Új Szó, 1974. augusztus (27. évfolyam, 180-205. szám)

1974-08-21 / 197. szám, szerda

Belpolitikai kommeritár

MEGTALÁLTAM

— Chaban Jožko. Chaban Jožko? Öt keresi?

Igen, őt kerestem. Azt az om- bert, akire építeni lehet. így mondták a podkonicei emberek és a priechodiak is: Chabanra Igazán építeni lehet.

— Egy időben a ml szövetkezetünk elnöke volt. Most Podkonicén van. Ott elnökös- ködik, de azért a mi emberünk.

— Ezt már Prlechodon mondták — a priechodiak. Úgv értették. hogy Itt él a faluban, ahol született, és emberré növekedett.

— Tam no dolnom konci. — Ott az Alvégen — mutatott egy idős falubeli. — A tizenkettes szám alatt.

Minden faluban van egy Alvég és egy Felvég. A Múlyus- földön, a Csallóközben is. Csaknem otthon éreztem magamat. Ha nincsenek az erős kapaszkodók és hirtelen lejtők, egészen otthon lettem volna.

Egy időben értünk a ház kapuja elé. mintha megbeszéltük volna. Én gyalog érkeztem a buszmegállótól, ö motorkerékpáron robbant elő. Podkonicé- röl.

Csak egy ugrásra van ide — •mondta — Aztán felém fordult.

— Buláže felől érkezett?

Nem várta meg a válaszomat,

csak felsőhajtott, aztán elmosolyodott.

— Most, ebben az évben alakították meg Istenigazában a földművesszövetkezetet, és mindjárt hozzánk csatlakoztak. Akarom mondani Prierhodhoz.

Jártam, jártam Balážen. Egy nagyon idős asszony azt mondta. a szövetkezet mindent elvett. Csaknem könny szökött a szemébe. Egy podbrezováj ko- hómunkás csak legyintett, ugyan mink volt, ezek az eget meszelő erdők? A valóban égig érő hegycsúcsra mutatott. Az se volt a miénk, hanem az uradalmaké. Na meg. körbemutatott a sziklás lejtőkre kapaszkodó krumpliföldekre, ezek a terméketlen kövek.

— Majd belejönnek. Mi is belejöttünk — vigasztalt a pud- konicei elnök, aki itt él Prie- chodon, és priechodi elnök is volt egy időben. Benn ültünk már a ház belső szobájában. Közben ingujjra vetkezett és csak most vettem észre, miiven erős, vállas ember. Csaknem egy fejjel magasabb nálam, ötven felé jár és a haja, a haja! Ezüstös szálak csillannak meg közte. Vagy csak a nap szíttá ki? Olyan benyomást kel lelt, jnínt az egészséges búzaszál, mikor megtermetté már az érlelni való szemet, és a nap valóban érlelni kezdte.

— Senki sincs otthon. Senki.

— mentegetődzött. Miloš, a legidősebb fiú bent van a városban. Ott dolgozik a kerületi nemzeti bizottságon. És a két lány — vállat vont. — Évi most érettségizett, Olga meg a Pedagógiai Főiskolára jár. Másodéves. Tudja — a barátnők. £s a legkisebb? Négyéves. Az asszony bevásárolni ment. Alighanem magával vitte.

Nem vitte magával. A kis Mirko berontott a szobába,

— Papa! Papai — üdvözölte apját és átölelte a térdét. Szőke volt, aranvszőke csöpp gyerek. és ő Is a búzamezőt juttatta az eszembe. Különös, különös, gondoltam magamban, sehogy sem tudok leszokni a hazaj táj adta hasonlatok lehetőségéről. Pedig alig láttam gabonaföldel. inkább csak fenyőt. Fenyőt és egekig érő hegycsúcsokat. Nem igaz. korholtam magamat. Láttál gabonaföldet Is. Hullámos, dombos gabona- földeket. Csakhogy errefelé jó egy hónappal, csaknem kettővel később érik a kalász. A nap még meg se fogta, vagy alig fogta meg. így színük összefolyt az erdők örökzöld színével, s úgy tettél, mintha nem akartad volna meglátni.

Végtelenbe nyúló zöld tengerek áradtak el belső szemem előtt. Csak a gyermek szőkesége világolt elő ebből a határtalanságból. A nap! Arányló napocska.

Az elnök hangja térített magamhoz tűnődésemből.

— Na, adj kezet a bácsinak!

A kisfiú félénken kisomfordűlt a nyitva felejtett ajtón. Apja elmosolyodott:

— Fél, megijed minden felnőttől, még akkor is, ha falubeli.

— De hol is hagytuk abba?

— kérdezte. — Perszol Hogy belejöttünk. Alig néhány éve csaknem másfél millió volt az adóságunk. Most? Egy fillér se. Negyvenhárom, negyvenöt mázsa gabonát terem minden hektár. És a tehenek! Háromezer literen felül járunk az átlagos tejhozammal. Mert a takarmányunk is megterem.

Elnéztem szelektől cserzett arcát. A naptól megfakult, őszije vegyülő haját, és arra gondoltam, hogy ennek a számokban megfogalmazott tárgyilagosságnak is megvan a maga józan, megörvendeztető varázsa.

— Nálunk is. Podkonicén is

— mondta az elnök magyarázatképpen. — És mindezt itt értük el, ezen a csupa hegy, csupa domb vidéken.

— igaz. Priechod gazdaságilag mégiscsak erősebb. Mindig is az volt — mondta hangjában a büszkeség alig érezhető árnyalatával, aztán fájdalmasan megrándult az ajka.

— A háború alatt is.

A homloka körül támadt felhőn szinte mérhetetlen öntudat sugárzott át.

— Hallotta-e hírét az egykori partizánköztársaságnak? Nos, Balážen, Kalištén telepedett meg negyvenöt őszén a csapatok törzskara. Megszállták vagy ellenőrzésük alatt tartottak egy sereg falut. Bul- lyt, Poliankát, Jergelyt, Donova- lyt, Mišútyt, Motyčkyt, [eléne- cet, Staré Hory-t. Horná és Dolná Turecká-t, Spania Dolinát, Ufankát, Polkanovót, Hria- deľt, Slovenská Lupčát.

— Sok partizán volt itt. Erős csapatok. — mondta rövid szünet után. — És persze, élelmezni kellett őket. Volt a környéken néhány falu, ahol megtermett a bab. burgonya, ahol juhok és tehenek, malacok is voltak. Podkonice, Selce, Nemce, Selica mind hozzájárult. De Priechod, a mi falunk volt az élelmezési központ. Egyrészt a gazdaságilag legerősebb falu volt, másrészt használható jó utak vezettek a környékre. Például — Selcén ott volt a malom, a Sajgalík malom. Onnan szállítottuk a lisztet. A húst és a teheneket Istebník felől. Lupča felől a jegyekre járó élelmiszert. Annak felét egyenest Balážera küldtük. Az öreg Miy- narőík volt a leghűségesebb fuvaros. Agyon is lőtték szegényt a németek. Egy váratlan rajtaütés alkalmával. A mai községháza előtt. Akkor csak élelmiszerbolt. meg kocsma volt ott.

Arca egyre komorabb lett.

— A németek gyakran ránktörtek. A partizánok január elejétől kezdve negyven tagú őrséget állítottak föl a falu körül, A fiúk legtöbbje magyar volt. A falu így szinte bevehetetlen erőd lett. A partizánokat az iskolában helyeztük el. A falubeliek élelmezték őket. Egy- egy család hetenként egyet- egvet. Váltották egymást a sorban. A németek sokáig semrai- ro se mentek. De februárban

— negyvenöt februárjában...

Zsebkendőjével megtörölte

verejtékes homlokát.

— Volt a partizánok közt egy becsempészett emberük, valami őrmester. Állítólag,a magyarokkal jött át. Egyébként jelšavai ember volt. Mi régen gyanúba vettük, mert a kocsmában egyszer lerószegede'tt, és hat személyazonossági igazolvánnyal dicsekedett. Akadt falunkbeli, aki látta öt, hogy bent jár a városban és be-besurran az orstkommanda túrára, jelentettük Balážera a törzskarra. Ügy látszik bíztak benne, túlságosan megbíztak benne. És február tizenhatodikűn a németek Lupča és Podkonice felől ismét ránk törtek. A támadás előtt a jelšavai ember magyar katonaruhába öltözött fegyveresekkel jött a faluba. Állítólag át akartak állni. Egy óvatlan pillanatban agvonlövette a gépfegyveres őrséget. A legközelebbi puskásokat lefegyverezte. A németek előtt szabaddá vált az út.

Homlokát ismét verejték verte ki.

— Rettenetes órák voltak. Kiraboltak minden házat. A férfiakat tizennégy éves kortól hetvenig egy udvarba terelték, A Gulajsterék udvarába. Az

asszonyokat és kisgyermekeket a Kmetyóék udvarába. A férfiak között én is ott voltam. Tizennyolc múltam már. Tizennyolc. Lupčáig űztek bennünket. Ott marha vagonokba raktak, hogy visznek ki Németországba. Szerencsénkre a partizánok Bystrica mögött fölrobbantották a vasúti síneket. Az emberek egv részét Novákyra hajszolták, a más részét a zvolení várba. Akkoriban nvomor- tanya és börtön volt. És én is odakerültem. Egy bombázás alkalmával szöktünk meg. Valami jószívű, vagv inkább józan német őr a várudvarra engedett bennünket. Abban a pillanatban szétszéledtünk. Élvetődtem a falumba. Le volt égetve. Alig maradt ép ház. Elkeveredtem Lupčára a rokonaimhoz. Megtudtam. hogv apám és anyám is ott van Apámat e.gv nap mégis elhurcolták. A többi férfit is. Kit egészen Hollandia határáig, másokat csak Ausztriába. Én ... Én ... Nem sikerült megszökni, de...

Nem mondott többet erről. Földönfutóvá vált a saját hazájában. Teljes ütvén évet kellett megélnie, hogy úgv ahogy megnyugodjon. Csak felejteni, felejteni nem tud.

— Az árulót Podkonicén leplezték le. Olt is ugyanazt akarta véghezvinni, mint Priechodom Elkapták a partizánok és idehurcolták. A ml falunkba. Ott, ahol a labdarúgópálya van most. azon a helyen végezték ki. Temetetlenül foszlott szét a teste. Rókák és varjak lakiná- roztak rajta.

Komoran, szótlanul elbámult valahová, talán csak a szoba túlsó falára, vagy magába, befelé nézett. Emlékeit, azt a keserves múltat vallatta. Végül komor, mégis biztató pillantást vetett rám.

— Harmincegy magyar — harmincegy esett el aznap az árulók és a németek lövései alatt.

Ismét hosszú csend telepedett közénk, csak az udvaron játszadozó kisfiú hangja csilln.- gelt fel olykor.

— Minderről semmit sem tud. Semmit — és az a jó — mondta csendesen, láttam rajta, hogy irigyli azt az ártatlan tudatlanságot. Ugyanakkor el is mosolvodott. mert a gyermek hangja visszakiáltolta öt a jelenbe. Már ismét olyannak láttam, mint találkozásunk első perceiben. Erős termetű, érett korú férfi volt. Cserzett arca belső egyensúlyról tanúskodott. A llaja megfakult az erős nyári napsütéstől és lassan öszbe- vegyült már.

— Dolgoznak nálunk is magyarok. Ott Podkonicén — a szövetkezetben. Hét kőműves, és mind a hét gömöri. Ök a mi építőcsoportunk. Hetenként hazajárnak a családjukhoz. Egyébként — Oi Szót olvasnak, meg CSEMADOK-tagok.

Kitekintett az ablakon, de mintha ismét magába pillantott volna.

— Jártam lent Egerben, és Eger környékén a Május 1. szövetkezetben. Igazán ünnepi fogadást rendeztek. Vacsora közben valahogy szó esett a két nemzet viszonyáról. Miért is lennénk mi ellenségek, mondta a szövetkezet elnöke. Hiszen sose láttuk egymást. Tapasztalt, idős parasztember volt.

Elmosolyodott.

— Kitűnő vörösborral kocin- tottunk a beszélgetés Után. Azt hiszem egri bikavér volt.

Kikísért a buszmegállóhoz. Ott búcsúztam el tőle. Ott búcsúzott el tőlem. Az autóbuszból végigtekintettem az út mentén húzódó két utcasoron, s közben azon tűnődtem, hogy milyen nagy ez a kicsi falu. Egy — a lapos Mátyusföldről, vagy Csallóközből Idevetődött ember okosan kiigazított volna, hogy nem is olyan nagy, csak hosszú. Űütársaim között nem akadt senki, aki a Mátyusföldről, vagy Csallóközből származott volna ide. A falu legvégén, az utolsó ház közelében mégis ismerős arcot fedeztem fel. Ugyanaz az idős ember volt, aki útba igazított, hogy az Alvégen keressem Chaban Jožko házát.

Megtaláltam. Megtaláltam. A házat is. Chaban Jožkót is. És jó, hogy megtaláltam.

BÁBI TIBOR

Évfordulók jegyében

Immár hagyománnyá vált, hogy dolgozóink értékes kötelezettségvállalásokkal, munkafelajánlásokkal köszöntik népeink történelmének jelentős évfordulóit. Kétségtelen, hogy u hagyomány a Szlovák Nemzeti Felkelés és Csehszlovákia felszabadulásának harmincadik évfordulója kapcsán tágahb teret kap, fokozottabb mértékben érvényesül. S bár végleges adatuk mind a mai napig nem állanak a rendelkezésünkre, a napi sajtó beszámolói egyértelműen tanúsítják: dolgozóink példás igyekezettel, szorgalom mai teljesítik kötelezettségvállalásaikat országszerte.

Nyilvánvaló, hogy a szóban forgó két nagy évforduló, amely hosszabb távon határozza ineg belpolitikai életünk mozgását, jelentőségéhez mért hangsúlyt kap mind a nemzeti bizottságok, mind az egyes üzemek, vállalatok részéről. A nemzeti bizottságok vonalán elsősorban a választási programok sikeres teljesítése és túlteljesítése került a figyelem központjába. Nos, elmondhatjuk, hogy a nemzeti bizottságok bátran támaszkodhatnak a képviselőtestületekre, az egves szakbizottságok korrekt munkájára. Tán ez utóbbinak is tulajdonítható, hogy a nemzeti bizottságok által meglrrdetett nyilvános gyűléseken, de a társadalmi szervezetek összejövetelei alkalmával úgyszintén, tartalmas felszólalások hangzanak el, olyan szavak, amelyek homlokterében a „tovább lépni“! áll. Tagadhatatlan, hogy dolgozóink sürgető türelmetlensége egészséges megnyilvánulás. jelzi, mutatja: az évfordulók ünncoélyes légköre komoly lendítő erűvé válik.

Nyilvánvaló — ezt támasztják alá a tervjelentések — hogy népgazdaságunk különböző ágazataiban szintén felfokozott ütemben halad a munka. Viszont nem feledkezhetünk meg arról a rendkívül fontos tényezőről sem, amely a korszerű technológia, az új, progresszív munkamódszerek bevezetésével függ össze. A jelszó tehál így hangzik: Jobban, korszerűbben ... többet! Al’gha lehet vitás, bogy a Fenti jelszóban foglalt követelmények megvalósításában újítóink járnak az élen. Teliét azok az emberek, akik a példának okáért racionalizációs brigádokba tömörülve keresik a rejtett tartalékokat, kutatják a takarékosság, a munka hatékonysága növelésének, az önköltségek csökkentésének módjait.

A Szlovák Nemzeti Felkelés forradalmi hagyományainak a folytatói tehát itt élnek közöttünk. Itt élnek és alkotnak. Sokan közülük a felkelés, a felszabadító harcok ak lív résztvevői voltak. Nem véletlen, hogy figyelmünk ezekben a napokban fokozottabb mértékben fordul feléjük. Hiszen munkájukra, gazdag tapasztalataikra, emberi példamutatásukra feltétlenül szükségünk van. Kiváltképp természetesen az új nemzedék nevelése, szocialista emberré Formálása szempontjából. S ha már itt tartunk, hadd mondjuk el: fiataljaink ezekben a napokban valóban ritkán tapasztalt aktivitásról tesznek tanúbizonyságot. És ami említésre méltó, nem csupán munkahelyükön, hanem a társadalmi szervezeteken belül is. Erről tanúskodnak a lei- kelés hagyatékát őrző forradalmi emlékszobák, ezt támasztják alá a Szocialista Ifjúsági Szövetség alapszerve zeteinelc értékes kötelezettségvállalásai.

Az ünnepre készülve, az ünnep egyre forrósodó hangulatában tehát ki-ki többet, jobbat nyújt a szokásosnál. Ki- ki bizonyítja: szívén viseli szocialista társadalmunk építésének sorsát, aktív résztvevője, harcosa napjaink fórra dalmának. Néhány nap múlva, ha ünnepeltek és ünneplők összegyűlnek, gazdag tartalma lesz az ünnepi szavaknak. Azt példázzák majd, hogy múlt és jelen, haladó hagyományok és forradalmi lendület párosult ezekben a napokban komoly akarással, példás feladatteljesítéssel. Az évfordulók jegyében mindenekelőtt erre gondolunk. Erre gon dőlünk és ennek érdekében cselekszünk — mindannyian!

(bp1)

Aranyat érő ötletek

Amikor legutóbb a prievidzai járásba vezetett utunk, hogy képet alkothassunk a Szlovákiai NőszöveLség „A jó ötlet aranyat ér“ elnevezésű mozgalmának kiterebélyesedéséről, bizony sok esetben csalt mosolyt . ajkunkra, mennyire ötletesek a nők. ha céljaik eléréséről van szó. De hát, vegyük csak sorjába! ...

Dolné Vestenicéban a példának okáért nem volt óvoda. Annak ellenére, hogy a nők szinte állandóan napirenden tartották a kérdést, fel-fel hívták erre a fogyatékosságra a helyi nemzeti bizottság funkcionáriusainak a figyelmét, mindig akadt valami sürgősebb, fontosabb tennivaló. Mígnem megszületett* az ötlet! ... Az egyik nyilvános gyűlésre az anyukák magukkal vitték kisgyermekeiket is, tei'mészete- sen számítva arra, hogy a gyűlés folyamán majd bőven „hallatják hangjukat“. Nos, a terv teljes sikerrel járt. Ezt abból is megítélhetjük, hogy a nevezetes gyűlésen a kicsinyek ■— derekasan bömbölve jogaikért — kiharcolták az óvodát!

A tužinai iskolának viszont étterme nem volt. így azután a kisdiákok javarészt „száraz koszton“ maradtak. A jó ötlet Veronika Fridrichovának, a helyi vendéglátó üzem vezetőjének a fejében született meg, aki az említett községben a Nőszövetség elnöke. Mindössze néhány méternyi függönyre volt szükség ahhoz, hogy a tužinai iskolások számára kis éttermet létesítsenek a helyi vendéglőben. És természetesen, a higiénikus beleegyezéséhez ... S miután ez sem maradt el, mintegy húsz kisdiák jó étvággyal fogyaszthatja el ebédjét a tužinai vendéglő iskolai éttermében. Az árkülönbözetei pedig a szakszervezet üzemi bizottsága téríti meg. Lám, néhány méternyi függönyön múlott!..

Zemianské Kostolanyban ugyan építettek várótermet, ám mégis kihasználatlanul, elhagyatottan álldogált az épület. Egykori építői félreeső helyre tervezték, így azután a váróterem több féle célt is szolgált, időnként a srácok indítottak ellene rohamokat, de előfordult, bogy ki-ki nyilvános illemhely- lyel tévesztette össze. A kérdés tehát jogosan vetődött fel: tulajdonképpen mi értelme egy ilyen váróteremnek? ... Hamarosan rendet teremtettek körülötte, átalakították és ... Pillanatnyilag, a mosoda begvűitő- helyeként szolgált. A régi begyűjtőhelyen ügyes kezű szabók kaptak helyet, s ha már helycsere, hát átköltöztették a borbélyt Is, hogy a helyében cukrászdát, falatozót, alkoholmentes kávéházat létesítsenek, mely utóbbiban félkész áruk is kaphatók. Mindezt három hó napon belül valósították meg, 160 ezer korona befektetéssel.

Nos, a jó ötlet valóban aranyat ér! S nyilvánvaló, hogy a prievidzai járásban a nők még nem fogytak ki ötleteikből. Erre egyébként a Nőszővetség járási bizottságán is felhívták a figyelmünket, ahol többek kö zött elmondották:

— Igyekezetünkben mindig számíthatunk a járási nemzeti bizottság és a járási pártbizottság segítségére. Asszonyaink kezdeményező kedve valóban nagy. Amennyiben a nemzeti bizottságok, a társadalmi szervezetek továbbra is segítik törekvéseinket, még szebb eredményekkel dicsekedhetünk.

M. PLIŠTILOVÁ

1974

VIII. 2J