Új Szó, 1974. július (27. évfolyam, 153-179. szám)
1974-07-28 / 30. szám, Vasárnapi Új Szó
Nemzetközi Tengerjogi Konferenciáig. (Yphalokripts — a felségvíz görög neve.) A görögök és a törökök között afelett folyik a vita, (és ezt a vitát már nyomatékként hadihajó-felvonulással, légiflotta-repülé- sekkel is megerősítették), hogy kinek hol van joga az Égei-tengeren úgynevezett „off shore“ olajfúró- sokhoz, tengeralatti járásokhoz, amelyek az úgynevezett kontinentális talapzat vagy a sziget-talapzat mélyére nyomuló fúrók segítségével hozzák felszínre a mélyben rejlő kőolajat. Az 1973 őszi energiaválság megmutatta, hogy tulajdonképpen minden tonna olajnak megvaYi a maga jelentősége egy-egy ország gazdasági holnapja szempontjából. Márpedig az Egei-tenger alatt valószínűleg jóval több nyersolaj van, mint amennyit Görögország és Törökország egyáltalán felhasználhat, viszont, mivel a görög szigetek jó része közel van a törölt partokhoz, vita tárgya, hogy kinek van joga az olaj fúrásokhoz. Ha majd olcsóbb lesz a bányászás ... Egy másik tengeren a kérdést jóval egyszerűbben meg lehetett oldani. Az Északi-tenger térképét pár esztendővel ezelőtt színes vonalakkal osztották több részre: az Északi-tenger menti országok, mindenekelőtt Anglia, Norvégia, Nyugat-Németország kaptak kijelölt kutatási területeket. Az Északi-tenger Ingkülönbözőbb pontjain megjelentek az ember teremtette szigetek, hatalmas acélsíkságok, amelyeknek területén néhány lakóház és raktár mellett egy óriási fúróberendezés van a központban. A felosztott területen a British Petroleum (BP) mellett a norvég nemzeti olajtársaság és jó néhány más cég szippantja a lassanként arany értékű nyersolajat. (Érdekes tény: ilyen olajfúró-szigeteket először még az első világháború idején az orosz nyersolajcégek létesítettek a Kaspi-tengeren. j Természetesen, az első kérdés a téma vizsgálatánál: tulajdonképpen mennyi olaj és földgáz van a tengermély alatt, a tengerfenék vékonyabb-vastagabb rétegei alatt? Esztendőről esztendőre újabb és újabb becsléseket hoznak nyilvánosságra a szakemberek — az igazság az, hogy a becslések néha nagyon is elrugaszkodnak a valóságtól, és volt már olyan jóslás is, amely szerint 1980-ban az Északi-tenger különböző acélszigetei több olajat adnak majd, mint az olajgazdagságáról híres Szaúd-Arábia. Ez azonban valószínűleg túlzás, még akkor is, ha 1971-ben már az úgynevezett „off shore“-fúrásokból kapta a, vilás;, azaz a tengermélyről szerezte, a teljes olajtermelés 20 és a földgázt er melés 6 százalékát. Viszonylag megbízhatónak tekinthető az az ENSZ-becslés, amely 1980-ra a világtermelés 25 százalékát jelzi tengermélyről nyertnek a nyersolajból, és mintegy 11—12 százalékát a földgázból. (Természetesen, ezek az arányok megváltozhatnak majd, ha a kelet-szibériai tundrák alatt rejtőző, s minden eddigi elképzelést felülmúló mennyiségi: nyersolaj- és földgázmezők valódi méreteit a mostaninál pontosabban ismerjük.) Hal, olaj — a két kincs mellett egyre több szó esik a harmadikról: a fémekről. Jelenleg mindössze a világ érctermelésének 2 százaléka kerül felszínre a tengermélyről. Ma még rendkívül drága, és technikailag sem teljesen kidolgozott a tenger alatti ércbányászat jó módszere. Szakemberek véleménye szerint azonban a következő tíz esztendőben megszerkesztik azokat a gépeket és berendezéseket, amelyeknek segítségével a mostani bányászati költség 12—15 százalékára csökkenti a kitermelési önköltséget, és akkor a világtermelés mintegy 13—15 szm- zalékát az óceánok mélyéről emelik majd ki a hosz- szú karú kotróhajók. (A különböző tengeralatti érc- bányászással foglalkozó országok és cégek nem adnak egyforma tájékoztatást, úgyhogy valószínűleg pontatlan az a kép, amelyet a caracasi értekezlet egyik munkaokmányában a lehetőségekről felrajzoltak — könnyen lehetséges, hogy nemcsak nikkelt, ónt, vanádiumot, krómot, ezüstöt és néhány más színesfémet érdemes a tengermélyből kitermelni. Vannak olyan vélemények, hogy például a vas bányá- szása is gazdaságos lesz a tenger alól.) Nemzetközi tengeri kereskedelem Eddig csak a tengermélyről esett szó — a caracasi konferencián is ezek a problémák vannak előtérben. Pedig a nemzetközi tengeri kereskedelem egész problémaköre — ez lesz a Nemzetközi Tengerjogi Konferencia másik nagy témája — mindinkább előtérbe kerül és szintén sürgeti a tengerjog korszerűsítését. Az elmúlt negyedszázadban az 1951 — 52-es években mintegy 85 millió tonnáról 27(1 millió tonnára emelkedett a világ kereskedelmi hajóinak teljes űrtartalma. 1950-ben hozzávetőlegeseti 500 millió tonna árut szállítottak a tengereken — ma a legszerényebb számítás szerint is meghaladta ez a mennyiség a 3000 millió tonnát. Az ENSZ statisztikai hivatala egy 1972-es adata szerint a világ teljes külkereskedelmi forgalmának (volumenben számított) mintegy 80 százalékát a tengeri szállítási bonyolítja le. Ha arra gondolunk, hogy a La Manché csatornán évente 400 000, a gibraltári szoroson évente 150 000 hajó halad át, egyetlen pillanat alatt felmérhető a kereskedelmi hajózás jelentősége. Egy negyedszázada sincs még, hogy az ENSZ Nemzetközi Jogi Bizottsága megállapította: „A nemzetközi jog nem indokolja a parti vizek határának ki- terjesztését 12 mérföldön túl”. Említettük már, hogy Izland 50 mérföldben jelölte meg területi vizeinek határát „halászati zóna“ néven, Salvador, Chile, Ecuador, Peru és Costarica 1960-ban közölte, hogy parti vizeinek határait 200 mérföldre terjeszti ki. Általában — ez a Szovjetunió és a szocialista országok, valamint a fejlődő országok egységes álláspontja, hogy a múlthoz képest előre kell lépni, és legalább 12 mérföldben megállapítani a határt — vannak persze országok, amelyek ennél jóval távolabbra szeretnék kiterjeszteni legalább a halászati zónát. A nemzetközi értekezletek szakemberei szerint a caracasi értekezlet, amely csak július első hetének végén tudott egyáltalán hozzákezdeni a valódi tárgyalásokhoz — addig ügyrendi vita volt —, legalább az év végéig ülésezik majd. És aztán össze kell hívni a következő, a bécsi Tengerjogi Konferenciát, annak is lesz néhány hónapra való munkája. De majdnem bizonyos, hogy ha hoznak is határozatokat a parti vizek határairól, lesz néhány ország, amely minden további nélkül túlteszi magát a döntéseken. GÁRDOS MIKLÓS Csak a régi Rómában volt szokásos, hogy jó vagy rossz előjelekből következtessenek valamely esemény vagy folyamat jövendőjére; így hát talán túlzás azt állítani, hogy a Caracasban folyó Nemzetközi Tengerjogi Konferencia számára baljós előjel, hogy tíz napig nem sikerült megkezdeni az érdemi tárgyalásokai az ügyrend és a szavazás módszere fölötti nézeteltérések miatt. Talán az sem feltétlenül rossz előjel, hogy Kurl Waldheim ENSZ-főtitkár megnyitó beszédében rögtön kijelentette: ez az értekezlet nagyszerű és jó dolog, de majdnem bizrnyos benne, hogy ezen az értekezleten nem sikerül kidolgozni „a világtengerek alkotmányát”, és éppen ezért azt ajánlja, hogy már most döntsék el, miként hívják össze 1975-re a tengerjogi tanácskozás folytatását Bécsbe. Egyébként Waldheim beszédének volt egy rendkívüli nyomatékkai hangoztatott kijelentése Caracasban. Azt mondta: a szárazföldi területekért folytatott viszálykodásokat nem szabad kiterjeszteni a tengerekre, mert ha ott is szélesedik a szembekerülések sorozata, az emberiségre az elkövetkező évtizedekben súlyos megpróbáltatások várnak. A világtengerek új, valóban korszerű törvénykönyvét tényleg ideje megfogalmazni. Néhány esztendővel ezelőtt, amikor az ENSZ 25. közgyűlésén a Szovjetunió, Bulgária és Szíria együttesen javaslatot tett arra, hogy mielőbb hívják össze a Nemzetközi Tengerjogi Konferenciát, az indokolásban mindenekelőtt azt szögezték le, hogy az utóbbi néhány évti zedben olyan mértékben megnövekedett az óceánok szerepe a nemzetközi életben (és egyáltalán nemcsak stratégiai szempontból, hanem gazdasági és politikai összefüggésekben isj, hogy immár halaszthatatlan a kor szellemének és követelményeinek megfelelő jogi rendezés. Hugo Grotius és az ágyúlövés Az a helyzet ugyai is, hogy a nemzetközi tengerjog egyik legfontosabb kérdésében, a parti vizek problematikájában nagyon régi, minden valószínűség szerint már egy évszázada elavult elvek szerint kellene dönteni — holott az élet rég túlhaladta ennek a rendezésnek még a gondolatát is. Hugo Grotius németalföldi tudós nagyhírű könyvében (De Jure belli et pacis, Háborúkról és békéről; 1625-ben jelent meg az első kiadása Párizsban) 350 esztendővel ezelőtt szögezte le azt az elvet, hogy egy állam felségvizeinek határa addig terjed, ameddig „a kilőtt ágyúgolyó elér". Ennek a felségvíz-határ-megállapításnak persze az elmúlt évszázadokban jó néhány vitatója akadt, de tartozunk az Igazságnak annak megállapításával, hogy hosszú időn keresztül valóban csak a fegyveres erő, valóban csak a kilőtt ágyúgolyó volt a mérvadó — nem véletlenül nevezték el egyes imperialista országok fellépését „ágyúnaszád-diplomá- ciának“. A tényekhez tartozik annak megállapítása is, hogy Grotius megfogalmazása óta szinte nem volt egyetlen olyan évtized, sőt év sem, amikor ne lett volna vita, torzsalkodás a felségvizek kérdésében. Természetes, hogy Grotius után jó néhány alkalommal akadt olyan nemzetközi megállapodás, szerződés, ahol szükségszerűen írásba foglaltak bizonyos elveket a part menti országok felségvizeinek határáról. Az egyik ilyen nemzetközi megállapodás az 1923-ban született lausannei békeszerződés, Görögország és Törökország között. Ebben a békeszerződésben a felek megállapodtak, hogy Görögország szuverenitása alá tartoznak az égei-tengeri görög szigetek; ezek között van nem egy olyan, amely rendkívül közel van Törökország partjaihoz. Ebben a megállapodásban azonban nem mindenütt jelölték meg pontosan a felségvizek határát; illetve az angol nyelvű példányon egyes szigeteknél igen, a francia nyelvű példány térképein azonban egyáltalán nincs ilyen jelölés... Látható tehát, hogy még századunk első harmadában is bizonyos pontatlanságok voltak a felségvizek megjelölése körül. „Tőkehal-háború" Csak jóval a második világháború után, 1958 ban fogalmazták meg először a parti államok felségvizeinek és a parti tengernek a kiterjedését. Mindkét kérdésben meglehetősen zavaros álláspont uralkodott. Az egyik legérdekesebb példa Tzlandé; ennek az északi-tengeri szigetországnak kormánya 1958- ban döntött úgy, hogy az addig három tengeri mérföldben megjelölt felségvíz határát 12 mérföldre terjeszti ki. Ezt akkor mindazok az országok elismerték, amelyek Izland környékén tőkehalra halásztak. 1962-ben azonban Izland bejelentette: miután az idegen halászhajók szinte kipusztították a sziget körüli vizekből a tőkehalat, úgy döntöttek: most már 50 mérföld a parti vizek hutára, és szükség esetén akár erőszakkal is megvédelmezik halászati övezetüket, mert ez az ország népének létérdeke. Ez volt egyébként a híres angol—izlandi „tőkehal-háború" kezdete. Az izlandi lapok annak idején nagyon határozottan és élesen támadták a gazdag Angliát, amely idegen vizeken akarja tovább növelni gazdagságát, és egy szó cseréjével még az angol himnuszt is felhasználták a London elleni támadásra. A brit himnusz ugyanis [„God save the Queen“ — „Isten óvd meg a királynőt“) énekelhető úgy is, hogy: „God save the Cod“; a Cod a tőkehal angol neve. Reykjavík újságírói azt mondották: Angliának a haszon a legszentebb dolog ... Persze, egyáltalán nemcsak halászatról, halról van szó Caracasban, a most összehívott tengerjogi értekezleten, amelyen nem kevesebb, mint háromezer ember vitatkozik a plénumon és a különböző bizottságokban, 149 ország képviseletében. A venezuelai köztársasági elnök, Carlos Andres Perez megnyitó beszédében nagyon határozottan és élesen fogalmazta meg, hogy a tengerekre mindegyiknek egyforma joga van, és teljesen elképzelhetetlen, hogy „a tenger kincseit“ bárki is kisajátítsa magának. Mennyi halat eszik az emberiség? Igaz, a Perez-beszéd is elsősorban a halról beszélt, mintha a viták lényegét itt kellene keresnünk. Egyébként az az igazság, hogy mintegy sok évvel ezelőtt készítette el először a FAO (az ENSZ élelmezésügyi és mezőgazdasági szervezete) azt a nagyjában akkor még pontosnak tekintett statisztikát, amely összefoglalta, hogy mennyi zsákmánnyal térnek kikötőikbe a világ halászai. Akkor, az ötvenes évek végén 30 millió tonna volt az évi halmennyýség, 1970-ben már 63 millió tonnáról szóltak az adatok, és van egy becslés, amely szerint 1974-ben legalább 80 millió tonna lesz a halfogás mennyisége a világtengerekből. Ugyancsak a FAO egyik szakembere állapította meg, hogy az emberiség századunk hetvenes éveiben már proteinszükségletének több mint negyed részét a tengerből szerzi. A halászat és a világélelmezés szakemberei esztendők óta figyelemmel kísérik a hihetetlenül gyorsan növekvő halászzsákmányt, és megállapították: anélkül, hogy a világtengerek biológiai egyensúlya megbomlana, legfeljebb évi 100 millió tonna halat lehet kifogni az óceánokból. Márpedig, ha a jelenlegi növekedési tempó folytatódik — ennek a tempónak a motorja pedig az éhező országok, a rosszul táplált tengerparti népek növekvő étvágya —, még 1980 előtt olyan helyzetbe kerülünk, hogy csökkenteni kell a hadászatot. Persze, nagyon nagy hiba lenne, ha pusztán csak a halra gondolnánk. Az elmúlt néhány esztendő bebizonyította, hogy a tengerek más kincsei oly fontosak az egész világ számára, hogy ideje a gondos és pontos rendezésnek. A legutóbbi hetekben például az egész világsajtó sokat foglalkozott az ypha- lokripis-csatával, azzal a görög—török tengermélyi vitával, amely kicsiben megmutatja, hogy miért oly nehéz már az első lépéseket is megtenni a caracasi FÉM A VÍZ ALATT Acélsziget az Északi-tengeren: a BP egyik olajkűtja HA L ÁZ ÓCEÁNBAN,
