmi baja, hogy hazajön.

Ott áll abban a távoli kis konyhában. Aggódó nagy szeretettel telt el szíve, és nem tudja, sírjon-e, vagy mosolyogjon.

BÁBI TIBOR

FEGYELMEZETTEBBEN, FIGYELMESEBBEN

Napról napra növekszik az autótulajdonosok száma. Az év első felében csupán Bratislavában és a nyugat-szlovákiai kerületben az autók száma 24 170-nel gyarapodott. Ma niár a dolgozók nagy része munkába is autóval jár. Ennek csak örülni lehet, ám kevésbé annak, hogy sok gépkocsivezető minden lelkiismeretfurdalás nélkül megszegi a közlekedési szabályukat. Hogy a felületesség, a fegyelmezetlenség, milyen nagy veszélyt rejt magában, arra keve- látliatunk közlekedési baleseteket. A statisztikai adatok szerint az év első felében Szlovákiában naponta 50 közlekedési baleset furdul elő. Ez pedig igen sok, annak ellenére, hogy kevesebb, mint a múlt év hasonló időszakában volt.

A félévi mérleg azt mutatja, hogy Szlovákiában az év hat hónapja alatt 8228 karambolt jegyeztek fel, amelyek következtében 273 ember életét vesztette, 3599-en pedig sérülést szenvedtek. Az összehasonlítás azt mutatja, hogy a múlt év első fél évéhez viszonyítva az idén 59-cel kevesebb volt a karambolok száma, de az anyagi kár (64 987 820 korona) 6 millió koronával volt nagyobb. Ez a tény azt igazolja, hogy a közlekedési balesetek egyre nagyobb értékeket tesznek tönkre. A halottak száma 54-gyel kevesebb volt, mint a múlt év hasonló időszakában. Ha azonban összeszámolnánk a sérülések miatti munkából való kiesést, az anyagi, illetve a népgazdaságunknak okozott kár minden bizonnyal kétszer akkora lenne, mint amit a statisztika kimutat.

A balesetek okainak sorrendje a megszokott. A gyorshajtás, az elsöbbségadási kötelezettség nem teljesítése, a fék- távulság meg nem tartása, az ittasság és a helytelen előzés. Az említett idő alatt 97 697 gépkocsivezetőt bírságoltak meg, ebből 25 414-et gyorshajtásért. Ittasságért csupán az érsek- újvári járásban 152 gépkocsivezetőtől vonták be a hajtási jogosítványt. Gyalogosokat 8117, kerékpárosokat pedig 4549 esetben bírságoltak meg.

A fegyelmezettség terén van tehát mit behoznunk. Ezt bizonyítja a második negyedév is, amelyet Szlovákiában a jubileumok tiszteletére a biztonságos közlekedés negyedévének nyilvánítottak. Az említett idő alatt a balesetek száma 560 nal, a halottak 83-mal, az anyagi kár pedig 76 8ÜU koronával volt kevesebb, mint az előző év második negyedévében. Kár, hogy már véget ért a biztonságos közlekedés negyedéve, de ennek ellenére gépkocsivezetőinket semmi sem gátolja abban, hogy egész éven keresztül úgy közlekedjenek, olyan elővigyázatosak legyenek, mint áprilisban, májusban és júniusban voltak.

A biztonságos közlekedés érdekében a közlekedési szabályokkal való ismerkedést már a gyermekkorban el kell kezdeni. Igen alkalmasak erre a közlekedési gyermekjátszóterek. Kár, hogy még mindig kevés van belőlük és a meglevőket sem használják ki kellően. Pedig ez az a hely, ahol a gyerekek játszva elsajátítják a közlekedési szabályokat. Ám nemcsak a gyermekeknek, hanem nekünk, felnőtteknek is van mit behoznunk.

A műszaki forradalom korszakát éljük. Egyre korszerűbb, gyorsabb gépkocsik egyre nagyobb számban állnak az emberek rendelkezésére, liogy kényelmüket szolgálják, ne pedig özvegyeket, árvákat és nyomorékokat hagyjanak bátra. Hogy a gépkocsik valóban a kényelmünket szolgálják, annak érdekében a motorosok, a kerékpárosok és a gyalogosok is igen sokat tehetnek elővigyázatosságukkal, megfontoltságukkal, s nem utolsósorban a közlekedési szabályok alapíts megismerésével és szigorú megtartásukkal.

NÉMETH JÁNOS

Az évfordulók szellemében

Szocialista társadalmunk egyre nagyobb anyagi eszközöket fordít arra, hogy dolgozóink gyermekei gondtalan pihenéssel töltsék el a nyári vakációt. Örömmel nyugtázhatjuk, hogy az idén a közös javakból ismét több jutott az állandó jellegű pionírtáborok hálózatának bővítésére és korszerűsítésére, valamint az új létesítmények építésére, mint az elmúlt években.

A felnőtteknek nem kevés gondot okozó munkából évek óla kiveszik részüket az Ifjúsági Utazási Iroda dolgozói is. Banská Bystricán nyolc évvel ezelőtt nyitották meg a kerületi kirendeltséget. Kováč Jozef igazgató a közelmúltban így tájékoztatott az elmúlt hónapok és a nyári főidény feladatainak teljesítéséről: '

— Az idén is gazdag programot készítettünk elő a fiatalok számára. A Szlovák Nemzeti Felkelés küszöbönálló 30. évfordulója minket is a szokásosnál aktívabb munkára ösztönzött. A nevezetes történelmi jubileum tiszteletére tett kötelezettségvállalásunkban elsősorban arra köteleztük magunkat, hogy a legfiatalabb hazai és külföldi érdeklődőket is végigkalauzoljuk a Szlovák Nemzeti Felkelés részvevőinek nyomdokain.

— Milyen a fiatalok érdeklődése?

— Várakozáson felüli. A közép-szlovákiai kerületből jelenleg 820 pionír nyaral nemzetközi pionírtáborokban. A főidény ez évben Is már májusban kezdődött, amikor 450 pionír számára szerveztünk Barátság vonatot a Szovjetunióba. Az NDK-ban, a Magyar Népköztársaságba elsősorban nyelv- tanfolyamokra utaztak el a fiatalok. Hasonló örvendetes tényként említhetem meg, hogy az idén ismét tovább bővültek a magyarországi EXPRESSZ utazási irodával levő jó kapcsolataink. Az ismét közösen szervezett nyári táborokban ezúttal 600 közép-szlovákiai fiatal gazdagodott új élményeikkel, s új baráti kapcsolatok szövődtek a két ország fiataljai között.

Az Ifjúsági Utazási Iroda dolgozói évek óta jól együttműködnek a Szlovák Vöröskereszt Központi Bizottságával, és a közép-szlovákiai üzemek illetékeseivel.

— Ezek a kapcsolatok munkánkban nagy segítséget jelentenek — mondta Kováč Jozef. — Július 10-től augusztus

10-ig a világ minden tájáról 200 fiatal ismerkedik az SZNF hagyatékával és kerületünk természeti szépségeivel. További nagyobb akcióként a kerület ifjú önkéntes tűzoltóinak 10 napos országos találkozóját, illetve a Szlovák Nemzeti Felkelés résztvevőinek nyomában tett vándorlását említhetem meg. A Szlovák Vöröskereszt Központi Bizottságával közösen 90 rokkant gyermek számára szerveztünk pionírtábort.

— Gondok, problémák?

— Mindössze annyi, hogy egyelőre még nem tudjuk mindegyik nemzetközi pionírtáborba jelentkező fiatal kívánságát kielégíteni. A következő időszakban azonban minden igyekezetünkkel azon leszünk, VIII. 7. hogy egyre több pionír és SZISZ-tag nyaralhasson a baráti országokban.

LALO KÁROLY

1974.