Új Szó, 1974. augusztus (27. évfolyam, 180-205. szám)
1974-08-25 / 34. szám, Vasárnapi Új Szó
JAN SZABň JÚLIA FEDOROVA KÖZÖS HARCOKRA Békésen lélegzik a város. Onnan nézünk le a hegy koszorúkkal övezett völgyben fekvő Hanušovcére, ahol közel három évtizeddel ezelőtt a Csapájev partizánbrigád egyik megfigyelőhelye volt. Jól látni innen a várost és környékét. Harminc évvel ezelőtt nem volt ilyen csendes a város — jegyzi meg kísérőm, Juraj Hanza mérnök —, fegyverek, harckocsik zajától visszhangzott a völgy. Alig múltam húszéves, akkor is itt álltam két társammal, ál- lig fegyverben. A Csapájev partizánbrigád egyik volt tagja Hanzo elvtárs, az Antifasiszta Harcosok szövetsége vranovi járási bizottságának elnöke egy erdőszéli tisztásra invitált. Fűrészelt rönkfából készült asztalnál elhelyezett gyökérszékekre ölünk. — Innen nem messze, a Matiašska környéki erdőkben már a második világháború előtt, 1940-ben megkezdődött a faszénégetés, mégpedig katonai célokra. A hírhedt Hermann Göring cég nem kímélte a csatlós ország erdeit. Akármilyen furcsán hangzik, a fasiszta német cég a favágók, a szénégetők létszámának állandó növelésével — természetesen erre mit sem gondolva — tulajdonképpen elősegítette azok találkozását, tömörülését, akik kezdettől fogv;i szívből utálták a fasiszta uralmat. Az alkalmazottak közt voltak többen a CSKP illegális dolgozói közül. Itt vágta a fát a kommunista Štefan Kubík. 1943 májusában érkezett ide Ľudovít Kukorelli főhadnagy, aki „Martin“ néven vált közismertté. Egyébként a többi illegális dolgozó Is álnevet használt, mégpedig régi munkásigazolványok alapján. Az itt dolgozók körültekintő politikai szervezőképességét bizonyítja, hogy a táborokból elmenekült szovjet hadifoglyok is munkát kaptak az erdőben. így került ide szeptemberben Ivan Konno- vics Balyuta — a dachaui koncentrációs táborból szökött meg —, aki a Va- lerij Ivanovics jagupov fedőnevet használta. A partizánmozgalom eseménytárában megörökített dokumentumok szerint is ők ketten Balyuta és Kukorelli biztosították a feltételeket egy olyan átütő erejű partizánegység kialakítására,* amely képes tevékenységének körzetében minél nagyobb csapást mérni a fasisztákra. így alakult meg 1943 szeptember közepén a Csapájev partizánbrigád, amelynek nyolc orosz és hét szlovák tagja volt. Parancsnokká Jagupov—Balyutát, a vezérkar főnökévé pedig Ludovit Kuko- rellit választották. A partizánok száma napról napra gyarapodott, s 1944 nyarán már elérte a százat. Közvetlenül az SZNF előtt az önkéntes jelentkezők és a szervezett illegális dolgozók száma annyira megnőtt, hogy átszervezést kellett eszközölni a Csapájev-brigádban. 1944. augusztus elsejével két századra oszlott. Az első parancsnoka Anatolij Mi- lajev volt, a második század vezetését Alekszandr Novikovra bízták. A fegyverek jelentős részét mindkét harci egység részére Vojtech Borovský, a hanušovcei csendörparancsnok szállította. Kísérőm társaságában a hajdani figyelőállásból elindultunk a városba. Hanušovce neve örökre beíródott a partizánmozgalom s a felszabadító harcok történetébe. Ezt a tényt több emlékmű, emléktábla örökíti meg. Megállunk az egyik ház előtt, melynek a homlokzatára helyezett tábla jelzi: „Ebben a házban dolgozta ki harci tervét a Csapájev partizánbrigád, amely a SZNF időszakában harcot folytatott a fasiszták ellen.“ Itt találkoztunk — a vranovi járás vezetőinek jóvoltávól — a Csapájev partizánbrigád volt harcosaival és azokkal a környékbeli lakosokkal, akik segítették, támogatták a partizánok fasisztaellenes harcát. Többségük életkora megközelíti, sőt több esetben meg is haladja a hetven évet. Például Michal Sukovský bácsi arcán mély barázdákat szántott a munkában, küzdelemben eltöltött élet. Hanzo elvtárs mutatja be a harcostársakat. Figyelmünket egy alacsony termetű, kissé hajlott hátú asszonykára hívja fel. — fúlia néni igen fontos szerepet vállalt a harcok idején, ö volt az egyik összekötőnk. Úgy kelt-járt a faluban, a németek között is, mintha mi sem történne. Pontos időben, rendszeresen feljárt a hegyekbe, szállította a friss híreket, élelmet, ruhát, lábbelit ... Mellém szegődik Júlia Fedorová- Andrejková, ráncos arcán kedves mosoly ül. — Hogy merte vállalni azt a veszélyes feladatot? — Annak idején nem volt idő arra gondolni, hogy amit csinál az ember, esetleg veszéllyel jár — válaszolta. — Vállaltuk, amivel megbíztak, amit meg kellett tenni, őszinte szívvel, minden feltűnés nélkül. Barátságosan beszélgetve tettük meg az utat a városka vendéglőjéig. Ennek egyik helyiségében zavartalan emlékidézésbe kezdtek a harcostársak. A kötetlen, egymást kiegészítő beszélgetés alatt fellángoltak az arcok, fényesen tüzeltek a szemek. Senkit sem kérdezgettünk, hagytuk, a jelenlevők közül mindenki mondja el, elevenítse fel azt, amit éppen akar. Michal Sukovskij: — Kezdetben, illegális tevékenységünk abban nyilvánult meg, hogy élelmet, ruhát és fegyvert juttattunk a partizánokhoz. Egy alkalommal a feleségemmel — hogy ne legyen feltűnő — vonattal Hanu- Sovcére indultunk.. Kezemben különféle robbanószerekkel, fegyverrel megrakott táskával. A vonatra felszállva a táska a feleségem lábainál hevert, mellette német katona ült... A hanu- Šovcei állomáson kiszálltunk és a Giraltovce felé vezető hídhoz közelítve láttuk, német katonák tartanak ott szolgálatot. Az egyik reánk köszönt: „Heil Hitleri** Talán életemben először viszonoztam ezt a köszöntést: „Heil!“ Szorongva vártam, mi történik ezután. A német katona elengedett anélkül, hogy a táskába nézett volna. Ezután színleg nyugodtan folytattuk utunkat, de valójában csak akkor nyugodtunk meg, amikor a táska tartalma a Molitorls-háüba került, ahol partizánok várták érkezésünket. Júlia Fedorová-Andrejková: — Már korábban említettem, én az összekötő szerepét vállaltam. Sokáig aránylag zavartalanul végezhettem mindazt, amivel megbíztak. Jól ismertek a szovjet és a szlovák partizánok egyaránt. Én sohasem féltem, legalábbis nem mutattam, talán azért is ment minden rendjén. Nem túlzott bátorságom, hanem árulás folytán, lebuktam. Aki elárult, szerencséjére, örökre eltűnt. Leleplezésem után Havára vittek, börtönbe zártak. Vallattak, meg- kínoztak, „partizánringyó“-nak csúfoltak. Főleg az érdekelte őket, ki szervezett be a partizánmozgalomba, mit hordtam a hegyekbe stb. Én minden alkalommal azt válaszoltam, hogy a szénégetőkhöz jártam, azoknak hordtam élelmet. Nem tudtak semmit rám bizonyítani, de alaposan megkínoztak, De Itt vagyok, csak annyit mondhatok, érdemes volt elvégezni mindazt, amivel megbíztak, mert nem dolgoztunk hiába. Igen sok szó esett a legendás hírű partizán vezérkari főnökről. Ľudovít Kukorelli bátor hőstetteiről. Az egyik a hanušovcei vasútállomáson játszódott le. Az SZNF időszakát megelőző egyik nap délutánján megállt az álloHegyek közt foksxik HanuSuvcű. máson egy gyorsvonat. A partizánok tudomást szereztek róla, hogy ebben utazott néhány, a frontról hazatérő katonatiszt. Kukorelli és harcostársa, Stefan Kubík a szerelvény végén felszállt a vonatra, feltűnés nélkül megközelítette a kényelmesen terpeszkedő német tiszteket, fegyvert szegezett rájuk és megadásra kényszerítelte őket. Huszonnyolc német egyenruhás szállt ki felemelt kezekkel a vasúti kocsiból. Számukra ez volt a végállomás. A Csapájev partizánbrigád vezérkari főnökének, Ľudovít Kukorellinek egy további huszáros" cselekedete, szintén Hanušovcéhez fűződik. A városban „Martin“ néven Ismerték. Egyik nap, városiasán kiöltözve sétált az utcán s találkozott néhány német katonatiszttel, köztük egy tábornokkal. Amikor közelükbe ért, lelkesen magasba emelt kézzel köszönt: „Helll“ Az egyik tiszt viszonozta köszöntését, egyébként rá se hederílettek. Később se. így sikerült kiszimatolnia, hogy délután négy órára tervezik a németek a partizánokhoz átállt szlovák katonák elleni támadást. Ezután az történt, hogy a partizánok egy órával korábban rajtaütöttek a németeken, akiknek sorsa megpecsételődött. A harcok után a büszke német tábornok holttestét is az egvik fészer aljában találták meg. A többi harcostárs hőstettei is szóba kerültek. Mindegyik felsorolása lehetetlen ezen a helyen. Idézzük még Ián Szabó szavait, aki erdei munkásként dolgozott, így tartott kapcsolatot a partizánokkal. 1944. április 24-én behívták katonának. Így emlékezett: — Nem volt szándékomban bevonulni, szerettem volna az erdőben maradni, de a partizánmozgalom vezetőinek utasítása alapján mégis bevonultam Trebišovra, az Ondava folyó egyik híd- ján teljesítettem szolgálatot. A partizánvezérkar által kiadott megbízatásokat teljesítve, megszereztem’a szükséges fegyvereket, majd Trebišovon civilbe öltöztem, s innen az éj leple alatt eljutottam a partizánegységekhez ... Az első nehezebb harci tűzkeresztségen Petrovce mellett estem át. Ezt megelőzően a hanušovcei csendőrállomásról szállítottuk el a fegyvereket. Petrovce község egyik legmagasabb dombján ástuk be magunkat, s onnan nehézgéppuskákkal jelentős csapást mértünk a német fasisztákra. Igen sok emlékem van ezekből a harcokból. Végig harcoltam, míg meg nem sebesültem... Kijevben gyógyítottak meg a szovjet elvtársak. Hanzo elvtárs a találkozás zárórészében egy hivatalos „harci mérleg" alapján tájékoztatást nyújtott arról, hogy a Csapájev partizánbrigád 1944 augusztusától november 24 ig megsemmisített: két német tábornokot, hatvannégy tisztet, huszonöt mozdonyt, egy páncélosvonatot, 459 vasúti kocsit, 43 tartálykocsit, igen sok ágyút, aknavetőt, gépkocsit, katonai raktárt, hat vasúti, tizenhat egyéb hidat stb. A Csapájev partizánbrigád 1944. november 24-én, több mint 1200 harcosával1 Habura község körzetében hátba támadta az ellenséget, kapcsolatot teremtett a 4. ukrán front katonai egységeivel, majd részt vett a közös felszabadító harcokban. Kimeríthetetlenek a fasizmus ellen vívott közös harc eseményei. Van, amit az idő kitöröl az emberi emlékezetből, de azokat sohasem feledjük, akik szabadságunkért harcoltak, és ezért legdrágább kincsüket, életüket áldozták. KULIK GELLERT 1974. VIII. 25. 6 Találkozás a Csapé.,ev partizánbrigád tagjaival MICHAL SUKOVSKÝ
