Új Szó, 1974. július (27. évfolyam, 153-179. szám)
1974-07-07 / 27. szám, Vasárnapi Új Szó
közelemben levő bajtársaimra, s aztán futottam lóhalálában a gyerekhez. Karomba kaptam, s a legközelebbi fa mögé ugrottam vele, hogy fedezzem magamat, amíg feleségem kissé megpihen. A gyerek karjai szorosan fogták át a nyakamat, egész testében remegve, teljes erővel keblemre bújva kiáltotta: „Apuka, ne hagyjál, kérlek, ne hagyjál, szeretlek!“ A feleségem, aki a gyerek után futott, nehezen lélegezve mögöttünk kuporgott, szólni sem bírt, csak kapkodta a levegőt, miközben elöntötte a veríték. Andrejev kapitány lassan közeledett felénk. A kisfiút és a feleségemet beljebb vittem az erdőbe, a többi menekülőhöz. A félelemtől remegő asz- szonyok hozzánk futottak, és valami biztató szóra várva, sírva kérdezték, mi lesz ennek a vége, tudjuk-e. tartani magunkat, nem jutunk-e fogságba. Arcukon szörnyű félelem tükröződött, s néhányuknak a foga is vacogott. Mondtam, hogy a legnehezebbjén már túl vagyunk, de még nincs itt a vége, s ezért uralkodni kell magunkon. Kérdezték, hányán estek el a mieink közül. Ez volt az egyik leglényegesebb kérdésük. Megnyugtatásukra azt válaszoltam, hogy még nincs tudomásunk veszteségről. Elől ugyan már láttam néhány vérző fiút, de derekasan tovább küzdöttek. Válaszom után láthatóan megkönnyebbültek. Amikor a hitleristák az aknavetőkői támogatva az erdő széléig értek, megszűnt a veszett aknatűz, bizonyára azért, hogy egységeiket, amelyeknek az erdőt kellett átfésülni, ne veszélyeztessék saját fegyvereik. A sátraink felé közeledő németek nagyon óvatosan haladtak előre. Védőállásainkat, főként a jobbszárnyat, kissé hátrább vontuk, hogy délnyugati irányból jövő támadás esetén fedezhessük a menekülteket. Közben a lövöldözés már az erdőben is teljesen elhallgatott. A fiúk, a menekültek körül kellő távolságban továbbra is tartották a patkó alakú védelmet, vigyáztak a hitleristák minden mozdulatára. A fasiszták rárontottak átmeneti táborunkra, felforgatták gulyással teli bográcsainkat, szétverték szállásainkat, s az épségben maradt sátorlapjainkat magukkal vitték. E műveletük befejeztével, miután már mindent szétdobáltak, ránk irányították figyelmüket. Rögtönzött harci egységbe fejlődve kezdtek támadni. Ezt a harmadik támadási kísérletüket már az aknavető segítsége nélkül hajtották végéé. Lövéseink hatékonysága alapján azonban bizonyára megállapították, hogy az ak* natűz nem tizedelte meg sorainkat. Néhányan fekve maradtak a földön, mások pedig kezdte erdőbe, fától fáig magukat, sebesültje Ián halottaikat is, n Egységük egy rés térségében hagyták ennek fedezete alai füves részre húzódi kát gyűjtötték összi port az elpusztult vékenykedett. Hely ték, feldarabolták használható húst a sátorlapokba raktál nyúzott húsdarabol majd a gyűjtőmunk nultak Podjavorie ir Lentről, Podjavoi tol ytűz hosszú sói lak. Egyik őrjáratu vállalva a veszélye: keskenyebb helyen tott a Zubova alatt: Iára, majd a sűrű küzdve magát, eljul ka északkeleti lejl után jelentette, ho* túlsó oldalon is < tíz-tizenkét halottal sültet. Jelentették 1 szeterelték az élsz hák egy részét, és felé. Podjavorie irái lövéseket, s az eg zött kétségbeesett r lottak. Amikor a hitleris ményükkel“ együtt Zubovát, visszamen táborhelyünket. Mej teljesen szét van r bi éjszakai elszáll alkalmas. Az aznap azonban nem is 1 visszatérni oda, hi bármelyik pillanatt Alkonyodott. Az jelezték az eső köz volt mögöttünk, és . gondolni. Az óvato megváltoztatására I azonban előbb ki Mivel már eléggé döntöttünk, hogy 1( kára a már, ismert gerincén kell sátr. sikertelen garami szakán egyszer má Szétvert táborunl bért hátrahagytunk térő őrjáratainkat utánunk küldjék. után az erdő sűrűjé tűk magunkat a Itt felállítottuk az többiek pedig pihe Senkinek sem volt kezni, hogy szüksé Peter Kružliak:* Nyomban eltökéltem, ha épségben túlélem a háborút, és élve visszatérek, erre az emlékezetes „halottak napjára“ halálom órájáig emlékezni fogok, s. minden évben ezen a napon még kitartóbban gondolkodom majd az emberiség szenvedéseiről, arról ami a népeket háborúkba sodorja, a békés együttélés szükségességéről, a nyugalomról, a szabadság értékéről, a nemzet szabadságáért életüket áldozok iránti háláról, a harcokban elesettek árváinak, özvegyeinek, anyjai- nak megsegítéséről, és mindazon dolgokról, amiről minden embernek legfőképpen kellene gondolkodnia. Rádöbbentem azonban, hogy a háború kellős közepén, ilyen körülmények között, békéről, boldogságról, életörömökről álmodozni — korai, s talán balgaság is. Könyörtelen harc előtt álltunk, amelynek kimenetelét egyikünk sem tudhatta. Hogy véget vessek az idő előtti álmodozásnak, így szóltam a fiúkhoz: „Barátaim, inkább essünk el a harcban, semhogy megadjuk magunkat az ellenségnek, amely nem ismer irgalmat a legyőzött iránt.“ Felőlünk nyugodt lehet a parancsnok, csak az asszonyok bírják ki,“ — válaszolt valamelyikük. Az asszonyok említésére abba az irányba tekintettem, amerre szükség esetén vissza kellett vonulnunk. A menekülteket nem láttam, jó mélyen voltak az erdőben, de vagy nyolcvan méternyire megpillantottam a feleségemet, amint kisfiúnkkal egy széles fa mögött kuporog, * Peter Kružliak aktív résztvevője volt a Szlovák Nemzeti Felkelésnek és a partizánharcoknak. Az itt közölt írás részlet a „Skrvavený potok4' cíinun megjelent könyvéből. hogy lássa az elöl történteket, s szem előtt tartson minket. Intettem, hogy húzódjon meg mélyebben az erdőbe. Ekkor a Noštenica völgyből, a Kyslá voda felől ismert dörgés hallatszott, majd egyre sűrűbben ismétlődött, ami a német támadás kezdetét bizonyította. Mielőtt még az első aknák becsapódtak, sikerült kimondanom az utasítást: „Ha visszavonulásra kényszerülünk, az asszonyok irányába húzódunk“. Az utolsó szavakat már az aknák robbanásának zaja nyelte el. Közben az erdő szélén lévő védőállásainkat is gépfegyvertűz alá vették. Az aknák süvítései és robbanásai szinte szünet nélkül tartottak. Habár nem szívesen, de kénytelen vagyok elismerni, hogy a hitleristák az aknatámadás igazi mesterei voltak. Támadó egységük elé tökéletes tűz- függönyt húztak, amelyet egyre közelebb toltak felénk, olyannyira, hogy már kezdtek kiszorítani védőállásainkból. Az aknák a fenyők ágai között robbantak s már az erdő sem nyújtott védelmet. A szilánkok ellen fedezve magamat, jelt adtam a fokozatos visszavonulásra. Andrejev kapitány, aki talán negyven méterre volt a hegyoldalon, a balszárny harcát irányította. Miután megadtam a jelet a visszavonulásra, a becsapódott aknák recsegése közepette hátulról valami kiabálást hallottam, amit a német gépfegyverek szűnni nem akaró zajában nem lehetett pontosan érteni. Az volt az érzésem, az asszonyok egy része megint nem bírta ki ezt a pokoli hangzavart. A kiabálás azonban közeledett felénk, s már ki lehetett venni, hogy kétségbeesett gyermeksírásról van szó. Ebben a pillanatban azonban már óriási ugrásokkal futott felém Andrejev kapitány, megragadta felső karomat, és erős rántással igyekezett hátrafordulásra bírni. A hang irányába néztem, s szinte megmerevedtem, — nem tudom, a félelemtől-e, vagy a meglepetéstől. A kis Vladkónk futott a fák között felénk, futott amennyire csak kis lábával tehette, s teli torokból kiáltotta: „Apuka, kérlek, hol vagy? Hol van az apukám? Engedjetek hozzá! Megyek az apukámhoz — engedjetek.“ — kiáltott azokra, akik meg akarták állítani. Ijedten megtorpant, de csak egy pillanatra, s aztán még nagyobb kiabálással eredt futásnak. Talán két méternyire futott mögötte a feleségem, igyekezett őt megállítani, ami azonban nem sikerült neki. „Hol van az én apukám? Apukám, hol vagy?“, — kiáltott most már egészen érthetően a kisgyerek. E számomra legdrágább két lény versenyfutását látva, szinte kábultan álltam. Andrejev kapitány értette, hogy mit kiabál a kisgyerek. Ebben a zűrzavarban a gyerek irányában taszított, s a fülembe kiáltotta: „Fuss gyorsan a gyerekhez, és nyugtasd meg, ml még megpróbáljuk lassítani a visszavonulást! Tudtam, hogy az aknatámadás nyomása miatt nagyon nehéz ezt lassítani, de hallgattam rá, mert jót akart, s nem volt más megoldás. A német fegyverek tüzelése minden másodperccel fokozódott. Körülöttünk és felettünk a fák ágai között aknák szilánkjai és gépfegyverek lövedékei süvítettek. A golyók és szilánkok éles csattogással hasítottak a fákba, vagy az ágak sűrűjébe veszve hullottak, a gallyakkal együtt a földre. A hillerista aknavetők „jeleskedtek“, a számítógép matematikai pontosságával irányították támadásukat, egyre mélyebbre nyomva minket az erdőbe. „Fedezzétek magatokat, fiúk, és hátráljatok lassan!,“ kiáltottam a FRANTIŠEK KUDLÄČ: REPÜLÖTÄMADÄS A mikor a turistaház gondnokának jóvoltából találkoztam vele, már elég jól állt, s mámorában és túláradó boldogságában mindenáron magyarul akart társalogni a Herr Direktor. Vadászni jött a Bakonyba, aznap ejtette el vágyai netovábbját: a bakonyi szarvasbikák egyik agancskoronás fejedelmét, és fülig szaladó szájjal, a jóindulattól valósággal olvadozva, olyan disznóságokat mondott a szemembe, hogy hasonlókat még egy hajdani zu- pás vagy egy talponálló törzsvendége is csak dühében szokott kinyilatkoztatni. — Nagy betyár ez — mondta rá kísérője, egy idős, császárszakállas, már szintén virágos kedvű vadőr. — Tőlem veszi a leckét, a káromkodást is gyűjti, azzal is el akar dicsekedni otthon. — Fizet is érťfe? — kérdeztem. — Azzal, amivel — mondta a vadőr. — A konzervált már mind nekem adta, mert konzer- vát egy egész kofferral hozott. A kávés, cukros és rizses dobozokat a feleségemnek adta. A sátrát, a hálózsákját, az edényeit és a spirituszmasináját meg majd a fiam örökli tőle. Az úttörőfiam. Mert az csudára szeret romántikáz- ni. — Ö is? — kérdeztem rá a pozsgásan köpcös, kefefrizurás, erősen ötvenes direktorra. — Ez? — nézte meg pártfogoltját a vadőr. — A jófene jobban tudja. — De hát a felszerelés! A felszerelés! — mondtam. — Meg az a rengeteg élelmiszer. Minek hozta? — Óvatosságból — nevetett a vadőr. — Abban volt, azt hitte a jámbor, hogy valahova a vadak közé, a világ másik végére jön. Igaz-e koma? — Já, já kumá — viszonozta a nevetést, és döngette meg kedélyesen bakonyi mentora hátát a direktor, s csupa kedveskedésből egy tömör, zaftosan kincstári lellegű kiszólással is megtoldotta a hátbaveregetést. — Azt nem! — nevetett a vadőr. — Azt neked hagyom. Boldogítsd vele a kollégáidat. — Richtig! Ganz richtig! Kollege — nevetett ismét a direktor, és mutatta is, hogy ő meg a vadőr kollégák, csak az a különbség köztük, hogy neki havasi gyopár, a vadőrnek pedig makk díszíti a hajtókáját. — Hej, koma! Nagy marha vagy te, koma — csóválta a fejét a vadőr. Itt igen, itt a kollégád vagyok, márna meg különösen az asztal alá itatnál, amilyen örömbe vagy. De mennék hozzád látogatóba, a cipőd sem törölnéd belém, tudom istenem. — Miért — — Ez? — vadőr. — Ali kiviccölve b) Gyárai, bányí zik rá a mun lőle ilyen ma . Erre a Hei szavait elism kezdte bizom ő, mégpedig ma még csui napután már — Mit moi Urbói hiszemben, h milyen össze dái. Nagyjából re a vadőr sí ból kibontott sek közben n — Hát hot sai lesznek. ] világ, és őt, segítségével. Nagy vita tisztázódott, dől államosít a munkásoké minden eszti ingyen, deho kívánhat tőle kások tulajdi — Bánom — Nem nz lista fifika. I rám bízva, h
