Új Szó, 1974. augusztus (27. évfolyam, 180-205. szám)
1974-08-29 / 204. szám, csütörtök
K ét napi pihenő után parancs jött, hogy térjünk vissza Bikás ra. Osztagunk ott maradt a ‘törzsnél, én meg Rjabikinnal és Hunkával autóba ültem. Benn a kocsiban megtudtam útirányunk cél ját. Odaát, túl a határon a jolsvai magyar helyőrség csatlakozni akar hozzánk, s az én dolgom lesz kipuhatolni, mennyi az igazság a hírben. Nagy izgalomba hozott a feladat, így liát odaát is vannak emberek, akik végre — a tizenkettedik.órában — megértették, hol a helyük. Találkoznom kell velük; öröm lesz együtt küzdeni. Rjabikin ITunkával hútramaradt egy faluban, én meg a határon ránk váró emberrel gyalogszerrel folytattam az utat. Szaporán szedtem a lábain, liogy mielőbb odaérjek és tudomást szerezzek arról, kik azok és menynyien vannak, akik megunták a német kommandót és átallnának hozzánk. Faggatom a báránybőr kuqsniás, busa homloké vezetőmet, de túlságosan hallgatag és óvatos volt, mintha attól tartott volna, hogy egy vigyá zatlan szavával bajba ránjta magát. Hiába nógattam, beszélj, értjük mi egymást, baloldalt dobog az én szí vem, akár a tiéd, beszélj! Még a nevét is titkolta, csak auy- nyit felelt, hogy a kalauzom, a többi nem tartozik rá. Hát ha csak kalauz vagy, akkor úgy vezess, ahogy én akarom. Ha nincs is ínyedre, menjünk kicsit körben, a fiatal sűrű tölgyesen át, mintha Pelsőc felől jön nőnk. Magyarul beszélt ez a bőrkucsmás, próbáltam szóra bírni, faggatóztam nála, hogyan élnek odaát, nagyurak e még a kakastollasok, de csak lesütötte a szemét és olyan kurta válaszokat adott, hogy kezdtem gyanút fogni: nem valami kelepce vár-e rám (olsván. Óvatos lettem hát és résen voltam az egész úton, amíg a városka határához nem értünk. Tömör kőhíd vezetett át itt egy bő vizű patakon. Messzire elláthattam a hídról, távcső sem kellett, liogy lássam: szokatlanul nagy a sürgés-forgás .a mélyebben fekvő utcákban. Vagy négyszáz lépésnyire a hídtól állt a kaszárnya. Rohannom kellett volna, hogy mielőbb belépjek kapuján, hiszen utam végcéljához ériem, de engem valami bénító érzés fog va tartott, odacövekelt a hídhoz: megállj, ne rohanj! Szabad szemmel is láttam, hogy a kapu előtt ténfergő egyenruhások nem úgy festenek, mintha magyar bakák volnának. Németek az ebadták, és engem ez a szófukar bitang kelepcébe akar csalni. Megállj, te zsivány, túljárok az eszeden! Óvatosan feléje fordultam és mielőtt észbe kaphatott volna, az oldalába nyomtam géppisztolyom cső vét: — Kezeket lel! Megtette első parancsszóra, és mint egy szűkölő kutya, leszegte a fejé!.. A kopár őszi tarlón át az erdő széléig kergettem, ott átkutattam, de fegyvert, vagy valami iratot, ami elárulta volna, nem találtam nála. — Tedd le a kezedl — szóltam rá. — Megyünk vissza, emerről jöttünk. Most még komorabb volt, előttem törtetett földre szegezett tekintettel és bizonyára várta, hogy az erdő sűrűjében egy golyóval elintézem. De hát nekem idegen az ilyen fasiszta módszer, rám nem foghatja senki, hogy fenevad szívvel gyilkolok. A vallatás után, ha rábizonyul a gazság, majd elintézik azok, akikre ez tartozik. EGRI VIKTOR: Megmondom (Rceény O J Az erdő szélén, az erdészház közelében — mintha a föld alól teremtek volna elő — egy csoport német és magyar tisztbe botlottam. Távcsöveiken a közeli határt kémlelték. Elveszek, ha eszmélni engedem őket. Lövésre tartott fegyveremet hirtelen rájuk sütöttem. Az egyik tiszt fel- bukott, a foglyom pedig hirtelen a földre vetette magát. Ennyi elég volt, hogy zavart keltsek, és az erdő sűrűjébe vessem magam. Pillanatok múlva tüzelni kezdtek utánam, de én már messze jártam, és nagy körben Inijdokolva este eljutottam a faluba. Amit jelentettem, nem biztatott sok jóval. Talán igaz volt a hír, hogy a jolsvai legények át akartak állni hozzánk, de megtudhatták a nácik és megszállták a laktanyát. — Szerencséd volt — jegyezte meg Rjabikin, amikor befejeztem jelentésemet. Azt a báránykucsmást bizonyára azért küldték, hogy valakit lépre csaljanak és kiverjék belőle, amit tudni akarnak. Már Jolsva felől is veszély fenyegetett; meg kellett erősítenünk itt is védelmi vonalunkat. Rjabikin főhadnagy gépkocsin visszament Bikásra, hogy az egész osztagot odahozza; én tovább maradtam, hogy megfigyeljem az ellenség hadmozdulatait. Másnap éjszaka megjött az osztagunk. Zuhogott az őszi eső, kegyetlenül sok víz szakadt a nyakunkba, lucskossá áztatta a földet, nehéz lett a csizmánk a tengernyi ragadós sártól. Azt hittem, békességünk lesz, ebben a kutyának való időben a náciknak nem lesz kedvük támadásra. Nagy nyugalommal éppen szőrös képemet nyúztam borotvámmal, amikor veszett zenebonával megindult a tűz. Meg se törülhettem magam, úgy rohantam félig borotváltan állásaink felé. Még félúton sem voltam, mikor látom, hogy embereim futnak felém. Megállni, fiúk, nincs hátrálás! — kiáltok rájuk, mire válaszképpen rám ordítanak: fussak én is, tankokkal törnek ránk! Forró lett alattam a ragyásra pas- kolt föld, de hátrálni nem szabad. — Vissza, fiúk! — kiáltottam oly erővel, hogy zavartan megálltak. Új tűzkeresztség volt, először ke rültünk szembe tankokkal. Meg kel lett értenem a fiúkon eluralkodó rettegést; félelmetes volt a háznagyságú három Tigris, ahogy tüzet okádva közeledett. De hát hirtelen uein kapaszkodhatnak fel utánunk a mindenkinek részlet) dombra; elő a páncélöklökkel, kézi gránátokkal! Két Tigrist harcképtelenné tettünk, de nem sokáig örülhettünk a sikernek. Alig félórás pihenő után erős aknatüzet zúdítottak ránk. A nyílt terepen nem akadt semerre vízmosás vagy árok, ahol megbújhattunk és védelmet találtunk volna a felettünk sűrűn robbanó aknák szilánkjai elől. Sebesültjeink voltak; aki tehette, a maga lábán ment a faluban berendezett kötőzőhelyre, a többit a sza- nitécek vitték hátra. Óráról órára súlyosabb lett a helyzet, de kitartottunk, amíg oldalról nem vettek tűz alá. Úgy látszott, hogy ott sikerült áttörniük vonalainkon, s a bekerítés veszélye fenye getett. Akkor már öt halottunk volt, s hogy nagyobb veszteségek ne érjenek, lassan hátrálni kezdtünk. A németek Nagyrőce előtt álltak; páncélosokat, tankokat vonultattak fel, s egyre kilátástalanabbá lett, hogy könnyű fegyvereinkkel sikerrel felvegyük velük a harcot. Benn jártunk már az őszben, október utolsó hetére úgy emlékszem vissza, mintha súlyos lázban éltem volna át a szenvedésnek ezt az időszakát. Voltak órák, amikor valamelyest javult a helyzetünk, de egy újabb lökés megint futásra, visszavo- nulára kényszerűéit. Osztagunk kettészakadt, és hiába reménykedtem, ha megkerüljük Nagyrőcét, északabbra a hegyek védelmében újra egyesülhetünk. Megtámadhatsz-e valakit puszta ököllel, aki talpig vasban, erős páncélzatban áll szemben veled? Egyenesen nem rohanhatod meg, mert túlerejével lehengerel, csak tüskét verhetsz belé, izgathatod hol jobbról, hol balról, hogy ne érezze a győztes fölényét és biztonságát. Levertek a hírek is. Höffle páncélos dandárjai gyűrűbe fogják Besztercét, és csak napok vagy órák kérdése, liogy a felkelés fellegvára a kezükbe kerül. Fogyott a küzdöké- pességünk, fogyott az én erőm is, a legborúsabb gondolatok marcangoltak. Mit hoz a holnap: újabb megpróbáltatást, súlyosabb terheket vagy valami természetfeletti erő békéhez segít? Nem, csodák nincsenek és megváltás sincs, csak az van, amit kemény akarattal kiharcolsz a társaiddal, akik ugyanolyan kemények ás elszántak, mint te vagy. Ez lesz a mi eljövendő életünk parancsa; aki elfogadja, velünk marad, aki nem meri vállalni, távozzék sorainkból, menjen isten hírével, nem gondolunk rá haraggal. Számba vettem embereimet: százharmincán voltak — az ország minden sarkából összeverődve, ki a legközelebbi szomszédságból vagy az Árvából, ki a Vág, a Garain mellől, a Felső-Nyitrából. Holnapi sorsukért felelni, vezetni őket, ellátni a távol levő komisszár feladatkörét, eieséget, lőszert szerezni — sok ez egy embernek Éjszaka eldöntöttem, hogy beszélek velük, és nyíltan feltárom előttük a helyzetet. Azóta nem egy súlyos, sorsdöntő napot éltem át, gyötrelmek és kétségek közt önmagámmal és másokkal hadakozva; túlmentem rajtuk, el is felejtettem őket, de ez valaminek a kezdete volt, gondok és válságok kezdete; talán azért vésődött annyira az emlékezeteit) be, ami akkor történt. Reggel összehívtam az egész osztagot, és elmondtam mindent, ami a szívemet nyomta. önkéntelenül eszembe jutott az a simlédersapkás, munkás külsejű férfi, aki a bikási iskolában beszélt hozzánk. Nyert ügyem volna, ha ugyanolyan egyszerűen és meggyőzően szólhatnék. Emberek, mindmáig nem volt rózsás az életünk, ezentúl még keményebb és veszedelmesebb lesz. Rosszra fordult az ügyünk, de nem veszett el. A hegyek és erdők mellettünk vannak, minket védenek, de mi nem keresünk menedéket, hogy a bőrünket mentsük. A németnek éreznie kell, hogy még élünk és ütni is tudunk. Partizán módra harcolunk tovább, és ti tudjátok, ez mit jelent, miféle áldozattal jár. Gondolja meg jól, aki maradni akar, mert holnap már késő, a többiek, az öregek menjenek haza, jó szívvel gondolunk majd rájuk. Vecsera és jávorka lépett ki leg- elébb a sorból, utánuk a többi. Fátyolos lett a szemem, alig tudtam megszámolni őket. Közel százan jelentkeztek. A többiek leadták fegyverüket, búcsút vettek tőlünk, és amint a sötétség beállt, kisebb csoportban szétszéledtek a szélrózsa minden irányába. Lőrinc?. Gyula: A Szlovák Nemzeti Felkelés ciklusból Andrej Plávka: ANYA A kertben üldögél csendesen, egymagában, töpörödötté tették a fájó emlékek. Bajlódva cérnát fűz be a tűnek fokába, mely évről évre apróbb, úgy tetszik szemének. Azért a távolba látása még a régi, még nagyon jól látja a már távoli múltat. Csak a közeli dolgok nem világosak néki. azok már elmosódók. azok már fakultak. De hogyha beköszönt a koraőszi eső, és szelek tépázzák a hosszú éjeket, bár fájdalma már kiszáradt rozséként, szíve mindig újból felsajog, megremeg. Ilyenkor saját magával beszél csendben, suttogva, s. közben az ajtót nézi, tán kit vár, belép.- Gyurkám, esküvődig már csak pár nap lett volna és ajka megrándul, úgy belemar az emlék. És a másik, Misi, most töltötte volna be ötvenedik évét éppen Mihály-napkor - és amikor később férjét is eltemette, már nem maradt senki, ki szántson, arasson. És mentek az évek, mint gazdátlan lovak végeláthatatlan, kietlen ugaron - csak ö az, aki virraszt, egyedül, utolsónak a vén körtefa alatt a kicsi udvaron. Jelene a múlt, még most is, évek múltán. Emlékekből szövi öreg napjait sírva. Majd az est leszálltával, lámpagyújtás után, az utat hímezgeti az enyhetadó sírba. Fügedi Elek fordítása Li&iü 1974. Vili. 29. 8
