Új Szó, 1974. augusztus (27. évfolyam, 180-205. szám)

1974-08-11 / 32. szám, Vasárnapi Új Szó

a házba, a kolbászos ré gadta őket. Anyja kipi bácsi karjaiba, jobbról-1 egymást, ami különbé*' nepélyesség, izgalon. t/il den olvan volt, ■mint « Milyen fényesek anya s sírni? Maga is közel nem értette miért. Fűi vele. Különös nap, pedi a’ többi.

— Sógor, hát megjött

— s ez is úgy hangz< valahonnét nagyon me<

Leült a kis sámlira, s ben a nagyokat, min nézne.

— Nem állított meg ! tál az útban? — fagga nézett az asztalon, az tütt mindhármuknak.

— Egészségünkre.

. — Éjszaka óta csőm hangja mosolygós volt < volna megállítani. Mine hetnek az oroszok.

— Nem is igaz, nem édesanya — alig merei lünk csakugyan végre?

Julcsi nem volt égés: értelmével, csak a sóvť és reménykedéssel telt ha anya nem is szájá' beszélt volna.

— Most már biztosa bólintott keresztapa re azok ott? —- bökött fe

— Hajnal óta mind« tán, hogy be voltak pí ketten vettük számba, senki semmit ne keressi

A szakácsnéval? Aki járt. Most lenne jó mi nék-e, hogy megmossa házikóban.

— Mit akarsz? — m kintettel, mint aki csa mást az ő létezéséről. Miért mosnád? Hogy n Julcsi — csóválta a f€ az időd, hogy nincs t tart már ...

—r Én csak azért a rázkódott Julcsi, — m< parkba, a lugasba, a ■

— Hát csak eredj! - mintha bizony olyan, n lenne. — És szedj afco gonákból a patak melle

— teszi hozzá.

— És a kutyák? —

Apa csak legyint, i

Csodálatos és érthetei már ott sincs, ölbe'*0-’ a kapuhoz, melyen túl Méghogy orgonát! Ha t hét belőlük.

A kapu előtt megáll, tás egy pillanatra meg] lenyomja a kilincset, fi a nyíláson át lábával zsit: menjen ő elsőnek veszélyt érezne, úrnőjé penderedik.

J

ulcsi felébredt. A rekedt hangú, horpadt vekkerre esett első pillantása, aztán elkapta tekintetét, mert úgy tűnt neki, hogy a hűséges, öreg jószág, amely már három éve keltegeti, bánatosan néz rá. Napok előtt elnémították, nincs rá szükség: az iskolában szünetel a tanítás. Nem szabadna örülnie, mert rossz oka van ennek. A folyón túlról lövöldöznek, s az iskolaépület a domb tetején, szabadon kiszolgáltatva a lövegeknek. Akárhogy is, de mégiscsak jó dolog a Morzsival csavarogni, egész nap a ház körül. Felpattant, ki az ágyból, a konyhába, s nyitotta az ajtót. A kis szőrpamacs boldög nyüszítéssel forgolódott a lába körül. Szép volt kint a világ. Egy pillanatig állt a küszöbön. Anyja a veteményesben hajlongott, az ég taván egy felhő sem úszott. A reggel hűvöse megborzongatta.

, — Gyere, kis bolhásom — kapta fel a kutya- kblyköt, s a melléhez szorította. — Először megreggelizünk.

Lábával berúgta maga mögött az ajtót. A tűzhelyen álló tej még langyos volt. Szörpölt, hjátra-hátrasimltva arcába hulló haját, s a kutya is lefetyelt a katonák-itthagyta konzervdobozokból.

— Te a lekvárt nem szereted, de egy kis puszta kenyeret aprítok neked — s dobálta a kenyérdarabokat a tejbe.

Arcát, kezét meglocskolta a lavórban, törülközött, fésülködött. ahogy iskolábamenet megszokta.

— Jó neked, Morzsi! Se dolgod, se gondod. Megnyalod a szád, megrázod a bundád, kész. Tanulnod sem kell, pénzt sem kell keresned, se háborúznod. Azért mégse cserélnék veled. Nincs apád, anyád, testvéreid... egyedül vagy itt az emberek között.

Szánakozó szeretettel simította meg kedvencét s az játékra készen meghengergett a keze alatt.

— Van ugyan a kastélykertben két kutya, hallhattad már a hangjukat. De azok széttépnének, nemhogy barátkoznának veled. Sem embert, sem állatot nem tűrnek a kastélybelieken kívül. Még apát is megmorogják néha, ipedig ő naponta hordja a konyhára a zöldséget, gyümölcsöt. Meg a füvet is ő nyírja. Én is voltam vele néhányszor, mikor az utakat javította, segítettem neki a gazt kupacba hordani.

Egyik harisnya, másik harisnya, melegítő nadrág, meg a vastag szvetter, s már kinn ültek a napsütötte konyhaküszöbön.

— Ha tudnád, Morzsi, milyen gyönyörű ott! — tele volt a hangja vágyódással. — Patak is van, egy púpos, cifra híddal meg egy fehér nyírfapallóval. Az a 60k virág, meg rózsalugas! Te kutya vagy, és nem érted, milyen szépek ezek a dolgok. A rózsa lugas egy kis házhoz vezet, ami igazából nem is ház, inkább kalitka. A rácsok közt színes üvegek és körbe lehet látni belőle. Ha én egyszer ott ülhetnék ... De anya azt mondta, ezt ki kell vernem a fejemből. Hiába próbálkoztam beszökni, a komondorok mindjárt megszimatoltak. Nem is láthattak még, már csaholni kezdtek.

— Julcsi, ne ülj a küszöbön, még nincs olyan meleg — kiáltott anyja a palánták mellől. — Söpörj össze kicsit a konyhában. Mindjárt megyek, készítenem kell valami ennivalót, a keresztapád jön nemsokára.

A kislány szófogadóan felkelt, lábával félretolta a kutyát, hogy ne követhesse őt a konyhába.

— Csak maradj. Takarításnál semmi szükség rád. Most is a lábtörlőt rágtad, mit tudod, miről beszéltem neked.

Tett-vett, rakosgatott, anyja megelégedését akarta kiérdemelni. De gondolatai a parkban jártak, ahonnan csak egy kis fakapu választotta el, mégis a mesék világának messziségében érezte. Tilos gyönyörűség, elzárt édenkert.

A söprűre támaszkodva sóhajtott. Be gyönyörű is lehet most az a színes üvegkalitka a napsütésben! Ha apa azt mondaná a kastélyban, hogy a színes ablakokat megy megmos ni... Lám! villant fel a szeme — ez kitűnő gondolat. Miért is nem jutott hamarább eszébe. Ablakot mosni talán beengednék. Ha keresztapa jön, biztos apa is otthagyja egy kicsit a melegházat. Meg is említi neki mindjárt.

— No, kislányom, ügyeskedtél?

Anyja egy kosár salátával lépett be. Nagy tál vízbe rakta, megmosta. Leakasztotta a padláskulcsot és Julcsi kezébe nyomta.

— Szaladj csak a padlásra, hozz le két szál kolbászt. Ha nem éred föl, állj a ládára, de nehogy leess!

Julcsi szaladt, az utána bukdácsoló Morzsi- nak kipirult arccal újságolta:

— Csuda okos dolgot eszeltem ki! Meglehet, hogy rövidesen bemehetek a parkba. Akkor téged is magammal viszlek, kis bolhás.

Lerántotta a jószagú kolbászt s repült a lépcsőkön vissza, be a konyhába, s átadta anyjának. Akkor valamit meglátott az arcán, valami szokatlant. A nyájas vonások, amelyek oly széppé tették szemében, különös komolyságba olvadtak, ami idegen volt neki ezen az arcon. Azt a sötét fényt sem ismerte eddig, amit mintha félelem gyújtott volna anyja szemében. Ott téblábolt egy darabig, nézte mint keveri el gyors mozdulatokkal a felütött tojásokat, aztán, hogy biztos legyen a dolgában, megkérdezte:

— Tán haragszik valamiért?

Az asszony csodálkozva nézett fel.

— Én? Már miért haragudnék? Csak nem végeztél ki valamit?

— Én nem.

— No hát akkor!

— Csak mert olyan furcsán néz. Mintha mérges is lenne, meg szomorú is egyszerre.

— Csoda-e ezekben az időkben? De mit tudsz te ehhez, kislányom. Nosza, itt a kiskés, nyisszants le egy csokor metélőhagymát, tépj egy kis petrezselyemlevelet.

Hogy mit tudok ehhez. Lödöznek túlról, s belső ablaktáblákra lila csomagolópapírt ragasztottak, már öt napja nincs tanítás, a tűzoltótorony romba dőlt, a Csenkiék szérűje leégett ... Ezek miatt az idők miatt olyan komoly, szótlan. Pedig nekünk nincs is semmi bajunk.

Vitte a zöldségeket, de máris fordult az udvarba, leste, mikor tűnik fel a magtár felőli úton keresztapja, akit már régen nem látott. Amint észrevette barna göndör haját, előrehajtott fejét, eléje szaladt. Kézen fogva léptek

V

olt nekem egy jó barátom — szólalt meg Vajda, a Petőfi partizáncsapat egykori harcosa —, akivel még a Szovjetunióban ismerkedtem meg, mielőtt ledobtak volna bennünket Szlovákia területén. Milnyikov alezredesről van sző. Később az egyik partizánbrigád komisszárja lett. A háború után újra találkoztunk égy baráti összejövetelen. Igencsak megörültünk egymásnak. Jó humorú, életvidám ember volt. Elmesélt nekem egy mulatságos történetet a katonákról. Szinte minden szavára emlékszem. Hallgassák meg.

Még a felkelés kitörése előtt jöttem Szlovákiába. Egyike voltam Velicsko első fecskéinek. Számtalan megrázó, sokszor döbbenetes élményben volt részem, és sok kegyetlenséget láttam. De a sors különös játéka folytán a háború is szolgált olyan helyzetekkel és esetekkel, amelyek egy kis derűt és humort hoztak életünkbe. Enyhítve a borzalmakat és meggátolva, hogy be- kérgesedjen a lelkünk.

Ezerkilencszáznegyvennégy telén történt. A Keserű-völgyben táboroztunk. Az egység fönt volt a hegytetőn, és lent csupán néhány ember. Az utat őrizték.

A völgyben patak folyt, a patak fölött kis vil- lanyerőmű állt egy házikóval, amelyben a felügyelő lakott, aki szabályozta a víz folyását. Derék, értékes ember volt, jó szolgálatokat tett nekünk.

A németek, ha jól emlékszem, karácsony előtt elvonultak, átruházva az egész völgy biztonságának védelmét a magyarokra. A magyarok kivezényeltek pár embert a villanyerőműhöz, és rá se hederítettek többé a Keserű-völgyre.

Nekünk természetesen tudomásunk volt a magyarok e nagyvonalúságáról, és elhatároztuk, hegy megtréfáljuk a villanyerőmű őrségét. Egy hajnalban körülvettük az erőművet, és megleji- tük az őrséget, amely nyilván nem számított váratlan látogatókra. A fegyverek valahol a falnál voltak lerakva, a katonák pedig húzták a nyúl- bőrt.

— Mit kerestek itt! —■ rival

— Az erőművet védjük.

— Kitől?

— A partizánoktól.

— Csakugyan? Hiszen mi robbantani...

Most ébredtek rá, kivel van natig csend volt. A fickók a s. ahol a géppisztolyaik feküdte eléggé messze voltak tőlük. N len méter is a végtelenséget

Mulatságos szituáció volt. Nt le szegény gyerekeket? Az ell pük, amelyen az ellenséges n csak a jelét sem véltük fel ébresztett bennünk, ökéntelerü derült az arcunk. A map''3 selyodtak. Persze mást nem is

Ilyenformán barátok lettünk.

Elég sűrűn meglátogattuk e roknak, akik élelmezéséről úgy gondoskodott, hol egy elejtett őzet vittünk. A zsákmányt egy töttük a tűzön, és testvériesen csenyét sütögettünk, jó mag’ cigarettát csavartunk és pöfél végtelen, sokszor késő éjszakái sokat folytattunk. A magyarol megismételték:

— Nekünk semmi bajunk vele holnap véget érhetne az a háb len lövést sem adunk le ráto:

Elmúlt egynéhány hét, és ej hozzám az egyik magyar honv re talál bennünket. Liheg, mint lasztották volna. Alig bír szóho tói:

— Bajtársak... — hebegi hozzánk. Német parancsra egy küldenek ide. Mert hogy állító borolnak errefelé, puskavégre 1

(Almási Róbert illusztrációja