Új Szó, 1974. augusztus (27. évfolyam, 180-205. szám)
1974-08-25 / 34. szám, Vasárnapi Új Szó
' ..... . 1974. VIII. 25. hídépítés vezeLésével megbízott mérnök is csendesen, türelmesen sorolta, hogy mi minden hiányzik a hídépítési munka feltételeiből. Például daru, anyagmozgató gépek, villamosenergia, s emberek. Mert háromszáz ember csak korszerű eszközökkel együtt elég. — És ha háromezren lesznek? — Az képtelenség. Mindenkinek megvan a maga feladata. — Próbáljuk meg — mondta a párttitkár, s kezet nyújtott az építésvezetőnek. „Próbáljuk meg!“ — ismételte magában a mérnök, s nézte, mint távolodik el a parttól a párttitkár csónakja. Az első pillér Valószínűtlenül rövid idő alatt szétszedték a hidat. A folyó közepén ér- > válkodó egyetlen pillér jó néhány ron- icsolással árulkodott arról, hogy a ■bombázások ezerötszáz napja alatt százhutszor érte találat a hidat. étezer tudós, nyolcvanezer mérnök, sok százezer munkás és a testvéri szocialista országokból érkező tervek, gépek, berendezések, anyagok új „hadserege“ vette át a harci .feladatokat a béke első napjaiban a Vietnami Demokratikus Köztársaságban. Megkezdődött az újjáépítés. Ezerötszáz napon át romboltak az USA bombái Vietnam földjén. Utak, hidak, iskolák, kórházak, lakások, üzletek mutatták acélszilánkos sebeiket a világnak. Négymillió kétszázezer négyzetméternyi lakást, sok ezer méter hosszú hidat, utat, gátat kellett újjáépíteni, helyreállítani. S ki tudná megmondani, hogy hány kilométernyi vasutat? A feladatok nagysága azonban megsokszorozta az emberek erejét. A feladatok nagysága és a kivívott béke öröme. A megsokszorozott erő diadaláról szól ez az Írás is. Hanoi és Vtnh közötti, körülbelül négyszáz kilométer hosszú vasútvonalat a Hung TAnh folyón átvezető Ham Rong híd újjáépítésének negyvenegy napjáról. S a negyvenkettedik napról, amikor rhan tíoa város lakói együtt ünnejieltek a hídépítőkkel. Háromszázan vagy háromezren? Az alacsony, szikár, ötven év körüli férfi levette rizsszalma kalapját, s ke- zefejével letörölte homlokáról a verejtéket. A folyó szinte a lábánál hevert, szabálytalanul kacskaringózó medrével. A két partot összekötő állvány- erdő nemigen hasonlított már ahhoz a hídhoz, amit valamikor az egyetemen „béléjük rajzoltak“. Az meg egyenesen mosolyra késztette, hogy erre h tákolmányra még sínt is fektettek, hiszen biztosabban haladhat át egy vonat azon a sínpáron, amelynek talpfája emberek vállán nyugszik, mint ezen itt — gondolta, aztán fejébe nyomta újra a tölcsér alakú kalapot, s hátat fordított a hídroncsnak. Háromszázan vagyunk, ezer méter a híd teljes hossza, fél év alatt talán ... És addig? — nézett rá a városi pártszervezet titkára. — Addig türelmet kérünk. — Tőlünk, vagy azoktól, akik a déli országrészben hiába várják majd az építőanyagot, gépeket, élelmet? Vinh, Ben Thuy, Ha Tinh és Dong Hoal lakóitól? A párttitkár csendesen beszélt. A Vonotfütty az északi hídfőnél Éjszaka a vasútépítők is elérték az északi hídfőt, s ezzel Hanoiból a hídig nyújtózkodott már a sínpár. Három óra sem volt még, amikor rövid álmából vonatfütty ébresztette fel a hídépítőket. Az építésvezető kis karton- naptárjára nézett, s vidáman húzta át a harmincadik napot is. A vonatfüttyre a hídelemeket szinte milliméteres szakaszolással helyükre vonszolók is kiegyenesítették a derekukat, aztán mint a győztes csaták után szokás: hatalmas erejű hurrázá» reszkettette meg a levegőt. — Akkor májusban megyünk virágot szedni — szólt oda a mérnök a mellette elhaladó lánynak, s zavarba jött, amikor a megszólított visszafordult. Nőm az a lány volt. Délelőtt megérkeztek az uszályok Is, amelyek föntről, Dien Bien Rhu, a — Május végén átsétáltunk a hídon virágot szedni — mondta Ho Thien Nga, s a mérnök visszamosolygott a lányra. Pedig nehéz volt már mosolyognia is, hiszen az elmúlt tíz napból tíz órát ha átaludt. „És ők mennyit aludtak?“ — kérdezett magára gondolatban, s nézte a fonott kosarakat fejükön cipelő lányokat, asszonyokat, férfiakat. Őket, akik háromszázan hivatásos hídépítők voltak, s őket, akik több, mint kétezren „csak úgy“ álltak be napi hatnyolc órára közéjük. A gyári munka után, vagy hazatérőben a rizsföldek- ről. És azokat a katonákat, akik a harmadik naptól kezdve ugyancsak éjjel nappal betonoztak, lángvágókkal szabdalták a roncsokat, és fúrtak, csiszoltak, szegecseltek. Mert egy éjszaka a hídig ért az a több kilométernyi hosszú kábel is, amelyen a villamosenergiát hozták segítségükre. — Magával megyek., s szedek a feleségemnek egy csokorral én is — kiáltott a lány után, s úgy érezte, hogy a híd ceruzarajzos tervei kezdenek acélosodni. — A pillér elkészült — rezzentette fel a katonai egység parancsnoka —, most már rajtatok a sor. Köszönöm. Köszönjük — igazította helyre magát, amikor átölelte a fiatal katonát. hős város környékéről szállították a híd könnyűszerkezeti elemeit. Kétarasznyi széles, nagy ívben hajló pallókon hordták a partra a rakományt. A férfiak nagy része mezítláb dolgozott ennél a munkánál. Az asszonyok könnyű papucsban, mint megannyi balett-táncos ringtak a pallókon. Az utolsó munkanap denki a fáradtságtól. Május elsejét leszámítva, ez volt az első alkalom, hogy könnyű pálmabort is kaptak a rizseshúshoz. Mégsem szült dalt a bor. ✓• Az építésvezető mérnök térdig gázolt a folyóba, s nem törődött azzal sem. hogy a mosakodás közben csupa víz lett a nadrágja is. Fáradt volt, de boldog s mi ennél is több: elégedett. A híd, amelynek terveit itt, a hegyoldalban, grafitceruzával rajzolta meg, ezerméteres hosszú öleléssel kapcsolja össze a partokat. „Erre mondanák, hogy lehetetlen“ — gondolta, s öreg professzorainak az arca derengett fel emlékezetében. A negyvenkettedik napon — Elkésett a rendevúróll —hallotta a lány hangját, s hirtelen az orrához kapott, mert úgy érezte, hogy légy marja. — Ébresztő! — csilingelt megint a lány hangja, s amint kinyitotta a szemét, meglátta Tho Thien Nga-i, kezében hatalmas virágcsokorral, s meglátta azt az egy szál virágot is, amivel a lány megcsiklandozta az orrát. Nevetett, közben felugrott a tábori ágyról, s már nyúlt is vászonkabátja után, ígéretéhez híven átmegy a hídon virágot szedni. — Az már nem érvényes — mondta nevetve a lány —, meg aztán már el is zárták piros selyemszalaggal a hidat. — Hát akkor... — kezdte tettetett komolysággal. — Hát akkor nincs más hátra, minthogy épít egy másik hidat valahol »— fejezte be a mondatot a városi párt- szervezet titkára, aki eddig a sátorajtóban állt, s az ünnepségre hívta a mérnököt. — Ha másként nem lehet — nézte a fel lobogózott hidat az építésvezető —, akkor építünk egy másikat, hiszen itt már az egész város hídépítő szakemberekből áll! — A háromszázhoz hiányzó ezreket is másutt kell megszerezniük — ölelte át csontropogtató öleléssel a párttitkár a mérnököt. — No, de indulhatnánk is az ünnepségre. Elindultak. Fáradtságtól és örömtől bizsergett az emberek minden porci- kája. És sokan csak úgy újságból tudták, hogy 1974. május 19-ét mutatott a naptár. Fordította: KATYA ANTAL Szorgalmasan folyik a munka a Ngha An tartományban a Yen Tanh-i víztároló helyreállításán. Estétől kezdve zuhogott, ömlött az eső. Reggel kis pánik keletkezett, amikor észrevették, hogy valaki a vízbe esett. Pár perc múlva kiderült, hogy nem is esésről, hanem ugrásról volt szó. Az egyik hegesztő, aki „civilben“ toronyugró volt, még az építés kezdetén megígérte társainak, hogy ruhástól bemutat egy műugrást, ha elkészül az utolsó varrattal. F.lkészíilt. Ugrott. Tizenhat méter magasból, ruhástól, zuhogó esőben. Percek múlva már újra a parton volt, s széles vtgyorral fogadta a szidalmakat és a gratulációkat. Vacsoraosztáskor szinte elájult minÚj út épül Ha Giang hegyvidékén [CSÍK felvételei) o S 3 2 2, ® B 'CD 031 ÍH C3 O ~ 2 U-3 c-fi t-1 <3 1) •5 5 a 2 O 3
