Új Szó, 1974. augusztus (27. évfolyam, 180-205. szám)

1974-08-26 / 201. szám, hétfő

VLADIMÍR MINÁČ:

DÉNES GYÖRGY:

Halál jár a hegyekben

Hősi küldetés

(Regényrészlet)

Burda az erdő szélét figyelte, belelátni a sűrűjébe. Az erdő mélyén csak barna és egyenes fenyőtörzsek láthatók. Távolabb mindig több a fenyő az erdő mélvén, míg végül egyenes barna falat képeznek.

Semmi se mozdult az erdőben. De mintha, most... De mintha, most... Árnyék volt, avagy ember?

Burda megrántotta fegyverének ravaszát, lövés dördült, az árnyék eltűnt.

Rögtön utána az erdőből válaszoltak. Második, harmadik lövés ropogott, maid alulról a géppuska szólalt meg. Lent, a fák között, apró fénypontok ugráltak, hol itt, hol ott tűntek fel és lassan közeledtek. Nemsokára már egyes alakok is láthatóvá váltak, amint gyorsan futottak egyik fáról a másikig.

A fiúk rájuk lőttek. Mindenki kiszemelt magának belőlük egyet. Megvárta, amíg elindult a törzs mögül, aztán — puff!

Ludvik Jánossal a fenyők fölött az alsó tisztást figyelte. Várták, hogy itt Is megmozduljon az ellenség. Minden pillanatban itt lehetett.

Már indulnak is.

Ludvik megrántotta a ravaszt.

Nem ügy, német uraim! Innen ugyan nem értek a közeliinkbe. A tisztáson keresztül kerültök a Kacska gerincére.

A támadók visszavonultak a tisztásról. Némelyik széttárt karral elterült a földön.

Aztán úlból kitörtek az erdőből. Kattogott a Maxim, szinte reszketett az állványán. A németeknek megint hátrálniuk kellett.

Ludvik megtérülte izzadt arcát, Lotár töltötte az üres tá rolót.

Milyen a helyzet ottan? — kiáltotta pokoli zajban Ludvik.

Közelednek — fordult feléje Vargic. — A fákkal fedezik magukat.

— Ez bizony nem jó, — magyarázta Ludvik lánosnak. — A helyzet rassz a mi részünkre.

Lotár felvette fejét a lőszerládáról.

— Rossz? — kérdezte. — Miért volna rossz? Azelőtt is reménytelen volt a helyzetünk. Csak jöjjetek idébb. egészen közel. Szeretnék a németekkel még egvszer szemben állni. hogy sokat lőhessenek agyon belőlük. Akarom, hogy sok menjen előttem a másvilágra.

— Esi tg kellene kitartanunk — szólt Ludvik.

János hallgatott. Buzgón rakta egyik töltényt a másik után a tárolóba.

— Ha estig kibírjuk, akkor megszökhetünk — szólalt meg János. — Addig még sok németet lőhetünk agyon.

A közeledő németek puska- golyói veszedelmes közelségben repültek el a felük felett.

— Már nincsenek messzi — állapította meg Ludvik.

— Készítsétek elő a gránátokat! — kiáltott a déli oldalról Vargic.

— És mi? — kérdezte János Ludvikot.

— Ml majd az alsókra vigyázunk.

— Szeretnék hozzájuk menni — szólt János a déli csoportra mutatva.

— Most már minden mindegy — folytatta —. szeretnék sok németet elpusztítani.

— Nohát, eredj! — felelte Ludvik. — Elég, ha magam vagyok itt.

Lotár hason csúszva ment át Vargic csoportjához és odafeküdt Fülöp és Burda közé a hósáncra. Fülöp arca kissé halvány még a betegségtől, de tekintete bátor. A hőfalba vájt

teknőből lövöldöz puskájával. Észre sem vette, hogy Lotár odaérkezett.

Burda a géppuskától elfordulva, különös mosollyal néz Lotárra. Burda mindig úgy nevetett, hogy az mindig kicsit több vagy kicsit kevesebb volt az egyszerű nevetésnél.

— Melegedig — kiáltott Jánosnak Burda és rámutatott a géppuskára. Lehúzta a fegyvert a sáncról és megtörülte hóval.

Fától fáig székelitek a németek és mindig közelebb jutottak. Az elsők az erdő széléhez értek, ami legfeljebb ötven méternyire volt a hóbarikádtól.

Az északi oldalon megszólalt a Maxim. Ha János megfordította volna fejét, jől láthatta volna a kifeszített lábbal támaszkodó Ludvikot, amint megrázkódott a lövések lökéseitől. Lotár megígézve nézett a fehér köpönyegekre, amint az erdő szélén futkostak és a fenyőtörzsek mögött várták a vezényszót.

Ezt az ötven métert nem szabad megtenniük, gondolta Lotár. Kezében gránátot, nagy magyar gránátot tartott, amely nagyot szól és nagv kárt okoz. A többi előtte feküdt a havon. Nem, ezt az ötven métert már nem futják be, vélte teljes meggyőződéssel. Amíg él Lotár, Vargic, Fülöp, Burda, Kalács és a többiek, addig az lehetetlen. Márpedig mi sokáig fogunk élni, német urak — szerette volna odakiültanl nekik János —, mert éKtt akarunk! És, mert erősek vagyunk, erősebbek a tűznél és acélnál, ezért élünk még mindig és fogunk élni.

— Hogyan van az — elmélkedett János —, hogy most nem félek? Milyen különös, hogv nem rettegek a haláltól. Nem aggódom, hogy rajtamüt, pedig az előbb biztosra vettem, íme, ilyen az ember.

' Hiába igyekezett magát meggyőzni arról, hogy nincs értelme bízni a szabadulásban, amikor ilyet elképzelni se tudott. Hiába. Most, amikor itt voltak a németek, szemben állt a veszedelemmel, látta a pontosan célzó FUlöpöt, a köpködő Bur- dát, már nem félt a haláltól. Egészen ió kedve támadt, amikor kezében forgatta a nagy magyar toiűsgránátot. Ez maid nagyot durran és lókora pusztítást okoz az ellenség soraiban.

A németek gránátokat dobáltak.

„Hurrá“ kiáltással kitörtek az erdőből.

A Kacska déli oldalának hósánca mögül egyszerre szólalt

meg mind a négv géppuska.

A fekete automatás fehér köpönyegek a főidre lapultak. Ott feküdtek a németek a havon. újból nekikészültek, néhányat ugrottak, de az erős tüzelés ismét földre kénvszerí- tette őket. Lassan nyomultak előre. Minden kísérlet után kevesebben voltak Az erdőszélről a barrikádig vezető út minden méterét német vérrel öntözték meg.

Már csak körülbelül húszán lehettek, mire az erdő és a fiúk közötti távolság feléig értek. Előrenyomulás közben is lőttek az automatákból, meg a puskákból, némelyik hanyattesve terült el a földön, de a többi mégis rohant tovább.

— Gránátokat! — kiáltott Vargic.

Egyik kezében gránáttal, a másikban puskával ugrott fel a sáncra.

— Halál a fasizmusra! — ordította a sánc tetőiéről teli torokkal és odavágta a gránátot. Most hirtelen megtántoro dott, előre halolt. megbicsaklott. majd lassan legurult a töltésről.

— Halál a fasizmusra — üvöltötte lános é6 máris kirepült a magvar gránát. — Utána a másik.

— Halál a fasizmusra! harsogták a sánc mögül, olyan erővel, hogv az emberi hang áthatolt a gránótok durranásán.

Ethey László fordítása

A nyugtalan szél belekapaszkodott a fenyők tömött koronájába. Remegett, nyögölt az erdő. Néha úgy tetszett, árva gyermek sír a rengetegben, máskor mintha éhes horpaszú farkascsorda üvöltött volna a fekete sziklák útvesztőin. S amikor egy pillanatra megtorpant a szél, olyan félelmetes csend zuhant a tájra, hogy belesüket ült a fül, belereszketett a szív. Az ég is szurokfekete volt. Az egymásba torlódott felhők kioltották a csillagok mécseseit, eső lógott a levegőben, Inkább csak sejteni lehetett, mint látni, merre kanyarog a heqyi ösvény.

juro Matejka óvatosan lép delt az ösvényen. Időnkint meqállt, hallgat ózott. Minden áqroppanásra gyorsabban dobogott a szíve, s keze még keményebben markolta géppisztolya hideq vasát. Szeme tágul- tan meredt'a vaksi éjbe, képze leiében megmozdult az erdő, németek nyüzsögtek a bokrok között. Agyában egymást kér gették a qondolaiok. Társai elevenedtek meg y lelki szemei előtt. Ügy látta őket, mint alig fél nappal előtte, amikor keményen megszorították a kezét,

— Julo, vigyázz magadra, nagyon vigyázz! — mondta a parancsnok. — Ha baj ér, mi is elpusztulunk. Ha sikerül vállalkozásod, megmenekültünk. Há romszáz ember, háromszáz kemény partizán élete forog kockán.

S ő mit is mondott?

— Parancsnok elvtárs, kommunista vagyok!

Igen. Ennyit mondott. S ők mindnyájan tudták, hogy ez mit jelent. Többet nem szóltak, de simogató tekintetüket még most is magán érzi. Szemsugaruk aggódva kísérte, míg csak el nem tűnt az erdő rejtekében.

Késő délután indult, de óva tossáqból egy kis tisztás közelében várta be, míg teljesen be sötétedik. S most tovább, tovább. Szinte zajtalanul lépege tett. Mi is történne, ha elfog nák — villant hirtelen agyába. Társai vagy éhen pusztulnának, vagy megkísérelnék a német gyűrű áttörését. S az egyenlő a lehetetlennel. A hegység déli

lejtőjén alig szerénykedik néhány törpefenyő. Nyílt a terep, a németek könnyen ellenőrzik, s egy száliq lekaszabolnák mind a háromszáz embert. Marad az északi erdős oldal. Ám a völgyben minden tizedik méteren német katona őrködik s fegyverek erdeje mered a hegynek. Ükét várják már négy nap óta. Veszedelmes helyzetI A németek tudják, hogy a partizán- egységnek ki kell törnie, másképpen éhen pusztul. A többi partizán alakulattal minden összeköttetésük megszakadt. Valószínűleg nem sejtik, milyen szorult helyzetbe kerültek. Négy napig vártak. Semmi sem történt. S most ő viszi a segélykérő üzenetet. Háromszáz ember sorsát hurcolja lépéseiben.

Vajon sikerül-e? Át tud-e surranni a német őrszemek gyűrűjén?

Messziről sápadt fény pislogott az éjszakába, fulo megtorpant. Ott a falu. Csupán odáig kellene eljutnia. Tono Moravec elintézné a többit.

Az erdő véget ért\ fulo a földre vetette magát, s óvatosan mozgott előre. Hosszú, hosszú percek teltek el így, s ö egyre közelebb került a megsúgnál tényhez.

Valami roppant a könyöke alatt. Utána nyomban felharsant az érdes német kiáltás:

— Haiti

Néhány - méternyire előtte géppisztoly kerepeíése verte fel a csendet. Julo tompa ütést érzett jobb vállában. Keményen

össze kellett szorítania fogát, hoqy fájdalmában fel ne ordítson.

Körülötte tompa dobogást vert a föld. Valamerre a sötétben halkan szószmötöltek. A német őrszemek tanácskoztak. Egyszerre csak az éjszakánál is sötétebb árnyék magasodott fel előtte. Néhány lépésnyire húzott el mellette az egyik német katona. Csizmájának búrszaga az orrába verődött.

A németek óvatosan húzódtak az erdő irányéba, lulo meg- mozdu1' s hangtalanul kúszott, kúszott

Nem érezte fájdalmat, a saigú kínt Agyában egy qon- dolat ismétlődött szakadatlanul: elérni a falut! Elérni azt a sápadt mécsvilágot. Verejték lepte be az arciät, s inqe, blúza vértől nedvesen tapadt testéhez. Keze görcsösen kapaszkodott a nedves fűcsomóba. Percek, vagy órák teltek el! Nem tudta. Már, már elvesztette öntudatát, s akkor megjelentek képzeletében baitársai. Sápadt arcuk fehéren világított.

— julo, viqyázz, vigyázz! — hallotta messziről.

— Nem szabad elájulnom! Nem szabad, nem szabad — ismételgette hanqtalanul.

Kerítésen matat a keze. Egy kutya üvölteni kezdett. Néhány perc múlva kitárult a ház ajtaja s valaki horkoló szavakkal esitította a komondort.

Minden erejét összeszedte, s elkiáltotta magát. De csak tompa nyöszörqés szakadt ki a torkából.

Valaki feléje csoszogott. Egy fejkendős asszony hajolt fölé- ie.

— Gyorsan, gyorsan! — nyöszörögte.

Az asszony egészen a szája mellé tartotta a fülét. S ô alig hallhatóan suttogta:

— Keressétek meg Morave- cet, azonnal induljon!... azonnal hozzon segítséqet. A Koral- csik század bajban van ... A németek ... be... bekerítették.

Elcsuklott a hangja. Feje lehanyatlott. Méq érezte, hogy erős kezek megragadták s viszik. Boldog mosoly révült arcára.

Lőrincz Gyula: A Szlovák Nemžeti Felkelés című soroznthA'

1974.

Vili.

4