Új Szó, 1974. július (27. évfolyam, 153-179. szám)

1974-07-07 / 27. szám, Vasárnapi Új Szó

sszahúzódní az álva fedezték , vagy már ta- kkal hurcolva, ílőző táborunk többiek pedig Zubová alatti ahol halottai- gy másik cső­inek körül te­nyúzni kezd- eheneket, s a arunkból elvitt t kocsikra le­dobáltak fel, lefejezve, elvo- - ába. felől géppisz- tai hallatszot- amely önként _ adatot, a leg- [•evétlenül átfú­rok túlsó olda- övényzeten át- egészen a Hor- re, visszatérte a hitleristák a leszedtek vagy 3 néhány sebe- íbbá, hogy ősz­eit szarvasmar- iajtották Hiadla ból gépfegyver­sorozatok kő- sikolyokat hal­összes „szerze- égre elhagyták ik megtekinteni lapítottuk, hogy bolva, és továb- 'lásra már nem íseniények után volna ésszerű >n a hitleristák visszajöhettek, en sűrű felhők idtét. Nehéz nap nhenésre kellett ig táborhelyünk >tt, az új helyet llett választani. Ssőre járt, úgy ílább egy éjsza- íelyen, a Horká ütnünk, ahol a kelés utáni éj- táboroztunk. tözelében öt em- hogy a vlssza- ijékoztassák, és intézkedések .sülét átvereked- orká gerincére. §jjeli őrséget, a ;sre készülődtek, szabad leszerel- esetén, dolgain­kat felkopva, azonnal útrakészek le­gyünk. Andrejev kapitánnyal még el­lenőriztük az őrséget, aztán én is le­feküdtem, emlékezetemben tartva ta­nítását, amit éppen ezen a helyen kaptam tőle, hogy az éjszaka alvásra való, nem pedig gondolkodásra. Meg­állapodtunk, hogy további terveink­ről csak akkor beszélünk, ha ismerni fogjuk a felderítés eredményeit, amelyről a még vissza nem tért két őrjáratunknak kell beszámolnia. Jő éjszakát kívánva váltam el Andrejev kapitányról. Megígértem neki, hogy valóban lefekszem, és megpróbálok aludni. Lefeküdtem a letördelt galy- lyakra, kisfiúnk mellé, akit felesé­gemmel közrevettünk. Sátorlappal be­takartam őket, hogy a szemerkélő eső ne áztassa át a ruhájukat. Erősen le­hűlt az idő, s mindnyájan fázni kezd­tünk. Éjjel fél tizenegy lehetett, amikor valami zörej riasztott fel. Azonnal fel­keltem, s velem együtt a fiúk is, de szerencsére nem történt semmi külö­nös, csupán a felderítésre kiküldött egyik őrsünk érkezett meg a Zubová- nál hagyott embereinkkel, akik ide­vezették őket. Kovalik őrse este nem tért vissza a Zubovára. A hideg esős éjszaka végtelenül hosszú volt, gyakran felriadtunk, alig szundítottunk valamit, örültünk, ami­kor virradni kezdett, s hajnal tájban az eső is elállt. Amikor végre kivilá­gosodott, első dolgunk volt, hogy 'vás- ra és mosdásra elegendő vizet hoz­zunk. Nagyobb csoport indult el Pod- javorie felé, az ismert hegyi patak­hoz, ahonnét már néhány napja hord­tuk a vizet. Közben felkelt a felderítésből vlsz- szatért őrs parancsnoka is. Meglepő­dött, hogy utánuk néhány emberrel Vitek főhadnagy is felderítésre ment, s még nem tért vissza. Az őrs tagjai is azon véleményen voltak, hogy Vi­tek főhadnagy a környék átkutatására indult, lehetőséget keresve az eredeti csapattestekhez, az ejtőernyős brigád­hoz való csatlakozásra. A részletes elbeszélés alapján úgy véltük, a dél­nek húzódó hegygerincet a hitleristák nem szállták meg összefüggő vonal­ban. A felderítők a Garam közelé­ben néhány helybeli lakossal is ta­lálkoztak, akiktől fontos értesüléseket nyertek. Ezektől az öntudatos polgá­roktól tudta meg őrsünk, hogy a Ga­ram menti falvak, például Slovenská Lupča, Lučatin, Medzibrod, Ondrej és mások, tele vannak német alakula­tokkal. A ľubietovái vasúti megálló­nál levő garami közúti híd ugyan megrongálódott, gyalogosan azonban át lehet rajta menni, de őrzik a né­metek. Az értesülések értékesek és megnyugtatóak voltak. Megállapod­tunk, hogy további lépéseket illetően csak a Kovalik-őis visszaérte után döntünk, amikor csoportunk teljesebb lesz, s még többet tudunk majd. Ekkor érkeztek meg a meredek ka­paszkodón kifulladt társaink Pod jávo­rié felől a vízzel, miköben arckifeje­zésük izgalomról árulkodott. A ivóvizet átadták az asszonyoknak, minket pe­dig félre hívtak, hogy ne keltsenek felesleges zavart és riadalmat. Izga­tottan mondták el, hogy lent, Podja- vorie térségében, a hegyi patak köze­lében tizenegy bajtársunk rútul meg­csonkított holttestére találtak. Azoké- ra, akik az előző napon Vitek főhad­naggyal önkéntesen mentek terep­szemlére. Andrejev kapitánnyal együtt elmentünk a megjelölt helyre, hogy meggyőződjünk bajtársaink állításá­ról. Ügy találtuk őket, ahogyan el­mondták. Közvetlenül a patak mel­lett feküdtek mindnyájan, majdnem egy rakáson, legtöbbjük feje és felső­teste a víz fölött lógott, s az eltorzí­tott, megcsonkított testekből a pata- kocska kis öblébe i'sorgott a vérük. A vizet vérvörösre festette. Testük olyannyira el volt csúfítva, hogy az arcukat nézve, csak némelyiküket le­hetett felismerni. Csak az öltözetük, vagy személyi tárgyaik alapján tud­tuk megkülönböztetni őket. Többségük arcát teljesen szétzúzták a gépfegy- verlövedékek. Hasukat felhasították, kitépett belső részeik mellettük vol­tak a földön, lógtak a lábukon, mel­lükön. Elképzelhetetlenül rémes kép állt előttünk. Egyik társunk, aki talán legkoráb­ban eszmélt fel e megrázó kép szem­léléséből, kongó, szinte élettelen han­gon szólalt meg, mintha csak önma­gának mondaná: „Nincs annyi pén­zem, és sohasem lesz, mint ameny- nyit adnék, ha megtudhatnám, mi lett volna a testamentumuk, ha elmond­hatták volna, mielőtt a patakhoz állí­tották őket." Erre az érdekes meg­jegyzésre borús arccal szólalt meg egy másik társunk: „Én szószerint meg tudnám neked mondani. Utolsó vagy utolsó előtti gondolataik, irán­tunk való aggodalmukban, felénk száll­tak a Zubovára, biztosan azt kívánták, hogy legalább a mi sorsunk jobban alakuljon, és legbélül arra kértek mindnyájunkat, akik túléljük ezt az embertelen öldöklést, hogy a háború után gyökerestől pusztítsuk ki a fa­sizmust, hogy ez a szörnyűség soha, semmilyen formában meg ne ismét­lődjön.“ SÁNDOR KAROLY fordítása Lőrincz Gyula: A Szlovák Nemzet? Felkelés ciklusból szóltam közbe. Akkora potentát? érte végig Ismét pártfogoltját a ara pénzeszsák ez, hallja, hogy » sem férne a Ludas Matyiba, vannak ennek. Ezerszám dolgo- is... Csak a vadászat csinál be­ta nagy demokratát. Direktor tűzbe jött, s a vadőr ésnek vélve, most már németül atní, hogy bizony az, demokrata ekkora demokrata! Munkatársai n alkalmazottak, de holnap, hol- tulajdonostársai lesznek, i? — kérdezte a vadőr, abban a Ernő: gy őt érintik, vele vannak vala- üggésben a direktor lelkes tlrá­Imagyaráztam neki, hogy mit, er- varra gyújtott, hatalmas, celofán- dorongszivarra, s jóízű pöffenté­Dndta: me, persze hogy a tulajdonostár- e mikor? Majd ha ott is fordul a i komát Is megállamosítják isten ámadt, s izzadhattam, míg végre ogy a Herr Direktor dehogyis gon- tsra. Azzal operál, úgy elégíti ki , hogy bizonyos számú részvényt ndőben átenged nekik. No, nem ;yl Ilyet épeszű ember hogyan Is f Megvételre. így lesznek a mun- nostársai. c én — zárta le a vitát a vadőr, i őszemnek való az ilyen kapita- lekem csak az a gondom, az lett gy a pénzéért itt, a mi világunk­ban is jól érezze magát a koma ... Nincs pa­nasz? — fordult a direktorhoz. — Mert azt nem szeretném, ha valami csekélység miatt a rossz hírünket költené. — Panasz? Ugyan már! — nevetett a direk­tor, s miután valóságos dicshimnuszt zengett bikájáról s a bika kapitális agancsairól, ame­lyet háza díszhelyén, a hallban szegeztet majd fel, megnyugtatott, hogy dacára a merőben más társadalmi rendek, egyéb tekintetben Is a kedélyes, lovagias és vendégszerető magyar nemzet barátja gyanánt távozik, noha gyana­kodva, előítéletekkel érkezett, és nem is akár­milyen előítéletekkel. — Például? — kérdeztem a jó mulatság re­ményében, s alkalmi tolmácsból most már tár­salgó partnerré lépve elő. A Herr Direktor egyenes válasz helyett rám kacsintott, és tüskehaját borzolva, kérdéssel felelt: — Bocsánat, ön nős, szerkesztő uram? — Hogyne. — Sajnos, vagy hálaistennek? — Már miért? — Mert nincsen gyűrűje. Nevetett egyet. — Nem is volt — mondtam. — És különben sem a gyűrűn múlik, hogy ki hogyan bírja a házasságot. — Az igaz — mondta a direktor. — Sokkal inkább a koszton. — És előadta, hogy ő a lehető legmodernebb társaslény ugyan, még a ruhája és a hajvisele­te is mindig az utolsó divat szerint való, de koszt dolgában máig is a felesége őnagysága számára kísérleti alany. Ogy és annyiban, hogy becses neje egyszer egy pályázaton vett részt, amely a német hölgytársadalomtól a kö­vetkező kérdésre óhajtott frappáns és mélyreha­tó feleletet: a férfit nem elég meghódítani, meg is kell tartani, de hogyan? A díjnyertes válasz egyetlen mondat volt: — Etesd a bestiát! Nos, azóta őt a felesége e szerint az elv szerint igyekszik megtartani, és amint az ábra mutatja — sikerrel. Csakhogy... az embernek, egy igaz férfinak a munkája és a családja mel­lett szenvedélyei is vannak. Azért Is férfi, nemde? ö, a Herr Direktor, például Ifjú korá­ban bélyeget és gáláns kis kalandokat gyűjtött, később, éretebb fejjel bikákat, jelenleg pedig vadászik. Értik és méltányolják az Ilyen szenvedélye­ket a nők? Sohal Illetve legyünk tárgyilago­sak: alig. Az ő becses neje Is majdnem kétség- beesett, s a nagyobb érzelmi hatás kedvéért még Ideggörcsöket Is produkált, amikor tudo­mására hozta, hogy szenvedélyének és egészsé­gének céljából magyarországi szarvasvadászat­ra fizetett elő. Nem, azt nem lehet mondani, cseppet sem zsugori, nem a megreszkírozott márkát sajnálta a hölgy. Attól félt — bárminő nevetségesen hangzik is —, hogy a Herr Direk­tor le talál gyengülni, vagy valami súlyos, gyógyíthatatlan nyavalyát szerez a közismert veszélyes és siralmas magyarországi „vörös“ koszton. A Herr Direktor itt felemelte az ujját, jelez­ve, hogy most figyeljenek, most jön a java. — Vörös koszton! — mondta. — Tehát: pap­rikás kommunista koszton! Érthető? — A paprikás, igen — mondtam. — De mi az, hogy kommunista koszt? — Hülyeség. Hülye propaganda. Bizonyos kretén flrkászok szerint... kevés, silány és méregdrága az Itteni koszt. Nevethet, kérem, de én egész gyűjteményt láttam Illusztris képes­lapjainkban... Kell több egy aggódó hitves­nek? Mit mondjak: csakis úgy jöhettem el, ak­kor nyugodott meg kissé, amikor konzervek, rizs, cukor, kávé és egvébek tekintetében úgy ellátott, mintha legalábbis Tanganylkába Indul­tam volna... De én, én realista vagyok, szer. kesztő uram. Én rögtön az első este, már a Gellért-szállóban átláttam, és azóta már a fele­ségemet Is meggyőztem róla, hogy koszt és helyzet egészen príma Itt... Tudja, mit írtam neki? Egy nevet, egyetlen ételnevet. Geröste­ter Hahnenkamm. Hogy azt ettem, kitűnő volt, felséges volt. és mindössze tíz forintba került. Bagatell Világos, amit mondok? — Általában igen — feleltem. — Csak a va­rázsszót, azt a bizonyos ételnevet nem értet­tem. Erre a Herr Direktor nagy hirtelen szakmát cserélt, azaz színész lett, s egész Jó színész. Kukorékolt, a tenyerét blllegtette, de nem ám akárhol — a feje tetején, majd a felszelete­lést utánozva elmagyarázta, hogy éppen azt ette, amit billegtet, tehát ami a kakasnak — mert hiszen arról beszél — éppen a legjelleg­zetesebb tartozéka és ékessége. — Á. most már értem — csaptam a homlo­komra. — Kakastaréjt evett a Direktor Űr! Ka- kastaréj-pörköltet! No és? — Mit no és? — méltatlankodott a Herr Di­rektor. — Tudja azt ön, szerkesztő uram. mi­csoda ínyencfalat, s micsoda borsos áron megy nálunk? És maguk ingyen, Igen: merem állíta­ni, hogy teljes Ingyen vesztegetik. És hol? Elit helyen, ahol maga a rezsi Is ab ovo Igen je­lentékeny tétele a kalkulációnak. Ráhagytam, legyen Igaza, de magamban kun­cogtam, hogy ej, direktor uram, de furcsán ítél, amikor éppen a kakastaréj-pörköltet te­kinti bizonyítéknak. — Lehetek őszinte? — szakította ekkor fél­be közgazdasági természetű meditációmat a Herr Direktor. — De nem haragszik meg? — aggodalmasko­dott. — Ugyanis ... egy valami azért mégsem tetszik maguknál. — Micsoda? — A saját, mondjuk így: belső propagandá­juk. — Amennyiben? — A kirakataikról beszélek. Minden kiraka­tuk vörös. Még itt, az erdők között, a falusi ki­rakataik is vörösek. Miért? Nem értettem a kérdést. Annyira nem. hogy még a magában dudorásző vadőr bácsit Is meginterjúvoltam. Erre a vadőr is nézett egy nagyot, maid akkora hahotára fakadt, hogy a könnyei Is po­tyogni kezdtek. — Hát persze! Hát hogyne! — klábálta. — Sz’ november vége van. Mikulás előtt vagyunkl Persze hogy vörösek még a falusi kirakatok is! A Herr Direktor azonban nem nevetett, ami­kor a választ kissé -csipkelődő formában tudomására hoztam. Noteszt vett elő, belefirkált valamit, és fejcsóválva mondta: — Sajátságos... Egészen sajátságos. Eszerint egyl/ázi ünnepet köszöntének a kirakatok? No, ezt aztán becsületszóra se fogják elhinni ne­kem. Hát vitatkozhattam vele?

Next

/
Thumbnails
Contents