Új Szó, 1974. augusztus (27. évfolyam, 180-205. szám)
1974-08-25 / 34. szám, Vasárnapi Új Szó
1974 Vili. 25. Versek a Szlovák Nemzeti Felkelésről Hčljhdlh&sdcjds Emberek voltunk, akárcsak ti: ifjak, vígak. Ki adja vissza szétlört álmainkat? Ki lesz, aki meleg sorokkal bíztat: „Kedvesem, várlak. Mikor térsz vissza már?" Testünk a nyirkos földben rothad, s homlokunkon lomhán szivárgó, jeges cseppek dobolnak sután. Parancsnokunk sapkája úgy csüng egy málnobokron, mint szárnyaszegett, reszketeg madár, vihar után. Villámlás, zápor . . .. Egy augusztus reggel, ha felzeng az ég, testünk egy emlék vezényszavára ébred; felnézünk: Mi ez? Gránát süvít az égnek, vagy vihar kavar, sasként, a hegyek ormán örvényt? Nyirkos odúnkba, sápadt meteorként egy keskeny résből halvány fénysugár hull. .Halott szemünk íénylö tükörként bámul a nagy csodára a sötétségen át, s ezer halott mellünk visszafojtja lélegzetét. Hallgatunk. S ekkor egy elvtárs magasba emeli kezét amott, s szélen, s így szól bele a kéklő, méla csendbe: Szép napunk van. Traktorok zúgnak, rendre. A folyó árját erőmű dagasztja, a sírjainkon gyár szökik magasba, mint az eper fehér virága. Emberek voltunk, akárcsak ti, ifjak, vígak, s ha már a halál lezárta álmainkat, túl kínokon és vad borzolmakon, halljuk, amint új, büszke dal fakad, melytől a föld új lendületre kap, s mely halálunkra feleletet ad. Rácz Olivér fordítása Pdrtfednok éfszdkdf Az átvirrasztott éjszakákra, a fagyra, rettenetre, mikor az embereket harc s árulás tizedelte a feledés fátylát borítani nem lehet. Nem szabad. A világ vére egyre hull, míg új gyümölcsöt ad. És vonultak a partizánok fagyban és rettenetben. Hazát hódítani: fasizmus s éhség elleni Letörni a bilincseket, ha kell, hát puszta kézzel.. Fényszórók fénye robbant a tompa sötétségben. Az átvirrasztott éjszakákra az égből toluol hullt, mikor a halál kaszáit, s mi mégis együtt voltunk a feledés fátylát borítani nem lehet. Nem szabad. A világ vére egyre hull, míg új gyümölcsöt ad. L. Gály Olga fordítása m EThTi I fíVfi liiltfilv£B-A?- ember Vas léptekkel vonul a történelmen át, s térdre kényszerít minden népet. / írja egy új, mozgalmas dráma vázlatát az eljövendő nemzedéknek. / Birodalmakat épít, a trónokat úgy taszítja szemétre, mint ócska edényeket, s acélkézzel, büszkén emelt fővel szorítja új formákba a kontinenseket. És földön kúszik, és halál félelme fojtja, ha ég rikácsol, pokol háborog. , Ki tudja, mikor görcsbe görnyed térdre rogyva, menekült e, vagy támadott? S amint fekszik, bogáncsok közt, roncsolt fejével, ahol a golyó kioltotta életét, a csenevész bokorágak szánó tenyérrel lefogják merev kél szemét. Rónay György fordítása Lőrincz Gyula: PARTIZÁN ANYA (A Szlovák Nemzeti Felkelés ciklusból) im ni: uh (HÁROM MAGYAR PARTIZÁN EMLÉKÉRE) Szikince parti fűzfák, (Jöbbedt, néma tanúk, csupasz ágakkal hiába martok az ég szemébe, törzsetek a felhők könnye se mossa hófehérre, vérrózsák nyílnak rajta, eleven tüzvirágok, hegedő, mézgás sebhelyek, dudoros forradások. A gyilkos golyók nyomát őrzi a ráncos kéreg, s bévül, az élő rostban, mint lassan ölő méreg, vagy fekély a gyomorban, lapul a hamuszürke ólom, s majd egyszer, ha a fűrész felsikolt, remegve megáll, gyöngyharmatos fűre kipattan a kuporgó halál, favágó hajol érte, bütykös ujjúval megböki, borzong, míg félredobja, pedig tudja jól, nincs neki mérge már, korcsult fémdarab, béna szárnyatlan darázs, a vércsöppeket felszívta a rég durva forradás. De emléktavak buzognak, vén füzek, komor tanúk idézik néha még a véres háborút. A fák nem futhatnak el, gyökerük a föld fogta át, dermedt tagokkal állták kegyetlen golyók záporát. Három fogoly partizán testét nem védte semmi sem, lerogytak mind a hárman a fák alatt, a zöld gyepen. Az egyik úgy maradt fekve, hanyatt a fűben, mind lányra gondoló fiatal diák, nyitott szemében felhőtlen, ólmos ég, tükre megrepedt, s egy lila kis virág, mérges kikircis szorult két merev ujja közé. Az ólmoskék eget valaki megpörgette. Csontkarmú fűzfák vadul hintáztak körötte. A másik futott volna még, de egy korhadt ágon csak a lendület holt ereje dobta át, előrezuhant, kezét homokba fúrta, így ölelte földjét, a mindig mostohát, a vérét elivó, száraz szél verte homokot. ' V Görcsös karja, jaj, már így maradt mindörökre, bénán tapadt a széthulló homokszemekre. A harmadik a Szikince sebes vizében elmerült, kavargó örvény elragadta, forgott egy percig, majd csápos tönkre dőlt, s mosolygott fehér hasú, bamba halakra. Ringott a vízen három véres légbuborék, sárga levél pörgött, mint bolond malomkerék ., 1 11
