Új Szó, 1974. augusztus (27. évfolyam, 180-205. szám)
1974-08-25 / 34. szám, Vasárnapi Új Szó
ft épek voltak a téli esték, amikor az N7 asztalon halomba gyűlt a foszlott pehely, öreganyók, falubeli nénék és viháncoló fiatal lányok ültek a mécses köré, nemcsak a tollfosztás ked véért, hanem hogy pisla fényében, a kemencéből áradó meghitt melegben beavassanak a régmúlt idők bölcsességébe bennünket, fiatalokat is. Vége hossza nem volt a mesének, mondókénak, jó vitézekről és elátkozott királykisaszszonyokról, úgy hallgattuk, akár a bibliát. Nem hiányzottak ilyenkor az igaz történetek sem, amelyek — telkemre mondom — itt vagy amott, akkor meg akkor estek meg. s amelyek hősei majdnem mindig zsiványok, hegyilegónyek voltak. Melengeti az ember szívót, ha a maga nyomorúságában, elosettségében ükéi vitézségéről, bátorságáról hall. Egyszer meg akkorát kacagtunk, hogy szétfújtuk a pelyhet, mind, amikor az öreg Lovisné arról mesélt, hogyan küldött egy Jánošík Juro háromszögletű levelet a Palugyay uraságuak, megírva neki, hogy legényeivel elmegy majd vendégségbe a Palugyay kastélyba, az uraság lányának lakodalmára — s három nap múlva egy este hiába állított pandúrokat őrségre a vármegye, Jánošík Juro ott termeit a lakodalmon és mind egy szálig elszedte a nemes uraságok ékszereit, drágaságait. Melengetőén szépek voltak ezek a téli esték. Amit az élet megtagadott tőlünk, mind ‘mesébe foglalták az öregek, akik meg érlettek hozzá, könyveket írtak róla, teli reménységgel és biztató jövendöléssel. Mintha ezen a csupahegy földön, a Tátra alatt mindig csak a múltban és a jövendölésekben éltünk volna — annyira sivár és elszomorító volt a jelen. Csak később értettük meg lassacskán, hogy a mesebeli igazság csak nagy áldozatok, jó vitézek vére árán élhet, sok-sok hős élteti, akiknek neve könyvbe soha nem kerül, akik sohasem visellek királyi bíbort, de kihunyt életük ezernyi ezer. millió szemben gyújt lángot. Egv ilyen vitézről szól ez a történet. Nem volt szálfa termetű, vállas deli legény, erejében Jánošíkhoz hasonlatos. Kisfiú volt, alig tizenkét éves. Jankónak hívták, a pusziaárki üszőpásztor fia volt. Szeplős arcáról két élénk, nyugtalan, de néha acélosan kemény barna szem lesett ki. Orcáján sebhely, valami drót ütötte, amikor egy ízben a többi fiúval, a kovácsmühelyban han- cúroztak. A cimborái ezért ,,drótozottnak“ is csúfolták, amitől mindig méregbe gurult. Az ezerkilencszáznegyvennegyedik év telén Pusztaárkon már december elején lehullott a hó. Az üszőket, amiket Jankó apja legeltetett, már jó két hónapja lehajtották az irtványról, és az állatok most elégedetten kérődztek a meleg istállókban. VolIáképpen a pásztoroknak is már mind odahaza kellett volna lenniük, mégsem jöttek meg. Jankó apja se. Rájuk köszöntött a karácsony este, s Jankó apjának nyomát sem látták a íelvégi házikóban. Nem volt otthon más, csak Jankó az anyjával, meg a két húgával. Keveset beszéltek, mert az embereken kívül ott lappangott a viskóban körülötte, szerte a faluban a gond, az elesettség. amely elvette szavukat, bizonytalanná, nyugtalanná tette minden mozdulatukat. Ez a gond néha rettegéssé erősödött bennük. Azon a napon, éppen karácsony ünnepén, Jankó a hegyről ereszkedett le a faluba. Amikor kiért a kis erdőből, gondosan körülnézett, s hogy nem látott senkit, megszaporázta lépéseit. Nemsokára belökle a viskójuk nyikorgó ajtaját. A pitvarban letette válláról a tarisznyát, fagycsípte kezét hóna alá dugta, úgy melengette. — Elvitted? — kérdezte az anyja. — El. — Olt voltak?. > — Ott. —- Még nem jöttek a nyomukra? —• Még nem. — Ölj le. Nesze egy tányér ránlottle- ves, apríts bele kenyeret. Jankó leült a lócára, leheletével melengette meg az ujjai hegyét, aztán megfogta a fakanalat. A kékszegélyes tányérból párásán szállt a köményes leves illata. Alig nyelte le Jankó a meleg levesbe áztatott első falat kenyeret, a pitvarajtó hirtelen kitárult. Anyja a tűzhely mellől a bejárat felé pillantott — az ajtó nyílásában szürkebundás német tiszt jelent meg, lovagló pálcájával Jankóra mutatott: — Hol voltál? Jankó meredten nézett a tagbaszakadt katonára, keze még fogta a fakanalat, de arra elsápadt, torka kiszáradt. Az anyja se bírt szólni. Bénultan állt a tűzhely mellett, homlokát baljós sejtelem felhózte. — Nem tudsz beszélni? — hörrent rá a tiszt, és szíjas végű pálcája Jankó arcán csattant. — Mit csinál? — sikoltott Jankó anyja, kezét tehetetlen mozdulattal nyújtotta ki fia fe'lé. — Hol volt a kölyök ma reggel? — kérdezte újból a tiszt, s lassú léptekkel Jankó anyja felé ment, csak közvetlenül előtte állt meg. — Hol lett volna? Hát az erdőn. Ele- séget vitt az etetőbe. Az állatoknak, érti. Az utolsó etető az övé, az ő gondjaira bízták, a tanácsbeliek is figyelmeztették, hogy télen se feledkezzék meg az állatokról. — ügy? Tarisznyát miért vitt magával? — Hát csak nem fog éhezni kim erdőn... Egy kis kenveret meg szalonnát raktam bele. — Ügy? Szalonnát? A partizánoknak, mi? Mars velem! A tiszt gyűlölködő pillantást velett lankóra, vállon ragadta és maga elölt kilökte a házból. Az anyja rlmánkodott, könyörgött, összekulcsolt kézzel futott utánuk a faluba. A lábuk alatt csikorgóit a hó, a tiszt prémgallérján ezüstösen csillogott leheiete nyomán a hóharmat. Jankónak arra sem hagyott időt, hogy magára kapja a ködmönét, kiskabátban, hajadonfőtt kergette maga előtt a gyereket. A fagyos szél belekapaszkodott hajába, pirosra csípte az arcát. A házakból ünneplőbe ö)tözi>tt emberek bá múltak rájuk, de Jankó nem szégyenke- zett. Büszkén ment elöl, bátran, dacosan, elszántan. — Érrel — ordított rá a tiszt, és a fogyasztási szövetkezetre mutatott, ott volt a kocsma is, ahol németek tanyáztak. Jankó lassan, vonakodva lépkedett fel a falépcsőn. Ezért néhány ökölcsapás érte, a tiszt a fülébe sziszegte németül, egyszótago- san: „schnell!“ Amikor az anyja Is megpróbált utánuk menni a lépcsőn, a német visszalökte, nem eresztette be az ajtón. Hiába zörgetett; ott maradt hát a kis fatornácon, várt a fiára. A kocsma mellékszobájában még négyen ültek olyanok, mint az a tiszt. Hogy tisztek voltak-e vagv sem, Jankó nem tudta, csak annyit tudott, hogy miattuk bujdosik az erdőben az apja és sok más falubeli ember. Nem bírják kiszimatolni a rejteküket, de nem is tudják meg soha, gondolta ma gában. Az asztal körül ültek, kártyáztak. Az asztalon üveg, körülötte négy üres pohár, de a palackban még félig volt az ital. Jankó az ajtó mellett, a vaskályhánál állt meg — mögötte a falnál volt a szenesláda, előtte halomba hányt tű- ziľa. Jankó úgy érezte, hogy a szörnyű hétfejü sárkány barlangjába került, ahonnét csak ravaszsággal vagy csoda módon szabadulhat meg az ember. Sejtette, mit akarnak tőle. Árulja el az apját meg a többi partizánt, mondja meg nekik, hol a rejtekhelyük, ami után oly régen kutatnak. De nem mondja meg, nem lesz áruló, tette fel magában. — Dumm, dumm .. És még egyszer: — Dumm ... — tompa, távoli dörgés. Időnként mintha halkulna,-máskor megint közeledik. Nem tudni: hang e, vagy maga a föld reng. Már a harmadik éjjel ül itt az ablaknál és még mindig nem tudja megkülönböztetni, a fülével fogja-e fel vagy inkább az egész testével. Nem tudni: a levegőn át jut-e idáig, vagy a föld görcsös rengéseiből fakad-e. Elsőnek alighanem egy kaszás vette észre, amikor délidőben pihenve hasmánt heverészett a pajta árnyékában és fülét a pőre földre szorította. Hirtelen felkapta fejét és meglepetten nézett körül. Csak egy idő múlva, hogy nem látott közel semmi gyanúsat, kellette föl alvó társait. Ki sem egyenesítették derekukat, négykézlábra ereszkedve, mint valami újkori furcsa szörnyetegek látott szájjal hallgatóztak mind, egy irányba: úgy van, kétségtelenül úgy van, ugyanígy dörgölt harminc évvel ezelőtt is, amikor az oroszok Przemyslt ostromolták ... Azóta egyre gyakrabban tekingetnek kelet felé. Leginkább azok beszélnek róla, akik napközben kijárnak szénázni a rétre: tudnivaló, hogy ott minden hang tisztán és messzire terjed. Leggyakrabban ott hallják. Ilyenkor megtorpan a suhanva lendülő kasza, feleúton megáll a gereblyéző kéz, még a lélegzet is megszorul a mellben. Csak a szív jár duhaj táncot valahol a test mélyén. Napközben ugyan még elviselhető. Ámde éjjel... Éjszaka mindenki egyedül van (jómaga asszony létére már harmadik éjjel küszködik a magánnyal}, így hát éjjel ki-ki maga viaskodik vele. Ki-ki a magú módja szerint. Hallod? ... Fecskefióka riad a fészkében, kétszer is halkan felcsipog álmában. A sövény mentén görény lopakodik a baromfiól felé. Megáll, fölkapja mellső lábát, s hátrafordított fejjel fülel a sötétben. A tücsök pedig (gondolj a tücsökre: ott tanyázik a résben a küszöb alatt) muzsikálva megosztja veled a virrasztó éjszakát... — Omm, dumm ... — Tompán, messziről. A fekete szörnyeteg újból megmozdult. Nyög és fújtat. Vonszolja magát előrefelé. Ormányával szimatolva túrja a földet. Patáival marcangolja a fekete televényt. Magasra szórja, felhősen száll a por és a füst. Sötéten gomolyog, viliódzik mögötte, előtte. Ügy ám, már kurta villanásokat is látni innét. Lehet ugyan, hogy csak zivatart hírlelő villódzás . .. Az asszony (aki már harmadik éjjel virraszt és vár) szeretne meggyőződni róla. Kihajlik az ablakon és arcát fordítja a sötétnek. A nyirkos éjszaka odakünn rátapad a meszelt falra. Nesztelen, tág áramlással tölti be a sötétség a csillag- talan végtelent. Két levél összefenődik. A nappal letaposott fűszál kínlódva kiegyenesedik. Az árokból vékony érben szivárog a pocsolya vize. Az asszony hallgatódzik, a sötétbe mered. Aztán fáradt tenyérével kitapogatja az asztal szélét és ismét visszaül a régi helyére. El-elbóbiskól. Feje időnként oldalvást bal vállára rokkan. Mégsem támaszkodik meg, nem kíván semmi kényelmet. „Ha elszundítana, ha itt alva találná . . Riadtan összerezzen. Egyenesre szegi hátát, megdörzsöli szemét. Ismét itt ül, nyújtott derékkal a kemény lócán. Egymaga az alacsony kis szobá ban. Vár. Lehet, hogy éjfél van, lehet, hogy rég elmúlt. Arra gondol, hogy mennie kellene, hogy felkeresse. Talán megtalálná. Oly fáradt, oly elgyötört, de talán még futná az erejéből. Ha megállna az ablak alatt, ha «daszorítaná az ablaktáblához a fülét, lehet, hogy valamit hallana; talán az ő hangját is. (Miről tanakodnak már harmadik éjszaka?) És az ablak? Talán nem füg- gönyözték be egészen! Talán lesz egy kis rés, keskeny hézag ... ha lábújjhegyre áll, vagy ha csendesen egy tuskót visz a fal tövébe, esetleg be is leshetne. Hogy felzaklatta ez a gondolat! Szíve vadul dobogni kezdett tőle, alig győzi csitítani. Ezalatt mindaz, amit olyan szépen végiggondolt magában, a semmibe vész. Most újból elölről kezdheti. Istenem uram! Hisz ezek az ő léptei! Csak akkor hallotta meg, amikor már az ablak alatt koccantak. Egyszerre fürge elevenség költözött belé. Éppen csak hogy sikerül ledobnia magáról a ruhát, s bebújni a megvetett ágyba. Visszafojtja a lélegzetét. Tudja, mihelyt a fiú belép a szobába, gyufát gyújt, s akkor úgy ragyog arca a sötétben, akár az arkangyalé: titokzatos ráncok, halmok és árkok barázdálják, amelyek közt már régóta nem ismeri ki magát, láttukra mégis csendes izgalom keríti hatalmába. Ilyenkor legszívesebben lehunyná a szemét és lopva keresztet vetne magára. Igaz, soha nem teszi, de elszánja magát, hogy harcolni fog ezért az arcért. Senkinek sincs rá joga, hogy elvegye, senki sem foszthatja meg tőle. Megdermed: a gádornál megállnak a léptek. Mintha tétováznék, benyisson-e. Az asszony ősz szehúzza magái a csíkos dunna alatt, lehunyt szeme keskeny résén át les a2 ajtóra, amelyen be kell jönnie. A gádor alatt megcsikordul a homok. A lépcsőn koppan a meglazult deszka. Végre zörren az ajtó kilincse, s nyomban fel- vllágol a fiú arca. Káprázó szemmel, pislogva mered a szobába, mintha helyét keresné valaminek, amit a kezében tart, és amit el kell rejteni valahová. A kemencéhez megy vele. Lehajol és gyufával bevilágít a méhébe. Azt a valamit bedugja a kemenceajtón, egészen hátra lökdösi, s még a fejével is utánanyomul, hogy lássa, megfelel-e a rejtek. Fölegyenesedik, meredten áll, ujja közt kialszik a gyufa. Áll a sötétben, nem moccan. Mintha ott sem volna. Idegen, titkokkal terhes lény, minden telte, minden mozdulata távoli és különös. Az asszony legalább így érzi. Minlha nem is volna anyja. Lehet, hogy már rákapott az italra, vagy más vétekre esett... 0, nem, nem erről van most szó, ezt meglátná rajta. De mi jszállta meg mindnyájukat? Egyszerre n őket, mintha belekósto mölcsbe, s azóta nem 1j életbe, amit eddig éltei kedése valamiképpen i dörgéssel, de sehogy sí a szavakat, amiket esi Soha nem hallott, újd gondolatait s gyötrik a merte kimondani idege tőernyősök. Kik lehetnf jöttek? Azt beszélik, a nem úgy, mint a mieink munkások. Inkább Miért? Ki elől? Nincs, tatni meg nem akarja, is belekeveredett. Még titkolja, de azért sejti, szabad tudakozódnia, « késznének valamit abb éjszaka, hol bolyong, szombaton? Azt mond! a Mogyoróson. Még ge estére nem tért meg zabot lábán találta. A rab szalonna és egy eg mire jó ez? Miért ne* Talán megtagadott tőlr Kezdetben valóban maljesz hozzá. Még mossa a fejét. Persze, szú prédikációra, csak i a zab még mindig a Iái vágni és aztán kicsépi végzi el, ha nem a fie egy két szóval megeinlí azt, hogy kiskorától ej Csakhogy a legény r kezdhette. Csak annyit És az arcába néz, ha Szeretné kiolvasni, mi csoda hatalmak bűvölt ba szegődött. Hogy úg járó, a munkát szinte sincs, és órák múlnak lehetne hallani. Szürk egy kicsit rendbe teszi latot és máris siet el \ Ez volna minden. E mire jő mindez, kiért ■ köze hozzá a fiának? történhetett, hogy sen szobában lakik, egy végez véle. Sohaser Andrej Plávka:
