Új Szó, 1974. augusztus (27. évfolyam, 180-205. szám)
1974-08-25 / 34. szám, Vasárnapi Új Szó
1974 VIII. 25. lZJ A mauthauseni koncentrációs tábor udvarán egy ember kidül a sorból. A felsorakozott foglyok ügyet sem vetnek rá, fáradtan, lehorgasztolt fejjel elvonulnak. Másnap... vagy talán harmadnap!?) a hírhedt 7-es számú barakkban nyeri vissza eszméletét. Össze szedi maradék erejét, felkúszik a fék vóhelyre. A tárgyak újra és újra elmosódnak előtte. A fejében kábult, tompa csend dobol. Megpróbálja összeilleszteni az emlékfoszlányokat. „Igen, azt mondták, hogy jobb helyre visznek bennünket, főbb helyre ... jobb ..Elviselhetetlen a csend, moccanásnyi nesz sem ér a füléhez. Csak ólmos, ébredező tudata ajtaján dörömböl fél- szegen, bátortalanul a felismerés: megmenekült. Talán megmenekült. A többieket „jobb helyre“ vitték. De hogyan került ide vissza? A hetesbe? Ahn! az emberről az utolsó göncöket is lerángatják, ahová a sovány rabkoszt torkot fojtogató bűze sem jut el? Felpillant. Valaki megállt mellette. Megállt és mintha hitetlenkedő pillantásokat vetne rá. Most már kétségtelen... a többieket gázkamrába hurcolták. így mondták: „jobb helyre“ . .. igen, így mondták! Néhány száz kilométerre a mauthauseni haláltábortól kilencedszer vonszolnak kihallgatásra egy fiatal lányt. A falhoz állítják, két perc gondolkodási időt kap. Hallgat, akár a fehérre meszelt fal. Lövés dördül. A térde megroggyan, egész testében megvonaglik ... de . .. élek ... élek ... hasít a tudatába. Nem, mégsem merték megtenni. Azt hitték, így talán sikerül. Egészen biztosan nem árultam el semmit. Biztosan ... biztosan... visszhangzik benne mind halványabban. Goromba reccse- néssel vágódik be mögötte a cella ajtaja. Mákonyos eszméletlenségbe zu han. Talán nem is él. Korábban üzletvezető voltam, de a főnököm azt mondta: ha a Va vakot visszaveszem, minden kiló cukor mögött kommunista röplap lapul majd. Igen, ezt mondta. Igaz, jól ismerték a családomat. A testvérem és a sógornőm a párt alapító tagjai voltak. így aztán csak tengődtem. Tulajdonképpen egészen a felkelésig.“ később Kijevbe szállították. Negyvenhétben egészen véletlenül találkoztunk. Felejthetetlen pillanat volt. Ürültünk egymásnak, mintha édestestvérek lennénk.“ És jött negyvennégy-negyvenöt kegyetlen tele. A kórháznak szüntelenül változtatnia kellett a helyét.. Néha naphosszat bolyongtak a hegyekben. Fogytán volt az élelmiszer. Ápolónők, orvosok kinn aludtak a szabad ég alatt. A parancsnok úgy döntött, hogy a nehéz betegeket családoknál helyezik el. Közben az összeköttetésük is megszakadt. „Azt a feladatot kaptam, hogy derítsem fel, vajon mi a helyzet odahaza. Tehát Rajecban és a környéken. Nagyon kellett vigyáznom, hiszen sokan ismertek. Két napig bujkáltam otthon. Valaki elárult. Éjszaka három órakor .jött értem a Gestapo. A kislányom ötéves volt akkor. Teljesen egyedül maradt otthon. A pnrnnesnokságon két ököllel dörömböltem az ajlon. Koveloltesn, hogy vigyenek haza, egyedül maradt a kislányom, nincsen kire bíznom. Nem akartam elárulni, hogy húgom is van, féltem, elviszik, hiszen a bátyámat szintén letartóztatták. Gondoltak egyet és visszavittek. Talán arra számítottak, találnak még valakit a házban. Nem mondom, jól sejtették. A húgom közben értesült a történtekről. Eljött a gyerekért. Egy mozdulattal sem árultam el, hogy ismerem. Ráripakodtam: mit akar a gyerekemmel!“ Alkudtam én Is ... végfll kialkudtam még egy ejtőernyőst.. A felkelés vihara ismét más-más irányba sodorta őket. Előkerülnek az emlékek. Nagy idők dokumentumai. Kitüntetések, fényképek sorakoznak az asztalon. Nevek, bajtársak, jó barátok nevei bukkannak fel a feledés homályából. Történetek, amelyek hirtelen újraéledő valóságként lengik körül a hús szobát. „Én a forradalmi nemzeti bizottság tagjaként ILL müraüiuiu Rujucben. Nem sokára jött az általános mozgósítás. A kislányom odahaza maradt... de úgy éreztem, mennem kell. Egy öreg, rozoga szekérrel jártam a vidéket, néhány fegyveres katona kísért. Gyógyszereket és egyéb szükséges holmit kellett biztosítanom a tábori kórház számára. Nem volt könnyű feladat, éjt nappallá téve dolgoztam. És csak azután jött a neheze! Egyre több volt a sebesültünk, nem győztük. Vállalkoztam rá, hogy a Tri duby repülőtérre szállítom őket, onnan aztán Kijevbe repültek.“ * így jutott Kijevbe Jozef Vrábel is. A rajeci partizánlány súlyos sebesüléssel szállította őt a Banská Bystrica-i kórházba. Szilánkok roncsolták szét a testét, sürgősen műteni kellett. A személygépkocsiban könyörgött: lőjék agyon, annyira szenvedett. Még idejében megérkeztek, de ... — ...addig egy tapodtat sem mozdulok innen, amíg nem kerül műtőasztalra! — szorult ökölbe a partizánlány keze. „Életben maradt. Banská Bystrlcából Žilina, Trenčín, Ilava. Kihallgatás. Kihallgatások éjjel, nappal... szüntelenül ... Záporoztak a kérdések szakadatlanul. Mindent tudni akartak ... mindent! De a tudat, bár ravasz módszerekkel hányszor, de hányszor megkísérelték kikapcsolni, éueren őrködött. „Itt ismerkedtem meg Zuzkával. Olyan takarítónő féle volt. Egyszóval mindenes. Inkább mulyának vélhette volna az ember... És ez a lány, a nevét sohasem tudtam meg, rengeteget, nagyon sokat segített. Jól megjátszottá a szerepét. Többek között ő mondta el, hogy a nyilvántartási lapomra rávezették: „A visszatérés nem kívánatosl“ Sejtheti, mit jelentett ez!... Közvetlenül a felszabadulás előtt mégis kiszabadultam. A fegyház parancsnoka féltette a bőrét, hát alkudozni kezdett. Szikra kutya szüntelenül gazdája lába körül okvetetlenkedik. Méltallauko- dó nyüszítéssel tiltakozik, amikor kiutasítják a szobából. Szemerkél az eső. Vavák bácsi aggódó türelmetlenséggel pillant az órára. — Az asszonynak valami dolga akadt a nemzeti bizottságon. Csak nem marad el sokáig! Nyílik a kiskapu. Szikra kutya duzzogó nyüszítése vidám csaliolásba csap át. — Megjött — teszi csak úgv maga elé a szót Vavák bácsi. Megjött — s mintha a takaros ház, itt a Rajec völgyében, egyszeriben megtelne élettel. Élettel ... amely akkor a mauthauseni láger 7 es számú barakkjában és az ilavai tömlöc sötét cellájában hajszál híján véget ért. „A kis Márta már megszületett, de még mindig nem házasodhattunk. Vagy a férjem, vagy én voltam éppen börtönben. Bátyám itt Rajecben az illegális pártsejt egyik alapítója volt. Engem is beszervezett. Akkoriban a Su- kenában dolgoztam. Nem is titkolták nagyon előttünk, hogy kizárólag a németek számára dolgozunk. Mi a lehetőség szerint lassítottuk a munkát. Végül az illegális pártsejt sztrájk meg szervezése melleit döntött. Katonai bíróság elé kerültem. Természetesen el ítéltek, sőt később is megfigyelés alatt álltam. Naponta kellett jelentkeznem a rendőrségen.“ Az emlékekből párhuzamosan bontakozik ki a Vavák házaspár életútja. Párhuzamosan, amely azonban nem az elmélet irreális végtelenjében fut ösz- sze, hanem a múlt mába érő hétköznapjaiban azonosul. „1927-ben léptem be a pártba. A feleségem rajeci, én Sučanyban születtem. 1939-ben Skalská Nová Vesben mi szintén megalakítottuk az illegális csoportot. Röplapokat adtunk ki, szerveztük az ellenállást. Negyvenkettőben letartóztattak. Valaki elárult bennünket. A büntetésem letöltése után persze nem vettek vissza a munkahelyemre, Amíg Vavákné szövi, szövögeti az emlékezés mind fényesebben izzó fonalát, lopva a férjére pillantok. Feszülten figyel, s ki tudja hányadszor végigéli a történetet, valamennyi mozzanatát. És ki tudja hányadszor, megjegyzi: — Csak azt nem értem még mindig, hogy TrenCínben nem találkoztunk. Pedig akkor én is ott voltam. Igaz, te nem kerültél fel a transzportra... Az asszony szelíd, aggódó szeretettel tekint rá. —- Hát hogyan is találkozhattunk volna! ... Abban az eszeveszett forgatagban! ... „Számomra az igazi tűzkeresztséget a strečnói harcok jelentették. A németek összehasonlíthatatlanul jobban voltak felfegyverezve. Repülőgépekkel is támadtak. Puskával bezzeg nem sokra mentünk ellenük. A tankokkal már más volt a helyzet. Strečno alatt is kilőttünk néhányat. Aztán jött a parancs: visszavonulni! Az október vége már Slovenská Lupčában talált bennünket. Egységemre egy rádióadó őrzését bízták. És végül valahol itt ért az utolsó parancs is: fel a hegyekbe! Hát mentünk. Gondoltuk, nem tarthat már soká, hiszen a szovjet ágyúk itt dörögtek a közelben. Persze, baj volt az utánpótlással. Jobb lelt volna ugyan a hazai tájakon maradni, de hát nem lehetett. Ismertek. Végül lemerészkedtünk az országúira, így akartunk tovább jutni. Az én zsebemben csak a felkelő alakulatok parancsnokságától kapott iratok lapultak. Négyszer is sikerült velük megtévesztenem a német járőrt. Považská Bystricában az utcán fogott el a Gestapo. Mindjárt az első transzporttal Mauthausenbe küldtek.“ A mauthauseni haláltábor lakói szo- rongó-lelkesedő kíváncsisággal hallgatták Villám Vavák beszámolóit a felkelésről, az ellenállásról, a fromhely- zetről. És a felkelés bátor katonája, a tapasztalt, illegalitásban edzett pártmunkás nyilván ennek a híradásnak is köszönheti életét. „Hogy, hogy nem, de észrevettem, hogy valami láthatatlan kezek mindig gondoskodnak rólam. Megtaláltak, ami kor a hetesben feküdtem ezméletlertül. Aztán valahonnan orvos is került, sőt kenyér is. S bár egyszer kidőltem a sorból, másodszor is kiválasztottak... felsorakoztattak. Ekkor már pontosan tudtam, hová visznek. És ismét felbukkant előttem az a fogoly, aki a kenyeret hozta... és ismét sikerült... visszaküldték az ágyra. Csak a felszabadulás után tudtam meg, hogy tulajdonképpen ki mentette meg az életemet.“ A szabadság első, mámoros napjaiban két ember indul el egymás felé tétova léptekkel, lidérces álmok nyomasztó terhével. Szorongó, aggódó szívvel, vajon a háború vérzivatara nem ragadta-e örökre magával társát is. — Alig ismertem rá, amikor megláttam. Féltem, nem éli túl sokáig a tábor megpróbáltatásait. Gyorsan megházasodtunk. Tudja, a kislány miatt is ... meg hát, miatta is... miattam is.“ A „kis“ Mártával nem találkozhattam, Nevének puszta említése is látható fájdalmat okozott. Kórházban volt. De láltam őt idős szülei szerelő-féltő tekintetében. Hallottam hangját édesanyja halkan rezdíilő beszédében. — Ügy neveltük, hogy büszkék le hessünk rá. Holnap biztosan haza engedik. Szombaton és vasárnap mindig haz a szokták engedni ... — s mintha maga sem hinné, Vavákné még hozzá teszi ... igen, holnap szombat van. Lőrincz Gyula rajza Telnek, múlnak a napok. Az emlékek sora is megkopik lassan. Ami marad, ami az élet örök értelmét adja, néhány sorba is belefér. Néhány szóba, amelyek felidézik négyvennégy-negyvenöt kegyetlen telét. Néhány mondatba, amelyek visszacsengenek a börtöncella hideg homályából. ... és vannak emberi történetek, sorsok, amelyekből elvenni, amelyekhez hozzátenni nem lehet. Olyanok, akár a nemesfém. Tiszták, azonosak önmagukkal. Ilyen emberi sorsokra leltem a •Kajec völgyében. Ügy is mondhatnám, véletlenül, de mégis törvényszerűen. Meri akik az utat jelezték, nem véletlenül említették a Vavák házaspár nevét. S ők szerényen, hallgatagon, sokszor zavarba ejtő őszinteséggel válaszoltak kérdéseimre. Ök, akik egyszer már visszatértek a halál kapujából Akiŕ bátor, néma daccal fordultak a fal felé, ők, akik a börtönrács mögött is más életére alkudtak... ők, akiket gázkamrák bűzös környékére sodort az élet. Mert a valójában sohasem voltak egyedül. Közösen, együtt vállalták, vívták harcukat, élték küzdelmes életüket. Életüket, amely úgy csillan akár a források kristálytiszta cseppje. BALOGH P. IMRti
