Új Szó, 1974. július (27. évfolyam, 153-179. szám)

1974-07-07 / 27. szám, Vasárnapi Új Szó

SEBES TIBOR LISSZABONI RIPORTJA illllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllillllllllllllffl Mennyire változott meg két hónap alatt a portugál főváros arcu­lata? Ez az egyik első kérdés, amire az idegen választ keres — még akkor is, ha azt a korábbi, jél évszázados politikai mozdulatlanságba meredt Lisszabonit nem láthatta, azt az április 25. előtti városképet, amit eltitkollak az idegenforgalmi reklámkiadványok. Mert a világ is­merte azt a Lisszabont, amelyben több volt a tilos és a tabu, mint Európa bármely más országában, lla itt az idegen akár csak burkol­tan is kíváncsiskodni mert például a portugál gyarmatokról, beszél­gető partnerei sürgősen az időjárásra vagy a tíenfica legutóbbi gól­jára terelték a szót... A salazarista titkos rendőrség szeme és füle ott volt minden lisszaboni lakásban... PORTUGÁLIÁBAN11 A TANKOK VISSZAVONULTAK Es 1974 júniusában már a portugál légitársaság, a TAP Frankfurtból Lisz- szabonba tartó Boeingjének fedélzetén is érzem, hogy az európai kontinens legnyugatibb országa új hangulatban fogadja látogatóit. A légikisasszonyok már ismernek: Frankfurtból negyedórás késéssel Indultak — mert rám vártak, a „kommunista orzságból jött újságíró­ra“, ami eddig ritka dolog volt Portugá­liában. Kezembe nyomták a lisszaboni idegenforgalmi útmutató, a LISBOA Dia o Noite legújabb számát, amelyhez pi­ros szegfűvel díszített betétlapot mel­lékeltek, Liberdade ~ Szabadság — felirattal. Ezzel a Melson kiadó üd­vözli a Fegyveres Erőket, a Nemzet Megmentésének Tanácsát (a juntát) és az Ideiglenes Kormányt. A mellettem ülő nyugatnémet turisták (ők képezik a gép utasainak többségét) kézről kézre adják a piros szegfüs mellékletet. Egy megjegyzés a sok közül: „Most minden­ki udvarol a juntának ...“ A repülőtéren ejtőernyős katonák, terepszínü ruhában, géppisztolyokkal — de nem avatkoznak be a forgalom­ba. A városban kevés a katona, csak a kulcsfontosságú épületeket őrzik matrózok és katonák. A zöldszínü tan­kok és páncélozott gépkocsik, amelyek április 25-én hajnalban megszállták Lisszabont, s a hadihajók, amelyek a városközponttal szemben, a Praca do Commercio előtt vetettek horgonyt, már régen visszavonultak laktanyáikba, il­letve a haditengerészet kikötőjébe. A katonák puskájuk csövébe már nem tesznek piros szegfűt — a fasiszta dik­tatúrát megdöntő április 25-i hatalom- átvétel szimbólumát. Inkább a falakra és a szobrok talapzatára mázolt, főként szélsőjobboldali jelszavak emlékeztet­nek a forradalminak nevezett napokra, amelyek megváltoztatták Portugália képét — belföldön és külföldön egy­aránt. A TITKOSRENDŐRSÉGEN Az újságíró első útja külföldön szo­kás szerint a tájékoztatási miniszté­riumba vezet, hogy akkreditálja magát, vagyis „átadja megbízólevelét“, s en­gedélyt kérjen újságírói munkájához. A Paláció Főz-ban ez most néhány per­cig tart: a titkárnő egy névjegy alap­ján kiállította nevemre a működési en­gedélyt — amire ezután nem is volt szükségem. Hiszen sehol sem kérnek manapság papírt, igazolványt Portugá­liában. Bezzeg, dehogy juthatott volna be itt április 25 előtt egy szocialista országbeli újságíró például a politikai rendőrség, a PIDE (amit később DGS-re kereszteltek) főhadiszállására. S 1974 júniusában mégis oda igye­keztem kollégámmal, a Rua Antonio Mario Cardosára, Lisszabon egyik ma­gaslatára a sok közül. A Hotel Mundial portását kérdeztük, hol találjuk ezt az utcát — s ő azonnal a PIDE-re gon­dolt. „Csak nem oda indulnak, a PIDE- hez?" Bólintásunkra megjegyezte: „Két hónapja, ha valaki odament, csak azt mondtuk, hogy lesz friss hús a patká­nyoknak“ ... A taxis is nyomban a PIDE-re gondol, amikor bemondjuk, hogy vigyen a Rua Cardosára. Itt a PIDE-DGS volt a félelem, a bor­zalmak szervezete, a Salazar—Caetano- féle rendőrállam legszörnyűbb appará­tusa. Hogy mennyire gyűlölte a nép a PIDE-DGS-t, arról már volt élményem. A Pombal-téreu egy épület előtt tömeg szorongott, s a járda mellett rendőr­autó. Az emberek kiáltoztak, a szavak tengeréből azonban csak egy szó zúgta be a környéket: PIDE, PIDE... Kide­rült, hogy a harfnadik emeleten egy PIDE ügynök rejtőzik, akit a cselédje jelentett föl, s mojt jött érte a rend­őrség. A lakók megszállták az erké­lyeket is, nehogy ott oldjon kereket. Az idős ügynök nem a rendőröktől félt, hanem a népharagtól... Ha nem vé dik meg őt, meglincselik az utcán... A Cardosán kékruhás matrózok őrzik a PIDE-DGS központját. A kapun belül egv tiszt ad mellénk kísérőt, s a labi­rintusokon át percek múlva a megbu­kott rendszer egyik legrettegettebb em­berének fa és márványburkolatú szobá­jában ülünk. Ez volt Silva Pais főigaz­gató szobája. Most egy fekete bajszú, apró termetű őrnagy kínál hellyel, s vá­laszol olyan higgadtsággal kérdéseink­re, mintha már ezerszer elmondta volna ugyanezt, pedig (mint az épületben tett körutunk során éreztük) még ma­ga sem ismer itt mindent. A PIDE-nek négyezer alkalmazottja volt, s minde­gyikre legalább három hivatásos besú­gó jutóit. És hogy ezen kívül hányán voltak a szolgálatában? Ezt még a ha­lottakról sem hozták nyilvánosságra. A PIDE elesett, a hazafiak által Portu­gáliában, vagy a gyarmatokon megölt ügynökeinek emléktábláit is itt helyez­ték el, a lépcsőháziján: „Meghalt a hazáért...!“ De inkább ezt írhatták vol­na: „Meghalt Salazárért“. Az „agent“- ról, az ügynökről talán a családja sem tudta, hogy mit szolgált. Erről beszélt a fekete bajszú őrnagy is. (Nevét csak nekünk mondja, de kéri, ne írjuk meg, s ne fényképezzük, őt.) Legalább hárommillió emberről gyűjtötték össze az adatokat a PIDE ügynökei. Feldolgozásuk hosszabb időt vesz igénybe, s addig a pereket sem kezdhetik el. „Képzeljék, mi történne, ha nyilvánosságra hoznánk mindent! A portugálok fele összeveszne, hiszen sokan úgy vélték, a besúgás hazafias kötelesség a rendszer védelmében“. Silva Pais főigazgatót letartóztatták, helyettese Párizsban bujkál, mások Brazíliában, Spanyolországban, Rhode­siában... Silva Pais intarziás íróasz­tala alatt is mikrofon volt, s a falban magnetofon: még munkatársaiban sem bízott... Itt senki sem bízott senkiben, A pincében levő rideg betoncellákba könnyen bezárhatták saját ügynökeiket is. Még egy epizód a rádiós-szobából, ahol a készüléket kezelő tengerész meg­lett civilben egy volt PIDE-ügynök dol­gozott, nyilván „szakértelmére“ van még szükség a rádiók kezeléséhez. Amikor belépünk a szobába, felpattan, vigyázzba áll és meghajol előttünk — ahegyan nem is olyan régen az ügy­nökük ezt követelték foglyaiktól... De nem feledhetjük, a PIDE-DGS a gyarmatokon még dolgozik, információ­kat gyűjt a hadműveletekhez — aho­gyan a tengerészőrnagy ezt szenvtele- nül elmondta nekünk. S Angola meg Mozambik térképe elől a konferencia- teremben nem húzták el a függönyt, hogy azt is lefényképezhessük ... SALAZAR SZOBRÁT CSAK LETAKARTÁK Matrózokkal találkozunk sokfelé a városban, a Palacio da Independéncia előtt is, ahol a salazarista köztársasági gáida központját őrzik, önkéntelenül is párhuzamot von az ember az innen néhány ezer kilométernyire keletre, a történelemben nagy szerepet vállalt matrózok és a portugál tengerészek tettei között. De a párhuzam erősza­kolt és veszélyes. A tájékoztatási mi­nisztérium udvarán Salazar szobrát nem döntötték le, csak fekete lepelbe burkolták. „Mire várnak?“ — kérdezte egy fiatalember. Igen, a fél évszázados fasizmus maradványainak felszámolása még nem fejeződött be. A fasiszták áp­rilis 25. után külföldre szöktek, vagy meghúzódtak. S a demokratikus játék- szabályokat álarcban igyekeznek ki­használni, sztrájkokra buzdítva a mun­kásokat. Csak a titkosrendőrség vezetői és néhány miniszter került börtönbe. A két főkolompos, Thomaz elnök és Cae­tano miniszterelnök — akikről most karikatúrák garmadája jelenik meg a vicclapokban — kijutott az országból. Madeira szigetének lakosai (ahol a két vezér száműzetésének első heteit töl­tölte) üzenlek Lisszabonba, hogy szige­tük „nem szemétbánya", vigyék onnan Thomazt és Caetanót. Azóta Brazíliában élnek, mint hal a vízben. (Caetano egyetemi katedrát kapott Rio de fanei- róbnn. Vajon mire tanítja majd a bra­zil diákokat?) A demokratikus pártok elégedetlenül fogadták kiengedésük hí­rét, amit a junta állítólag még az ideig­lenes kormány létrehozása elölt elha tározóit. ' AVENIDA ANTONIO ŠERPA 26: A PÁRTKÖZPONT A kommunisták, szocialisták és a tői) bi haladó mozgalom azonban most nem a nézeteltéréseket kutatja, hanem min den demokratikus erő összefogását. Ezért léptek be a kommunisták az ideiglenes kormányba [Alvaro Cunhal, a Portugál KP főtitkára tárcanélktiü miniszterként; hivatala a parlament épületében van), s tudják — ha kivál­nának a kormányból, összeomlana a demokratikus erők egységének és szö­vetségének egész jelenlegi rendszere. Ez megnyitná az utat az ellenforrada­lomhoz — figyelmeztettek a párt köz­pontjában, az Avenida Antonio Šerpu 26. számú lakóház második emeletén. Itt készül az Avante, a KP lapja, amelynek első legális száma május 17- én jelent meg. A lépcsőházban, az ajtó előtt rendőr ül: a kommunista pártköz­pont biztonságára ügyeli Ilyent sem Iátóll még Portugália... Amíg a Köz­ponti Bizottság egyik tagjára várunk, egy távirathordó fiatalember érkezik. Az előszobában falra szegezett hirdet­ményeket, plakátokat nézi, s az embe­reket, akik hosszú évek illegalitása után itt ölelkeznek össze először... Azután a Marconi-cég táviratküldönce szinte „felébred“, s ráeszmél, hogy ő most a kommunista párt. központjában áll, amiért néhány héttel ezelőtt leg­jobb esetben súlyos börtön járt vol­na ... Az április 25. után kialakult koalí­cióban részt vevő pártok és mozgalmak, a 2—300 tisztet, kapitányt, őrnagyot tömörítő Fegyveres Erők Mozgalma (amelybe mélyen épültek a haladó erők) tengernyi feladattal találják ina­Lisszahon dombokra, hegyekre épült, a meredek utcákon sikló-villamosok közlekednek gukat szemben. Demokratikus rend­szert kell teremteni — de éppen sok­rétű ellentmondásos összefogásuk ré­vén az ideiglenes kormány programjá­ban nem szerepelhetnek mélyreható társadalmi és szociális reformok. A nagy trösztöket is meglepetésként érte a fordulat, s most arra törekednek, hogy az „ne szaladjon messzire“, és hogy kitegyék belőle a kommunistákat. Kezükre játszanak a szobrokat, falakat túlzó követeléseket hangoztató jelsza­vakkal telemázolt és tüntető, sztrájkok­ra buzdító szélső baloldali, maoista cso­portosulások. A V-betűt — Victor iát, Győzelmei — formáló két ujjat .ma mindenki hasz­nálja, matricaként ragasztják a gép­kocsik ablakába, az üzeletek kirakatá­ba. De az államapparátus negyvenezer- nyi tagját a Salazar—Caetano-rezsim nevezte ki, akárcsak a rendőröket, akik ma -a tüntetőkre, vagy éppen a KP székházaira vigyáznak ... Senki sem tagadja, hogy ebben az apparátusban akadtak becsületes emberek is. Lissza­bon városi tanácsának egyik mérnöke, aki már a Caetano-rezsim idején a slu- niok felszámolását tekintette életcéljá­nak, elkísért az egymillió lakosú fővá­ros néhány nyomortanyájára. A SÖTÉT VÖLGYBEN Nem a városon kívül, hanem a mo­dern lakónegyedek közé ékelődve hú­zódnak ezek a nyomorvölgyek. A Vata Escuru, a Sötét Völgy tűnt a legször­nyűbb slum hak, amelyet valaha is lát­tam Európában . .. Azután agyonhasz­nált kis Fiatjával átvitt a Musgueirába, amely rendezettebbnek látszott. Való­ban. Itt „utcának“ csúfolható keskeny közök választják el egymástól a csirke- ól-színvonalú építményeket, fatákolmá- nyokat. A "földtulajdonosok havi ötven escudóért adják kölcsön a húsz-har- minc(l) négyzetméternyi területet ilyen „házak“ céljára. Az állam egy Iskold- barakot épített, s természetesen rend­őrőrsöt. És néhány közös utcai vízcsa­pot. Egy megtört asszony behívott a há­zába. Kilenc gyerek, két fekvőhely. Egy kályha, egy lavór. Kis kép a fe­hérre meszelt deszkafalon: a legidő­sebb fiú katona Angolában. A férj ku­bikos, napi száz escudót keres. Egy si­lány ing 120, egy kiló krumpli 5 ö, egy kiló hús 40—50 escudo. Mennyi hús kell egy evésre kilenc gyerek­nek? ... Számukra javulást jelent az ideigle­nes kormány által elhatározott 3300 es- cudós havi bérminimum. A szakszer-^ vezet, az Intersindicat központjában losé Malapuias Pinela, a szervezet egyik vzetője erről azt mondta beszél­getésünk során: a 3300 escudós fize­téssel a lakosság felének a jövedelmét emelték! Portugáliában mintegy másfél millió ember dolgozik az iparban, s kö­zel kétmillió a Nyugat-Európában ke­reső (főként falusi) portugál vendég­munkások száma. A férfiak és a nők bére között jelentős a különbség, a fia­talok pedig még kevesebbet keresnek. Sok a tennivaló, s eddig mintegy száz szakszervezet csatlakozott az Intersin­dicat nevű demokratikus szakszervezeti központhoz. A fasiszta rezsim alatt csak külön szakmai szakszervezetek működhettek, s ezek közül sokat átvet­tek a munkások április 25. után. De létrehozták már a gyáriparosok orszá­gos szövetségét is . . . A szakszervezetek előtt nehéz, bonyolult küzdelem áll a munkások valós érdekeiért, s a demok­ratikus rendszer megteremtéséért. Bátorságot követel annak megmagyará­zása, hogy a túlzó bérkövetelésekkel vagy a nagy trösztök által most fel­ajánlott kétszeres-háromszoros béreme­lésekkel a rendszert gyengítik, a gaz­dasági káoszhoz nyitnak utat. Mert csak annyit oszthatnak szét, amennyit megtermelnek. És Portugáliában rend­kívül alacsony a termelékenység. A szakszervezetnek is az a feladata, hogy megvédjék és kiterjesszék az áp­rilis 25. után kivívott demokratikus jogokat. Hogy a fasizmus semmilyen formában se térhessen vissza Portugá­liába! 1974. VII. Z. 14 Ezek is lakóházak Lisszabonban! Ez a felvétel a Musgeirában készült (Sebes Tibor felv.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents