Új Szó, 1974. augusztus (27. évfolyam, 180-205. szám)

1974-08-11 / 32. szám, Vasárnapi Új Szó

1974 VIII. 11. A Ml KIS VÁROSUNK A mi kis városunk nem is kicsi: sőt: egyre nagyobb. Például Popradra 35 perc alatt tettem meg az utat, de ha a kikütő mellett levő ottho­nomból Štrkovecre akarok futni, akkor az leg­alább 45—50 perc utazást jelenti Igaz, az első' esetben gépmadár repített, itt viszont autóbusz visz Štrkovecre, arra pedig várni kell. Ez ellen nem tehetünk semmit, elvégre senki nem kíván­hatja, hogy egyetlen korona viteldíjért lökhajtá- , sós repülőgép vigye a Košická utcából Štrkovec- re. Ez technikailag is megoldhatatlan. Azt sem kívánhatja senki, hogy egyetlen koronáért a me­netrendben ígért időközökben járjanak az autó­buszok. Technikailag ez is lehetetlen. A mi kis városunk leghosszabb útvonala a régi hídnál kezdődik és a főpályaudvarnál végződik. Ezt olyanoktól tudom, akik a „gyalogolj az éle­tedért mozgalom“ tagjai, ük mondták, hogy el­kezdik a sétát a régi hídnál délután három óra­kor és csak este tizenegy órakor érnek a pálya­udvarra. Onnan már autóval utaznak tovább — • a kijózanítóba. Ezen az útvonalon ugyanis tizen­három vendéglátóipari létesítményben nedvesíthe­tik meg kiszáradt nyeldeklöjiiket. A létesítmé­nyeket műfajilag nagyon körültekintően válogat­ták össze — egyetlen tejbár sincs köztük. Én inkább a géperejű járműveken közlekedem, de magam is szívesen megállók az útvonal egyik nevezetessége — egy kertvendéglő előtt. Ott ugyanis nyitástól zárásig hamisítatlan folklór lát­ható. Férfiak és nők ülnek az asztaloknál, ciga­rettáznak, Isznak, népies kifejezéseket kiabálnak és köpködnek. Azt hiszem fizetést kapnak, ezért a megerőltető munkáért, mert ugyebár, ha egész nap ott ülnek, akkor nincs idejük dolgozni, ha nem dolgoznak, nincs pénzük, nincs miből kifi­zetni az italt és azt a sok aranygyűrűt, ami az asszonyok kezén csillog. Tessék elképzelni, milyen érdekes látvány ez külföldi vendégeink számára, akik a pályaudvar felől a város köz­pontjába igyekeznek! A mi kis városunkban gyönyörű új lakónegye­dek épültek. Még erkélyt is építettek minden lakáshoz azok az ügyes mesteremberek. Szívem derül, amikor ezeket az új lakóházakat nézem. Meg az erkélyeket. Meg az erkélyeken száradó ingeket, komblnékat... meg... a satöbbit. Még jobban derül a szívem, amikor egy-egy ilyen ház­ba belépek és látom, hogy azok a drága, aranyos lurkók letörték a kapukilincset és különféle áb­rákat és kifejezéseket mázoltak — nyilván okta­tó szándékkal — a lépcsőház falaira. Igazán meg­lepő, hogy ezek a drága, aranyos lurkók, milyen részletesen ismerik az emberi test anatómiáját és milyen nagy a szókincsük. És még meglepőbb, milyen jól nevelik őket az édes jó anyukák meg az édes jó apukák. A mi kis városunkban minden házban kifüggesz­tették a házirendet, ami előírja, mit szabad és mit nem szabad. De ezt nem olvassa senki, mert senki nem kíváncsi arra, hogy mit szabad és mit nem szabad. Ezért a kitárt ablakokból höm­pölyög a zene, a muzsika, a dal, minden ablakból más, mert varietas delectat, a változatosság gyö­nyörködtek. Beethoven IX. szimfóniájának fensé­ges dallama keveredik a Torzonborz Együttes ha­lálsikolyával, Hajmási Péter meteorológiai tény­megállapításaival, a szép Kovácsné, a csúnya Csaplákné és a pletykás Schornsteinerné poroló­jának csattogásával és a 16 éves Kiatyák Mariska udvarlójáuak rektedtes üvöltésével: ,,Mariska, gyüssz?!“ — „Gyüvök“ — sikoltja Mariska a har­madik emeletről, miközben még egy kis kocsi- kenőcsöt ken a szemhéjára, hogy szebb legyen. A ml kis városunk utcáin mindig történik va­lami. Főleg a város központjában Az emberek kirakatokat néznek, vagy csak úgy öncélúan sé­tálgatnak. A fiatalok átkarolják egymást, ez,, ké­rem, a szerelemtől van. A lányok a fiúk derekát ölelik át, a fiúk keze békésen megpihen a lá­nyok ... szóval, az már nem nevezhető deréknak. Ilyenkor nyáron a sétálók halmozzák az élveze­teket: szívják az áldott jó levegőt, ami olyan illatos, mintha a kőolajfinomítóban gyártották volna, és közben a szervezet számára szükséges vitaminokat fogyasztják, cseresznyét, meggyet, ba­rackot rágcsálnak. Csak úgy, protokoll nélkül, sta- nicliból. A magot meg kiköpik A járdára, a par­kokban a padok mellé. Az elhasznált villamosje­gyeket és a Nanuk nevű csemege papírburkolatát is a járdára dobjuk. Ez, kérem tisztelettel, a mi kis városunk különlegessége, népi játék és csupán egyetlen szabálya van: soha semmit nem szabad az utcákon és a parkokban elhelyezett szemét­tartályokba dobni. » A mi kis városunkban az emberek szeretik egy­mást, az uralkodó hangnem az udvariasság, az előzékenység hangja. Például, ha valaki az utcán meglöki egyik embertársát, nem azt mondja, hogy „bocsánat“, hanem keresetlen szavakkal, kedve­sen megkérdezi: „mondja marha, nem tud vigyáz­ni?!“ Az autóbuszban a fiatalok tapintatosan, szerényen foglalják el az ülőhelyeket, miközben a botra támaszkodó öregek és a kismamaruha viselésére jogosult asszonyok tántorogva kapasz­kodnak az ülések támláiba és boldogan figyelik, ahogy az Ifjúság elégedetten viháncolva serdül. A mi kis városunk nem is kicsi, sőt: egyre nagyobb. Csak azért nevezzük kicsinek, mert be­cézzük. Az ember ugyanis becézi azt, akit, vagy amit nagyon szeret. P. GY. Susil Weerarathna felvétele Kulcsár Ferenc új versei CHOPINT ZONGORÁZVA Két hét sötét, fekete kő. két hét barbár, vak időben, én füstölögve, zongorázva őt, csak őt idézem A világ megy s nogy. s a cinke összetörtén bekiált és fú a szél. A kinti táj az él-e? Él. A világ sejti, mocorogva zizzen, rám hull toporogva, s ijedelem, szedett vedett fogja testem, úgy hempereg. MENNYBÉLI SASOK A KIS JAPÁN LÁNY Ma az a nap van, mikor versek születnek, mint fénylő oszlopok, s úgy lobognak, égnek, mint a jel - a széles tereken. Ma az a nap van, mikor a költő mélyen ül világ szívében, tébolyulton és édenül húgának ölét, a kis japán lányt kutatja fel. És esőzik, 6. sziréna énekel. S az ilyen napok átégnek lombokon, tüzes nyargalások. Szó ölén a fészkek dúltok, égnek! Az ilyen napok fénynek vágnak s nyargalásznak tetőkön, dombokon, japán és roppant szeretőmön: áldva legyen haja tiszta tomporáig, 4, 6, este 20 óráig áldassanak ilyen napok. Jó napot! Jő napot! Földön és szíven kő kövön nem maiad. Betömi szájamat égő, fehér hajad. Zúzott homlokod szemem vérbe fogja: ki lettem tőled élet s halál foglya. Én is a te zord, bölcs dolgodban lelek magamnak földet s benne vak helyet, hogy kezed szerint keringő ágakat növesszek, mikre fény s gyümölcs tapad. Nem sok, tudom, súlyosabb a soknál a szó, a kő, mit átgörgetni szoktál álmon, homlokén, hogy leejtsd a földre, s dobbanjon ott, mint az ég gyümölcse. Fojtott lángja körbe ég testemen igazadnak, ap*«n, éget, mégis viszem, derekamról már ha leoldanám, akkor tüzelne, fájna igazán. Sósszagú, bőr verejtékes inged veszem át, mint forradalmi kincset. Gyolcsa feszül, arcunk között lángol: tüzével koldulok hitet o világból. Nomád arccal küzdő, magas bányász, nagy komorú ember, a te földed hány láz, hány öröm dúlta! S a mennybeli sasok feljártak hozzád: összenőtt karmotok. Szerelmet öntözök. A szív első ágát oltom aranyba, ó, éget a nap, s rám lát valami ítélet: kagylódat feltöröm A tengert r rosszait sorra megöldösöm. Földön és szíven kő kövön nem marad Betömi szájamat, égő, fehér hajad. Zúzott homlokod szemem vérbe fogja: ki leltem tOftfd élet s halál foglya.

Next

/
Thumbnails
Contents