Új Szó, 1974. augusztus (27. évfolyam, 180-205. szám)
1974-08-25 / 34. szám, Vasárnapi Új Szó
— Hol az apád? — kérdezte hirtelen a tiszt, aki idehozta. Jankó hallgat. A németek a fejüket nyújtogatták feléje, tágra nyílt szemmel meredtek rá. jwnkó azonban egyre hallgat, a földre néz, egy görcsre a deszkában, amely már elkopott és csak a csomó áll ki belőle. *— Hol az apád? - ordít rá az asztal mögül egy aszott képű, apró termetű dühös mitugrálsz, a hangja csattan, mint a puskalövés. Jankó hallgat, ľud ja. hogy baj lesz, hogy ütni, verni fogják, hogy teli lesz a teste fekete véraláfutásokkal, de azt is szentül tudja, hogy nem árulja el apáékat. Erre gondol, amikor az egyenruhások odarohannak hozzá és arcát éri az első csapás. Utána a második, a harmadik. A csomó mellé a deszkára vér fröcs- csent. Az övé. Nem is érzi, hogy eleredt a vére — csak látja, amint pirosra festi a padlót. Aztán kiszáradt torkában érzi édeskés ízét. A kezén is látja a nyomát, amikor megpróbál védekezni, letörülni az arcát. Ekkor a hasát éri egy szörnyű ütés, s a földre zuhan. Elnehezedik a feje, hol a jobb, hol a bal vállára hanyatlik. Megpróbálja a falnak támasztani. Sikerül. Maga elé néz, nyeli a vérét, szeme előtt köd lebeg, akárcsak odafönn az irtványon túl, ahol a növendék csorda legel. Csak a kolompok szavát nem hallani, s apja nógató kiáltását a legelőn túlról. Különös köd ömlik mindenfelől. Mintha ringatná, biztosan Daróchegy felől száll, árad a fiatal fenyves tövéből a Sorszikláig, furc6a alakokban gomolyog. Sárkányfejhez hasonlatos, minden pillanatban változtatja az alakját, a fejek kitárják szörnyű szájukat. aztán óriási testüket elnyújtva elterülnek a réten, némán és ijesztőn. De nem, nem a Daróchegy alól jön ez a köd, nem a Sorsziklák felől, az a köd lágy akár a pehely, simogató, hányszor érezte a rebbenést, amikor felszállt a nap csókjától, elveszett a ragyogó kök égbolton, s félrevonta fátylát a nap elől, hogv szikrázó, melengető sugarai felszívják a harmatot a bükkfák leveléről, a fenyők lombjáról. Nem a jól ismert, ciirógató és lágy köd ez, szörnyeteg sárkányok inkább, pusztulására törnek, halálára szomjaznak. A szobában csend volt. Négy szürke egyenruhás alak áll Jankó fölött, nézik összevert, véresre rugdosott tizenkét esztendős testét, amelyet a hegyek szabad szele ringatott, áradó fenyőillat táplált, nevelt. Most vér folyik belőle, akár hegyipatak a lejtő sebéből, kristálytisztán, mocsoktalanul. Földre sújlottan hallgat, fiatal, sudár fenyőhöz hasonlatosan, amelyet derékba tört a vad vihar. Tehetetlen tagjai aléltan, ujjuk hegyével érintik a földet, mint a főidre sújtott fa ágai. Jankó még nem vesztette el eszméle tét. Lát, hall, érez. Hallja, hogy valamit suttog egymás közt a négy szürke ördög. Ráparancsolnak, hogy vesse le čipu jót. Nem érti. miért, de engedelmes kedik. Lassan vetkőzik, átázott cipője fölé hajol, letekeri lábáról a kapcát, szépen rendben a cipőbe rakja, úgy, ahogy mama meghagyta. Aztán sokáig mintha semmi sem történne. Könnyel) ben lélegzik, melengeti a kályha, nem kérdeznek tőle semmit, nem is verik. Nem veszi észre, hogy a szürkeruhások egyike, amikor fát rak a tűzre, egy darab vasat is bedug a kályhába. A szövetkezet előtt sok ember verődött össze, javarészt asszonyok. Várták, mi lesz a pásztorék Jankójával. A házból kínos jajkiáltás hallatszik. A szörnyű, idegtépő hang az ácsorgo asszonyok ajkára fagyasztja a szót. Nemsokára újabb, hosszan elnyúló jajszó harsán, s a végén érthetően, fáj dalmasan a tagadás: „Nem mondom“ ... Ez a második jaj kiáltás feloldotta az emberek dermedt rémületét. Ügy érezték, tenniük kell valamit, már indult is volna a lábuk az ajtó felé, amelyet Jankó anyja eszelősen döngetett. Az ajtó ekkor hirtelen felpattant, Jankó repült ki a lépcsőre, de megjelent nyomában az egyik szürkeruhás tébolyult, dühtől eltorzult arccal, s pisztolyából háromszor belelőtt a gyerekbe. Jankó teste végigzuhant a lépcsőn, feje belefúródott a hóba, úgy maradt ott holtan, égnek nyúlt, összeégelett lábbal, sebesen és véresen, mégis mocsoktala- nul, akár a legtisztább hegyi forrás. Becsületes, hős szíve magával vitte titkát a halálba, ajkára feltörhetetlen pecsétet ütött a két szó: „Nem mondom''1 Jankó nem volt mesebeli hős, aki megvív a hétfejű sárkánnyal, és története sem végződött olyan szerencsésen, mint a mesék hőseié szokott. Mert hát más a mese, más a való élet, amely kemény és könyörtelen, hősei nem élnek kacsalábon forgó kastélyban és nem viselnek királyi bíbort. Ha majd téli estéken összegyűlnek « falubeliek, toll f osztás közben bennünket és a gyermekeinket már nemcsak Jánošík és rég hallott ükeik hősi tettei nevelnek emberségre, hanem azoké a vitézeké is, akiknek egyike Jankó, a puszlaárki üszőpásztor tizenkét éves fia volt. <Almási Róbert* |lluxxtrár,iO| ntba kicserélték volna lak volna a tiltott gyúrnak már beletörődni az . Sejti, hogy a fiú visel- sszefügg azzal a távoli m képes felfogni azokat šnként itt-ott elejteget. inatúj szók zaklatják a : emlékezetét. Soha nem lek előtt: partizánok, ej- k? Mit akarnak? Honnét legyekben tanyáznak. De nem favágók, nem erdei nlntha rejtőzködnének, aki megmagyarázza. Firmer t hisz ő is ... a fia előtte, az anyja előtt is tudja már ... Nem, nem z emberek még kifür- il, hogy mit csinál a fia íol volt például a múlt i, hogy levágja a zabot eblyét is vitt. De hogy jkorra, utánament, és a •imrából másnap egy da- )z kenyér hiányzott, llát nondja meg, mire kell? ármit is valaha? 'ta, hogy a fiú bizalom- is készült, hogy meg- im gondolt valami hosz- eg akarta mondani, hogy un várja a kaszát, le kell ■ni. Tűzifát készíteni. Ki • Arra is gondolt, hogy i a maga öregségét. Meg yedül nevelte őt. sm szólt, maga meg nem tehet, hogy lopva figyeli, úgy véli, nem ügyel rá. játszódik le benne, mi- k meg, hogy szolgálatuk- jön-megy, mint az alva- 'évületben végzi, étvágya el anélkül, hogy szavát iletkor pedig éppen csak magát, bekap egy két fali ahová. ínyit tud a dologról. De s ki ellen történlkvés mi Ki vitte oda? És mikor mit sem vett észre? Egy Álból eszik, egy munkát féltek efféléről, s azt sem hallotta, hogy más beszélt volna róla. Mégis a fiút egyszerre megfogla, őt meg, az anyját a szele sem érintette. Miért éppen az ő fiát a sok közül? Mi kábította el, kinek a szeme bűvölte meg? Anyja létére miért nem lehet vele, hisz szemlátomást szenved, szegény? Hallja, hogy óvatosan leveti és a földre teszi előbb az egyik, majd a másik bakancsát. Csendesen az ágyba bújik. Azt is tudja, hogyan fekszik most, hogyan tette kezét a feje alá és nézi a mennyezetet. Pontosan tudja, milyen most az arca, mire hasonlít leginkább. Miért nem tudja hát a többit is? Csak valamicskével többét, hogy megismerje azt is, ami most még elválasztja a fiától. De ezen a valamicskén nem jut túl. Nincs rajta szemernyi hézag sem. Hallgatja a lélegzését. Hallgatja, hogyan lesz egyre hosz- szabb, mélyebb. Most már alszik. Most már vele marad reggelig. De az a pillanat, fél órával ezelőtt, amikor ott állt a kemencénél, és ujjai közt kialudt a gyula, úgy, hogy észre sem vette — egy ilyen pillanat egyszer elveszi tőle. Elképzeli, hogyan történik: egyszerűen, szó nélkül eltűnik a sötétben, vagy mond előbb valamit; És mi lesz — ez hirtelen jutott az eszébe, s a gondolat, hogy ilyesmi is megeshetik, annyira felizgatta, hogy kis híján magáról megfeledkezve azonnal tenni akart valamit ellene — mi lesz, ha úgy megy el, ahogy az imént a kemence előtt állt, nem visz magával semmit, legföljebb azt a szörnyű valamit, amit a kemencébe dugott? Mi lesz akkor? Mihez kezd ott, ahová megy? Mit fog enni, mit vesz magára, ha átázik a ruhája? Nemsokára kezdődnek az esős idők, beköszönt a fagy. Zimankó és havazás. Tudja, milyen ilyenkor az erdő. Tudja, mivel kell ellátni a férfiembert, ha ilyenkor Iáért megy. Nem, ez nem történhet meg, ezt az egyet nem szabad engednie. S hirtelen, mintegy sugallatra, rádöbben a maga helyére, mindabban, ami körülötte készül. Nem szabad félnie, semmitől, csupa ismerős dolog ez, olyan, amivel kiskora óta foglalatoskodik: kenyeret sütni, inget mosni és vasalni, tarisznyába készíteni mindent, amire férfiembernek az erdőn szüksége van. Csodálatos módon megnyugodott. Már nem bánja, hogy így helyes-e, így kell-e lenni. Csak arra gondol, hogy ha valami történik, és a fia is részt vesz benne, ez ne következzék be nélküle vagy ellenére. Hisz tulajdonképpen arról van szó, hogy ellássa a fiát, aki az erdőbe megy. Ellássa mindennel, amire szüksége lesz, ha majd beköszönt a zegernyés, esős idő. Nyugodtan fekszik már az ágyon, a fáradtsága eltűnt. Józanul, világos értelemmel vesz számba mindent, mint már annyiszor a múltban, ha csapás érte a gazdaságot, ha meg kellett menteni, ami a termésből megmaradt, vagy újból elölről kezdeni mindent az üszkös, romos telken. Tudja, hol a fiú esőálló, téli ködmöne, tudja, hol a szűrnadrágja, az új bakancsa (jól he kell zsírozni), hol a kucsmája. Mindjárt reggel mindent előkeres, kikészíti a ládára a kamrában. Naphosszat bőven lesz ideje gondoskodni a többiről is. Gyufáról semmiképpen ,sem szabad megfeledkeznie. (Mihez kezdene a fiú tűz nélkül?) És zsírt is kell magával vinnie, sok zsírt. Hej, mennyi zsírl fogyaszt férfiember télen az erdőn! Az melegíti bévülről, ha erdei munka közben a kalibában betemeti őket a hó. Szépen előkészít mindent, berakja a tarisznyába. De a fiúnak egy szót sem szól róla, látni akarja a meglepetését, az örömét: hogyan meregeti rá majd a szemét’, hogyan mosolyodik el — mosoly virul ki mindkettőjük arcán, és aztán elnevetik magukat: miért is rejtegették egymás előtt a gondjukat, pedig minden sokkal könnyebb és egyszerűbb lehetett volna, ha a fiú kezdettől fogva nem tit- kolódzik. Csak azt a percei kell kilesnie, amikor elszán? ja magát. Ha majd hirtelen felkel, szemébe néz, aztán lesüti tekintetét és úgy mondja: „Most már mennem kell, isten megáldja.“ Valahogy így mondja majd. így vesz majd búcsút. Akár a madár, aki ősszel útra kel délnek, a nap nyomában: két- három napig kering az ismert táj fölött, reggel, alkonyatkor összeverődik a magaszőrű más madarakkal, nyugtalan, nem találja a helyét, valami még visszatartja, de egy minden másnál erősebb szó, a nap és az élet hívó szava végül legyőz benne minden egyebei: egy reggel magasabbra száll, mint szokott, kering egyet a hely fölött, ahol egész nyáron fészkelt, aztán engedve egy ismeretlen, kifürkészhetetlen hatalmas erőnek, szárnyalni kezd egyenest délnek. Valahogy így történik majd. Már érzi azt az erőt, hogyne érezné, hisz az anyja! Érteni nem akarja és nem is kell. Mihelyt rádöbben, mit kell tennie, mielőtt a fia elmenne — abban a pillanatban fejet hajtott az ismeretlen erő előtt. Különben sem újdonság számára mindez. Mást sem tett soha, csak fejet hajtott olyan erők előtt, amelyeket ésszel fel nem ért, de amelyekből élet sarjadt, élet halt el bennük. Ez is egy ilyen erő. A távoli dörgés, amely most ismét megszólal, nem riasztja többé. Nem is idegen. Ellenkezőleg: mintha titkos szálak fűznék hozzá. Megtalálta a helyét. Azt a helyet, amelyről maga is hozzájárulhat ahhoz, ami ott történik, ahol reng a föld: holnap reggel tarisznyát készít, belecsomagol mindent, amire a férfiembernek az erdőn szüksége van .... Két kezét megbékélten kinyújtja a csíkos durv- na hátán, úgy alszik el. Félálmában még egyszer elmosolyodik: azt az örömet el nem engedi. De jólesik majd, ha előbb ő mosolyog a fiára, aztáu a fia vissza rá! Ha Indulás előtt azt mondj» majd neki: „Ne felejtsd el magaddal vinni a ta risznyádat: minden benne van, amire az erdői# szükséged lesz." De jólesik majd, ha a fia karjába kapja s ő elvész az ölelésében. Ha orcájávall érinti a haját és lopva megsimogatja az arcát.., TÓTH TIBOR fordításai
