Új Szó, 1974. július (27. évfolyam, 153-179. szám)
1974-07-28 / 30. szám, Vasárnapi Új Szó
gom. íem egészen? Mit áani? k nem nagyon tetkiválasztottál. eted? kiderül, hogy móg- egészet vissza kell egv lányt, még ha latunk Oszkárnak, d. • ' ondoml Mit fiú, iga- ozott Kata hevesen. I? Láttam, hogy az. z más — mondtam )szkár. olyodott. mondta. indij? ott sétált az an és szemtelenül, eléje a mutatóujját, :v kényelmesen fol- ;ága. Kata szerette akon önteni egy ke- özben elmondani a de a légy a víz tmögött a szoba va- i. Végül Katának t lespriccelnie a le- inattól kezdve Osz- ink teljes jogú tag- >zkár számára szer- íny apró üvegcsébe hol méz, hol szl- várta őfelségét. De egy szem kockacu- Dszkár szívesen elül, ha jóit ment a : került a házhoz, iketekávét, sört és akartam neki adni Jta a fejemhez vá- ész, lyukas közepű s, hogy Oszkár nem űt. Hogy miért, azt fejtenünk. Ez azért t általában kedvelte . Kata festékeit se jonyra Oszkár déll- t, és mellé meggymeggyet Kata egy elpusztította, de s ez volt a lényeg, k a meggy leve ér. »apján jól befűtöt- béd után ittunk egy í támadt ágyba búj- >zott egy kicsit, s jól érezni magunkén kihűlt, megment, mint a jégcsap. — mondta. il a sok szemével, ott körözött felet- lett volna kedvem, magamat. Elvégre népén nem ildomos ő lassan múlt, ránk jjra megvirradt, de k nem akart vissza- íléte láthatatlan fa- Kata ideges, inger- 5 Idegessége, ingerátragadt, pedig én mes és nyugodt ter- 5 ez így ment nap- zter estéjén Oszkár narakodtunk, hogy hajnala is zengett dött meg bennem a eszem láb alól Őszikor a könyvtárba tor még Kata favá- »r megcéloztam az Oszkárt a sapkással a más- ~ : tudtam megfagy ha megte- yilkosnak nevez, és Más megoldást kelkár eltávolítására, í, hogy egyszerűen ablakot, hogy a jani Oszkárral helyet- hogy Kata így is élkül rám hárítaná )szkár pusztulása élte világát. Kint t sodortak a januá- jég a Dunán; ment egszokott rendjén a mi rendünk borult Kata már akkor is ak hozzá értem; a bolondozások, ame- íunkat tettek kelle» szürke semmiben, t. Néha csak állt a festőállvány előtt, és nézte az üres vásznat. Csak Oszkárnak nem volt 6emmi gondja. A kis csészécskékben ott volt a finom szirup, a méz, s a többi ínyencség. Az egyik reggel, ahogy ezeket a csészécskéket néztem, felvillant bennem egy gondolat: Oszkárt úgy teszem el láb alól, hogy Katában a gyanú árnyéka sem ébred fel. Öngyilkosságba hajszolom Oszkárt. Erre mindjárt jókedvem kerekedett. Szinte magam előtt láttam azokat a szép. békés délutánokat, amelyek majd Oszkár nólkül telnek el. Kata újra dolgozni fog, s ha már nem megy neki a festés, bolondozunk az ágyban egy kicsit. A kinti szét és zimankó azon a reggelen nem csípte az arcomat. A könyvtárban újra átgondoltam tervemet, most már részletesebben. s újra arra a meggyőződésre jutottam, hogy elképzelésem helyes és kockázatmentes. Az egész tervet Oszkár falánkságára alapoztam. Hazafelé menet ezért bementem az élelmiszerüzletbe, és vettem egy üveg akácmézet. Otthon a mézet megmutattam Katának. — Hoztam valamit Oszkárnak — mondtam. — Nocsak — csodálkozott Kata —, milyen figyelmes lettél egyszeriben. — Nem figyelmes, csak gyakorlatias — mondtam, s még hozzátettem: — így január vége felé legnagyobb a vitaminhiány az élő szervezetekben, a mézben pedig rengeteg a vitamin. Nem szeretném, ha Oszkár vitamin- hiány következtében elpusztulna. Az egyik csészécskébe nyomban tettem is egy kiskanálnyi mézet. De Oszkár rá se fütyült. Nem baj, gondoltam, jössz te még az ón utcámba! Másnap reggel, mielőtt elmenteni volna dolgozni, véletlenül az asztalon felejtettem a mézesüveget. Fedetlenül. Kata még aludt, amikor bezártam magam mögött az ajtót. Kint bolond szél kavarta az apró szemű havat, s az árnyékos helyeken kicsi hlmalájá- kat és alpokat épített jókedvében. Máskor ezekben az apró hegyvonulatokban, amelyeket a szól épített a sodródó hóból, hosszú percekig el- gyönyörködtem, most azonban csak Oszkárra tudtam gondolni. Kata napok óta rám se nézett. Hiányzott. S mindez egy koszos légy miatt! Nem, egyáltalában nem furdalt a lelkiismeret, hogy ott hagytam az asztalon a fedetlen mézesüveget. Történjék meg, aminek meg kell történnie. Mentem a havat söprő szélben, mentem a fehér kavargású világban, s arra gondoltam, hogy nemsokára megint minden olyan lesz, mint azelőtt, amikor még nem volt Oszkár; amikor még Kata délutánonként szeretett, és nem jutott eszébe, hogy egv kiszúrt szemű légy szemével érzékelje a világot, -de főleg az, hogy ha összebújunk, valaki ezernyi szemmel figyel bennünket. Késő délutánig csak ténferegtem a könyvtárban. Ide-oda raktam a könyveket. minden meghatározott cél és értelem nélkül. Próbáltam közben olvasni is, de csak összefüggéstelen szavak egymásutánját láttam a papíron. Hazafelé menet betértem a kocsmába, és ittam féldeci rumot, majd az utcákon ténferegtem vagy fél óra hosszat. Végül elszántan hazaindultam. Erős hittel hittem, hogy amit vártam, bekövetkezett. A vityilló ablaka sötéten bámult a havas udvarra, amikor az utcáról beléptem. Kata alszik, gondoltam. De amikor beléptem a szobába, és a kályhában nem égett a tűz, rádöbbentem, hogy olyasmi történt, amit nem vártam, s amire a legkevésbé számítottam. Egy ideig csak álltam a sötétben, s erősen arra gondoltam, hogy végre mindent újra kezdhetünk. Oszkár nélkül. Lehunytam a szemem, s magam előtt láttam Oszkárt, fekete pontként az aranysárga mézben, mozdulatlanul, holtan. — Kata — mondtam hangosan —, mássz ki az ágyból! De Kata nem mozdult. Erre felkat- tintottam a villanyt. A szoba üres volt. Kata eltűnt, s eltűnt a festőállvány is a megtisztított ablakszárny mellől. Egy ideig ká- bultan álltam a kályha mellett, amelynek félig nyitott ajtaján át szürkén pergett le a padlóra a tegnapi tűz hamuja. Csak később vettem észre Oszkárt. Ült a fehér kockacukron, és jókedvűen falatozott. Könözsi István felvétele A gyerkőcök című ciklusból N apjainkban, ha valaki kiejti azt a szót, hogy házmester, gyorsan kijavítja magát, és gondnokot mond helyette, mintha a házmester kifejezés valamiféle sértő, megalázó megjelölés lenne. Szerintem minden szóösszetétel, melyben a mester szó szerepel, megtisztelő, hogy úgy mondjam, kitüntetés. Nézzük csak! Karmester — szóval az egész zenekar mestere, asztalosmester — az asztalosmunkának élenjáró szakembere, ez különben is minden Iparágnál megkülönböztető elismerés, nem beszélve arról, hogy a színész álma, hogy őt egyszer Mesternek titulálják, és hogy a történelemből is vegyek példát: a levoCai Pál mester, Amatti, a hegedűkészítő mester, vagy Hans Sachs, a mesterdalnok, aki Wagnert egyik leg nagyobb operájának megírására ihlette. Nos, a házmester kifejezés szebb, mint a gondnok: ő a ház mestere, aki ismeri a ház minden csínját-bínját — legalábbis a címe szerint ismernie kellene — az ő kezébe futnak össze a szálak, ért a lakások hibáinak kijavításához — legalábbis címéhez illően értenie kellene — ő adja a modern házakban az otthon melegét — legalábbis... stb. — a garázdálko- dóktól gondosan megvédi a rábízott lakókat — legalábbis... stb. — szóval mester, akinek ma is nagy tekintélye van. A régi időkben pedig, amikor a házmesteri cím rangot képviselt, a házmester igen nagy úr volt, gyakran nagyobb, mint a háziúr, aki rendszerint nem is nézett a háza felé, a házmester szedte be a házbért, adta ki a lakásokat, kénye-kedve szerint intézte a kilakoltatásokat — szóval, kiskirály volt a bérházban, a két szoba, konyhás lakása biztosítva volt, és nem is hosszú szolgálat után, maga is háziúrrá avanzsáltl De ki volt a címadó vici? Megmondom: a házmester kulija. Ö vette fel magának a vicit, és igy néhány koronáért mentesült minden piszkos munkától. Most, hogy hatvanéves évfordulója van az első világháború kitörésének, melyről Ferenc József megmondta, hogy mire lehullnak a levelek... szóval szeptemberre, októberre véget ér, eszembe jut, hogy abban a bérházban is, ahol én a gyermekkoromat töltöttem, volt egy vicilakás, és benne élt egy vékony kis emberke, még vékonyabb feleségével és három gyermekével, akik természetesen szintén vékonyak voltak. A „klasszikus“ vicilakás egy ablak nélküli, hosszúkás helyiség volt, csak a homályos üveggel ellátott ajtón kapott fénynek csúfolt fénytelenséget. Ezért a lakásért tartotta a négyemeletes, körfolyosós bérházat, udvart, aszfaltot tisztán a két pára, főleg az asszony, mert a vi- cibácsi alkalmi munkákat vállalt, hiszen néha enni is kellett a családnak. És milyen rendben tartották a házat! Hát hogyne tartották volna, a házmester úr tiszta és akkurátus ember volt, foglalkozására nézve rendőr, hatalmas szép szál ember, akinél ,,rendnek muszájt lenni“. A lakók előre köszöntek neki, főleg a nejének, aki tűzről* pattant, csinos asszony volt, csak úgy ragyogott a jóléttől. Egyetlen fiuk hegedű tanszakot végzett a zeneakadémián. A viciék viszont dolgoztak, az asszony megszállottan sikálta a lépcsőket, és még álmában sem jutott eszébe, liogv egyszer talán ő is... ő is hózmesterné lehessen. A lakók szerették a viciéket, és küldtek is nekik néhanapján a megmaradt ételből, vagy kinőtt ru- hácskákat — borzalmas, ha visszagondolok rá. Hatévesek voltunk mindketten és jóanvám kétszer akkora vajaskenveret kent neki, mint nekem, ha eljött hozzánk játszani, és ő a felét mindig hazavitte. Akkor én azt hittem, hogy azért nem eszi meg. mert nem éhes. Aztán kitört a háború, a falragaszokon megjelent a hirdetmény, hogy „mindent megfontoltan és meggondoltan“, és a viel az első héten feljött hozzánk, katonaruhában elbúcsúzni. Apám már ötvenéves volt akkor, és a tapasztalt ember szomorúságával nézte a csukaszürkébe bújtatott emberkét, aki mosolyogva ismételte a plakátok feliratát: — Mire lehullanak a levelek, visszaleszek. Megmondta a király. Egy hónap múlva rózsaszínű la-_ pót hozott a postás a viciék ablak nélküli lakásába: ... a királyért és a hazáért Sabácnál hősi halált halt... A házmester úr nemsokára vét felmondott a viclnénlnek, mert az egyedül nem bírta a munkát, és a hátországban „rendnek musz%‘ lenni“... ALPHONSE ALLAIS: A SZÁMLA Két napot töltöttem az ócska szállóban, és amikor megkap- tam az 500 frankról szóló számlót, elhatároztam, hogy beszélek a tulajdonossal. — Pardon, monsieur — kezd- tem. — Hogyan lehetséges ez az óriási összeg? Ön négy napot számított fel nekem, mi pedig hármat sem töltöttünk önnél: hétfőn éjfél érkeztünk, ma reggel pedig már elutazunk. — Hétfő, kedd, szerda, csütörtök — négy nap! — ellenkezett a tulajdonos. — De hiszen a hétfőt nem lehet számítani: éjféltájt érkeztünk, a csütörtök pedig még csak most kezdődik! — Ez a szabály, monsieur: ha egy nap elkezdődött, akkor az beleszámít a számlába. — Ám legyen... De magyarázza meg, miért írt fel nekünk napi két frankot villanyért? Hiszen a két nap alatt, amelyet önnél töltöttünk, nem is volt áram! — Az igaz, hogy áram nem volt, meg kell jegyeznem azonban, hogy ön azáltal cseppet sem károsodott: gyertyákat kapott. — Az igaz, hogy gyertyák pislákoltak, és ön azokat is nyugodt lelkiismerettel felírta a számlára. — Miért ne? Hiszen nincsenek ingyen! — De akkor a villanyt ne számítsa feli — Ez lehetetlen, monsieur. A villany: rendes kiadás, a gyertya pedig járulékos! — De miért számít fel nekünk papírt és tintát? Hiszen semmit sem írtunk. — Önök nem írtak, viszont önöknek írtak! — Ugyan kicsoda? — kérdeztem végképp feldühödve. — Mi! Este, amikor megérkeztek, feljegyeztük a nevüket. Mindennap ebédnél, átnyújtottuk az étlapot — ez is papírból van, ha szabad megjegyeznem. És végül az ön számlája szintén papírra íródott! Ez az érv végképp leterílett, és elismertem vereségemet! GELLÉRT GYÖRGY fordítása <
