Új Szó, 1974. augusztus (27. évfolyam, 180-205. szám)
1974-08-04 / 31. szám, Vasárnapi Új Szó
A. ablak párkányán egyhangúan kopognak az esőcseppek. Dél körül jár az idő, de az ablakkeretből nyíló táj szomorkás őszutói alkonyra emlékeztet. A várószobában üldögélő emberek, két középkorú férfi, öltözetükről ítélve munkások, egy idősebb, bágyadt szemű asszony, gondolataikba mélyedve morzsolgatják a várakozás perceit. Tekintetük egyre-másra a rendelő ajtajára téved, órájukra pillantanak, feszengenek. Betegek. Nyilván sietős a dolguk, mégis nyugodtak, türelmesek. Mert a betegség türelemre tanítja az embert, a nyűgös, izgága beteg „rossz beteg“. Jabloňský Imrich doktort szolgálati teendői szólították el a žillnai cellulózgyár orvosi rendelőjéből. Sietve érkezik, bocsánatkérő mosollyal tekint körbe. Rám esik a pillantása, azonnal tudja, nem tartozom a páciensei közé. Betessékel. Kávéval kínál, utasításokat ad a nővérnek. Aztán megnyugtat, ne furdaljon a lelkiismeret kinn várakozó betegei miatt. — Mindenki időben sorra kerül. Tessék a kávéi... Önkéntelenül a cigaretta után nyúlok. — Egy pillanat... bocsánat... — behajtja a rendelőbe nyíló ajtót, a köpenyébe bújik. — Pár perc az egész. Hallom, amint a várószobából beszólít valakit. „Nézzük csak? ... Aháál Ide, erre tessék fordulnil“ Műszerek csörrennek az asztalon, a hangok elmosódnak, bizalmas párbeszéddé halkulnak. Majd váratlanul ismét mellettem terem, kezébe fogja a kávéscsészét. Nem ül le, állva issza a feketéjét. — Tizenkét esztendeje vagyok a gyár orvosa. Szép idő, éppen elegendő, hogy az ember megismerje betegeit. Hirtelen témát vált. — Tudja, kissé elöregedett ez a gyár. A műszaki felszerelése is, néhány kazán még az első időkből való, és hát... az emberek is. A fiatalok nem nagyon szívesen jönnek ide. Sok az idős ember, sőt nyugdíjasok is akadnak szép számban. Munka van bőven, de ez már így járja. Minden elkopik, mi is lassan elkopunk ... Feszélyező csend támad. Jabloňský doktor jól tudja, ml járatban vagyok. S bár valóban meglep, mennyire tájékozott a gyár dolgaiban, mégis másfelé terelem a beszélgetést. — Látom, valahol belepillantott a dossziémba — mondja félig tréfásan. Majd elkomolyodik. — Az apámról mindenki tudta, hogy baloldali gondolkodású ember. Később a pártba is belépett. Én kommunista vagyok, így neveltek a családban, így tanított az élet. A ružomberoki gimnázium hetedikes nagydiákját nem érte tehát váratlanul a felkelés kitörése. — Tudtuk, szinte a levegőben éreztük: készül valami, valaminek történnie kell. Odahaza természetesen még gyereknek tartottak, féltettek... az iskolában gárdista tanárok voltak a hangadók. Persze, óvatosak voltunk... aztán jött a vakáció A vakáció! 1944 nyaral — Ružomberokban ért utol a felkelés híre. Tizenhét éves voltam akkor. Apám látta, hogy nem tarthat vissza. Magával vitt Liptovská Lužnába. Talán megnyugtatta, hogy a közelében tud? Katonai jellegű kiképzésem természetesen nem volt. Mégis a hatodik számú műszaki alakulathoz kerültem. Elröppentek a vidám diákévek. — Bárki megirigyelhetett volna. Sikerült „bent“ maradnom a fakultáson. Kilenc esztendeig voltam az orvosi fizika tanszékén tanársegéd, később adjunktus. Tulajdonképpen nem is tudom, vajon miért, de nem találtam a helyemet. Hiányzott, nagyon hiányzott valami. És Jabloňský doktor, a meglett férfi, visszatért. Visszatért? Soha, egyetlen pillanatra sem szakadt el ettől a tájtól. De talán nem" is a táj, az emberek... Talán nem is az emberek? Ki tudná pontosan megmondani, vajon egyszeriben mi szólítja vissza ifjúsága tájaira? A gyermekkor, a diákévek örökké varázslatos emléke? Ki tudja? ... Ki tudja?... — Itt most jól érzem magam. Nem csak a gyár orvosa vagyok, körzetem is van. Közben előadok az egészség- ügyi középiskolán. Belgyógyászatot. Jut is, mai ad is időm ... Jut is, marad isi Illetve aligha marad, hiszen Jabloňský doktor szerényen Tankcsapdákat, erdővonalakat építettünk, aknákat raktunk le. Lassan-lassan feldereng az első vonalban eltöltött vakáció emléke. — Leginkább éjszaka dolgoztunk. Nappal nem lehetett, az ellenség állandóan szemmel tartott. Később a harcok drámai fordulatot vettek. Ružomberokba ellenséges alakulatok vonultak be, biztosítani kellett a partizánok visszavonulási vonalait. — Egy völgyet tartottunk, amíg lehetett. Két megfigyelőállomás közé ékelődve kíséreltük meg' a lehetetlent! ... Az ablakpárkányon még mindig dobol az eső. Mintha csak most vennénk észre, mind a ketten kitekintünk az ablakon. Belibben a nővér, tesz-vesz az asztalon, elvonul a kávéscsészékkel. — Tulajdonképpen ennyi az egész... Ez voltl Nem szoktam én ezzel dicsekedni. Dehogy szoktam! Tettem, amit kellett, amit lehetett. Mégis, az a bizonyos „vakáció“ negyvennégyben nyílegyenes pályára állította egy fiatalember életútját. Olyan élményt jelentett, amelynek parancsoló hatása alól többé nem szabadulhatott. Következtek a szorgalmas tanulás hosz- szú esztendei. Az újabb vakációk immár nem a fedezékben, aknemezőkön teltek, hanem a mindmáig emlékezetes ifjúsági építkezéseken. Ott, ahol ma „olyan jó érzés elmenni, hiszen a két kezem munkáját látom benne!“ elhallgatta, hogy a népi milícia tagjai szintén saját orvosuknak tekintik, sőt az Antifasiszta Harcosok Szövetsége járási egészségügyi bizottságának is az elnöke. És jut rá ideje, hogy rendszeresen ellátogasson a felkelés veteránjaihoz. — Nagyon örülnek ezeknek a látogatásoknak. Tulajdonképpen én vagyok a legfiatalabb közülük. Bíznak bennem! A szociális biztosítás járási véleményező bizottságában is rám bízták érdekeik védelmét. Szerény, csendes emberek valamennyien. Nem kívánnak lehetetlent. Talán kissé több figyelmet, szerető, féltő gondoskodást. Időnként apróbb figyelmességgel, egy-egy kiló naranccsal vagy valami hasonlóval lepjük meg őket. Ha látná, milyen értéke van az ilyen ajándéknak!... És néhány őszinte, baráti szónak, tanácsnak ... Mindig az apámra gondolok ilyenkor... ' Néhány pillanatra ismét közénk áll a csend. Tolakodóan jelzi az idő múlását. Mert a csend az idő jele. A szóban, tettben rögzülő idő múlásának törvényszerű ritmusváltása. Jabloňský doktor édesapjára gondol. Nyolcvanhat esztendőt megért apjára és talán arra a pillanatra, amikor közösen lépték át otthonuk küszöbét, hogy elinduljanak a liptói hegyek irányába. — Sokan eljönnek utánam a rendelőbe is. Elmondják panaszaikat, segítséget kérnek. Mégha tele is a várószoba, azonnal sorra veszem őket. Ezt bevezettem. ‘Mégis úgy érzem, többet kellene értük tennünk. Bár a föld alól is kerítünk szanatóriumi beutalót, ha szükséges, több kellene. Több olyan intézet, amely pihenésüket és egyúttal egészségük védelmét is szolgálná. Higy- gye el, negyvennégy-negyvenüt kegyetlen tele mindegyikükön nyomot hagyott ... Az idő jelei. Kegyetlen idők, ziman- kós telek, fagyban fuldokló fenyvesek jelei. Még mindig oly keveset tudunk róluk. Még mindig! ... Sokszor inkább csak sejtjük, hogy itt vonulnak körülöttünk, velünk. Névtelen hősök hosszú, véget nem érő sora. Negyvennégy- negyvenöt tejének hótorlaszain bukdácsoltak át fegyverrel a kezükben. Élő jelek... el nem múló jelek. Az orvos sok emberi titok ismerője. Jabloňský doktor jól ismeri a bátorság titkait is. Akkor ott állt a bátrak között, akik fegyvert fogtak a túlerővel szemben. És ma is ott áll közöttük. Ma, amikor már elernyedtek az izmos karok, de a szavak sistergő parazsa, a szernek beszédes villanása nyomán felelevenedik a múlt. — Helytállni, kitartani, küzdeni tőlük tanultam, és tőlük tanulok — vallja az ősz halántékú orvos. —■ Igen, tőlük tanulok ma is. Keményen, bátran viselik sorsukat. Nem követelőznek, sokszor nem is kérnek. Pedig hát! ... Nem fejezi be a mondatot. Nem is szükséges, hiszen a végkövetkeztetés egyértelmű, nyilvánvaló. — Jövőre érettségizik a lányom. Orvos szeretne lenni. Mondtam neki, nem bánom. Te tudod! ... Ha nagyon akarsz, ha megtanultál küzdeni, orvos leszel. Ha folytatod a küzdelmet, jó orvos leszel. S ha jó orvosként küzdesz tovább: igaz ember leszel!... Körülbelül ennyit, ezt mondtam a lányomnak. Úgy gondolom megértette. Jómagam annak idején megértettem . Ez a párhuzam is nyilvánvaló. De nem csupán nyilvánvaló: talán szándékos is. Az adott esetben egy közmegbecsülésnek örvendő orvos szemléletét, alapállását tükrözi. Olyan ember alapállását, aki a hétköznapok konkrét tetteit helyezheti szavai mellé a mérlegre. Mert: —- ... a mához a tegnap ad erőt. Néhány évig a pártszervezet elnöke voltam. Bizony, nem volt könnyűi Most lektorként működik. Ha úgy tetszik, hát hobbym is van. Komolyan érdekelnek az orvosi műszerek, pontosabban az elektronika. Együttműködök a Tesla kísérleti intézetével... néhány újítási javaslat ügyében. Jabloňský doktor társadalmi munkában vállalta orvosi műszerei javítását és karbantartását. Nem közhely, jogos d kérdés: vajon hogyan győzi mindezt? Huncutkás mosoly villan a szája csücskében. Talán éppen erre a kérdésre várt? — Nézze, a napnak huszonnégy órá- ja van. Egy felnőtt ember éjszakai pihenője ... Nevetésbe fullad a „szakszerűnek“ induló előadás. Én inkább így kezdeném: egy óra hatvan percből áll... ... és akadnak emberek, akik életük minden egyes percének tudnak tartalmat adni! BALOGH P. IMRE A skýcovi múlt és jelen; az egykori iiszküs romok helyén ma új családi házak állnak. Skýcov partizánfalu. A körülötte magasodó hegyekben valaha meszet égettek lakosai. 1945 tavaszán fasiszta pribékek borították lángba a falut. Családi otthonokat égettek!... Felégették szinte az egész falut, 226 ház vált a lángok martalékává. Az emberek emlékeznek. Eltorlaszolták a faluba vezető szűk hegyi utakat, döntő küzdelemre szánták el magukat. A túlerő végül keserű diadalát ülte. De a skýcovi férfiak — mintegy kétszázan — felfegyverezve álltak őrt a környező erdőkben. És hamarosan megtalálták az utat a szovjet partizánokhoz. /• A falu összes lakosát kitelepítették. Dühöngött a magatehetetlen bosszú, SS-legények örjöngő lármája visszhangzott az üszkösödő házak között. Ma takaros házak sora jelzi az új élet kezdetét. Skýcov újjáépült. A barbár pusztítás csupán az idősebb korosztály emlékeiben él. És a partizánsírok soha nem hervadó virágaiban. A néhai partizánközségnek közel másfél ezer lakosa van. Másfél ezer ember, aki büszke falujára, aki mindent megtesz, hogy szűkebb hazáját még szebbé varázsolja. A községet rendszeres buszjárat köti össze a környező falvakkal, városokkal. Az emberek bőven találnak munkalehetőséget a környéken is. De nem feledkeznek meg falujukról. A Szlovák Nemzeti Felkelés 30. évfordulója tiszteletére húszezer brigádóra ledolgozását vállalták. A hősi harcok emlékszobájában fényképek, dokumentumok sorakoznak. A múlt hősi harcait, a szocialista jelent tükrözik. Igen, Skýcov éli Az utcákat gondtalan, boldog gyermekek zsivaja veri fel. A háztetőkön tv-antennák erdeje. Az emberek nyugodtak, elégedettek. Falujuk sorsa az ő sorsuk. íme a párhuzamok. Múlt — jelen. Aligha bírják el az összehasoplítást. (-mre.J Gyerekek tegnap és — ma. Ezek a képek is beszédes dokumentumai a skýcovi valóságnak. Foto: CSTK
