Új Szó, 1974. július (27. évfolyam, 153-179. szám)
1974-07-28 / 30. szám, Vasárnapi Új Szó
Borisz Ponomarjov, az SZKP Központi Bizottsága Politikai Bizottságának póttagja, a Központi Bizottság titkára: A VILÁGHELYZET ÉS A FORRADALMI FOLYAMAT (IIJ 1974 VII. 2ti. 3 Manapság különösképpen erőteljesen megmutatkozik a „harmadik világ“ országai és az imperialista országok közötti éleződő antagonizmus. Az imperialista monopóliumok a műanyaggyártás fejlődését, a tőkésországok mezőgazdasági termelésének növekedését és más tényezőket felhasználva, hosszú éveken át nyomást gyakoroltak az egykori gyarmatok gazdaságára, Igyekeztek leszorítani ezek termékeinek árát. Ennek következtében a fejlődő országok részesedése a kapitalista világkereskedelemben erősen csökkent, a nem szocialista világhoz tartozó országok két csoportjának fejlettségi szintje között pedig tovább nőtt a különbség. Most a fejlődő országok, elsősorban az arab Kelet országai, ellencsapásokat mérnek az imperializmusra, mégpedig azt használva fel, hogy az imperialista országok sok iparága, és köztük éppen azok az iparágak, amelyek a különféle műanyagokat termelik, az utóbbi évtizedekben az olajimporttól függnek. Az imperialista expanzió rohamosztagaival — a multinacionális óriásmonopóliumokkal — mind gyakrabban szállnak szembe egységes akcióikkal a gyarmati járomból szabadult országok, ezek most élnek a jogaikkal, hogy szuverénül rendelkezzenek nemzeti természeti kincseikkel. Az energiaválságban megnyilvánul az imperializmus és a „harmadik világ“ közötti gazdasági kapcsolatok egész rendszerének a válsága, a neokolonialista politika válsága. Első ízben történik meg, hogy így egyetlen csomóba gubancolódnnk, és ilyen erővel lökik előre egymást a gazdasági válságfolyamatok és azok a tényezők, amelyek összefüggenek mind az egyes imperialista országok mélyreható belső politikai válságával, mind a jelenkori kapitalizmus államközi kapcsolatainak rendszerében kialakult politikai válsággal. Ha mindezeket az éleződő válságfolyamatokal együtt vizsgáljuk, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy most már nem egyszerűen a kapitalizmus általános válságának további mélyüléséről van szó, hanem bi zonvos minőségi változás megy végbe a kapitalizmus általános válságának kibontakozásában a harmadik világrész keretei között. Az osztályharc éleződése A kapitalizmus általános válsága jelenlegi szakaszának megkülönböztető ismérve, és ugyanakkor e válság alakulásának elkerülhetetlen következménye azoknak a reményeknek a meghiúsulása, hogy hosz- szú időre sikerül szilárd társadalmi-politikai helyzetet teremteni az imperialista országokban. Csaknem mindenütt éleződik az osztályharc. Erről tanúskodik az utóbbi években a tőkésországokban kialakult társadalmi helyzet: a hatalmas arányokban kibontakozó sztrájkmozgalom, a társadalmi-politikai összeütköző sek hevessége, a feszült belpolitikai helyzet, a számos kormányválság, jó néhány országban pedig maguknak a kormányzati rendszereknek, a hatalmi intézményeknek a válsága. Az utóbbi évek eseményei kiváltképp világosan megmutatták az 1969-es tanácskozás azon megállapításának a helyességét, hogy a munkásosztály a forradalmi harc, az egész demokratikus, antiimpe- rialista harc fő Yiajtó- és mozgósító ereje, igazolták azt a következtetést, hogy a dolgozók osztályharca mindinkább közvetlenül az állammonopolista uralom rendszere ellen fordul. A hatvanas évek időszakához képest észrevehe- tőon szűkült a monopóliumok szociális, lavírozásának gazdasági alapja. Az uralkodó körök a korábbiakhoz képest gyakrabban alkalmazzák a bérek közvetlen állami korlátozásának módszereit és a különféle szakszervezeteilenes rendszabályokat. Ez a változás, amely természetesen az osztályharcok éleződését idézi elő, nem a munkásosztály ellenségeinek erőgyarapodását mutatja. Ezt különösen jól megvilágították a brit konzervatív kormány munkásellenes politikájának tapasztalatai. A háromnapos munkahét bevezetése s a bérek arányos csökkentése — a monopoltőke ezzel válaszolt a bányászok és más munkásosztagok tömeges sztrájkakcióira — országos méretű munkáskizárás volt, s félig munkanélkülivé tette a dolgozók népes tömegeit. De a munkásosztály ellen indított frontális támadás, mint ismeretes, meghiúsult. A bányászok sztrájkja imponáló győzelemmel végződött, a Konzervatív Fárt pedig vereséget szenvedett a parlamenti választásokon. A nyugat-európai országok kommunista pártjai 1971-es londoni és 1974-es brüsszeli konferenciájukon arra a következtetésre Jutottak, hogy a multinacionális monopóliumoknak a dolgozók szakszervezeti jogai és szociális vívmányai ellen intézett rohamait a különböző országokban csak úgy lehet visszaverni, ha a munkásosztály ezekkel szembeszegezi nemzetközi méretű közös akcióit. Mind égetőbbé válik az a feladat, hogy összehangolják a transznacionális monopóliumok különböző országokban levő üzemeiben foglalkoztatott dolgozók harcát. Különösképpen időszerű, hogy harcoljanak az Egyesült Államok monopóliumainak fokozódó terjeszkedése, a Közös Piac antidemokratikus szociálpolitikája ellen, az olyan tervek ellen, hogy a Közös Piacra támaszkodva tömörüljenek a legreakciósabb erők. Senki sem tagadhatja a nemzeti felszabadító mozgalom társadalmi tartalmának erősödését sem. A társadalmi-gazdasági átalakítások elmélyítésében továbbra is fontos szerepet játszanak azok az országok, amelyekben haladó rendszer van uralmon. Ugyanakkor a nemzeti felszabadító harc kilátásait nem kis mértékben az szabja meg, hogy milyen erélyesen utasítják vissza azokat a veszélyes demokráciaellenes, reakciós, nacionalista és kommunistaellenes törekvéseket, amelyek egyes fejlődő országokban megmutatkoznak. Mind nagyobb jelentőségűvé válnak a demokratikus, imperialistaellenes irányzatok olyan országokban, mint India, Banglades, Malgas Köztársaság, Sri Lanka stb. Amint azt az 1909-es tanácskozás előre megállapította, a felszabadult országokban fokozódik a társadalmi differenciálódás, éleződik a demokratikus erők és az imperializmus, valamint a belső reakciós erők összeütközése. Ez a folyamat mindinkább kiterjed olyan országokra is, amelyek még nemrég is a neokolonializmus szilárd alapjainak látszottak (például Thaiföldre, a Fülöp-szigetekre). A fiatal nemzeti államok hazafias körei mind erősebben vonzódnak a szocialista eszmékhez. A kapitalizmus válsága és a fasiszta veszély Ne feledkezzünk el arról, hogy a reakció a válsághelyzetet, a növekvő társadalmi és politikai bizonytalanságot mindig igyekszik felhasználni arra, hogy ellencsapásokat mérjen a munkásosztályra. Napjainkban a jobboldali elemek aktivizálódása figyelhető meg sok európai országban, a többi közt Olaszországban, Franciaországban, az NSZK-ban. Jellemző a Görögországban végrehajtott újabb reakciós fordulat, a Spanyolországban tobzódó fasiszta terror. Ebben a helyzetben rendkívül időszerű az 1969- es tanácskozásnak az a figyelmeztetése, hogy a fasizmus a válság éleződésekor fokozza aktivitását, valamint a kommunistáknak az a felhívása, hogy kíméletlenül utasítsák vissza a profaslszta mesterkedéseket. A fasiszta veszély realitásáról tanúskodik a chilei nép tragédiája. Már sokan látják, hogy a chilei terror, a kivégzések, a koncentrációs táborok, a könyv- máglyák a fasizmus megnyilvánulásai, és a hitleriz- mus módszereit idézik fel. A chilei események hatására hatalmas nemzetközi mozgalom indult a chilei demokraták és forradalmi harcosok védelmében, hogy kimentsék a hóhérok kezéből a kommunista és a szocialista párt aktivistáit és vezetőit, a hazafias erőket. Figyelemre méltó ugyanakkor az is, hogy folyik a chilei tanulságok elemzése a jelenkori forradalmi fejlődés távlatai szempontjából. Annak idején a mi forradalmunk is beleütközött a reakciós burzsoázia, a világimperializmus dühödt ellenállásába. Ez az ellenállás csúfos vereséget szenvedett annak a szilárd, messze előre tekintő, elvi és rugalmas lenini politikájának az eredményeképpen, amely magában foglalja mind a más pártokkal kötött szövetséget, mind a szükséges kompromisszumokat, mind pedig a politikában idejében végrehajtott változtatásokat. Kitűnő példa volt erre az új gazdasági politika, a NÉP. Az oroszországi munkás- osztály ezért a forradalom döntő pillanataiban, a forradalom fordulópontjain bizton számíthatott a nép többségének támogatására, a reakciós erők és sze- kértolóik pedig elszigetelődtek. A kommunisták a vereségekből is le tudják vonni a tanulságokat. A Párizsi Kommün és az 1905-ös orosz forradalom, vagyis a vereséggel végződött fegyveres forradalmak tapasztalatainak a tanulmányozása alapján lehetett kidolgozni azt a győzelmes stratégiát és taktikát, amely biztosította a világtörténelmi jelentőségű győzelmet 1917 októberében. A mai helyzetben a chilei események, amelyek első ízben adtak huzamosabban tapasztalatokat a forradalom „békés“ fejlődéséről, a marxisták—leninisták számára rendkívül tanulságosak a forradalmi stratégia és taktika tökéletesítése szempontjából. fia megpróbáljuk összegezni a chilei események nyomán támadt kérdéseket, a következőket mondhatjuk (természetesen csak a legáltalánosabb vonatkozásban): Először ísl a vereség ne homályosítsa el azoknak a tapasztalatoknak a jó oldalait, amelyeket a chilei forradalmárok — kommunisták és szocialisták — önfeláldozó munkájukban szereztek. Az egész világ szeme láttára bebizonyították, hogy lehetséges a proletár pártok vezette és marxista—leninista eszméktől lelkesített baloldali tömb hatalomra jutása az érvényben levő alkotmány alapján. Bebizonyosodott annak a reális volta, hogy a parasztság és más középrétegek jelentős része megnyerhető a forradalomnak. Továbbá: ellentétben például Oroszországgal, ahol az 1917-ben elkezdődött forradalmi folyamat csak néhány hónapig fejlődött békés formákban, Chilében három évig tartott a békés fejlődés, amely — és ' ezt fontos hangsúlyozni — a dolgozók javát szolgáló jelentős társadalmi-gazdasági átalakításokat eredményezett. Ezt a fejlődést erőszakosan félbeszakították, éppen akkor, amikor ismét növekedett a forradalomnak nyújtott tömegtámogatás, és kirajzolódott a forradalom további előnyomulásának távlata. Hangsúlyozni kell, hogy nem a forradalom, hanem az ellenforradalom szakított az érvényes alkotmánnyal, mégpedig nyíltan és gátlástalanul, és kíméletlenül lábbal tiporta a demokratikus jogokat. Az ebből leszűrhető következtetés újból megerősíti azt a törvényszerűséget, amely a forradalom győzelméhez vezető békés, nem-fegyveres út kérdését helyesen, lenini szellemben kell értelmezni. A forradalom békés fejlődését nem csupán az olyan társadalmi viszonyok kialakítása biztosítja, amelyek közepette a burzsoázia nem merészel polgárháborút kirobbantani, hanem a forradalmi élcsapatnak és a tömegeknek az az állandó készsége is (mégpedig nemcsak szóbeli, hanem gyakorlati készsége], hogy a legradikálisabb harci eszközöket alkalmazzák, ha a helyzet azt követeli. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a forradalom akkor fejlődik sikeresen, ha biztosítják társadalmi bázisának megszilárdulását és erősödését. Ez pedig elsősorban a gazdasági politikától függ. Az alapvető politikai sikerek után a gazdaság válik a forradalom győzelméért vívott harc fő területévé. Az átmeneti időszakban a helyes gazdasági politika kidolgozásának és következetes végrehajtásának, a gazdasági átalakítások formáinak és ütemének a megválasztása előtérbe kerül annak folytán, hogy a burzsoázia fő harci eszközeként alkalmazza a gazdasági blokádot, a gazdasági nehézségek mesterséges előidézését, a termelés szabotálását. A reakció leplezetlenül a kispolgárság, a középrétegek ingadozására, felemás természetére alapozza számításait; abban bízik, hogy a kispolgárságot és a középrétegeket elszakíthatja a munkásosztálytól, és szembefordíthatja vele. Az osztályellenség ugyanakkor tudatosan felhasználja az ultrabaloldall kalandor csoportokat. Ezek, az objektív körülményeket tekintve, provokációs szerepet játszanak, különösen a forradalom békés fejlődése idején. Erélyesen harcolni kell e csoportok hibás irányvonala és akc iói ellen, ugyanakkor türelmesen kell foglalkozni a befolyásuk alatt álló emberekkel, helyes irányba kell terelni forradalmi lelkesedésüket. Ez mindig igen fontos feladatuk a kommunistáknak. A mai társadalmi-politikai küzdelmekben összehasonlíthatatlanul nagyobb a tömegtájékoztatási eszközök szerepe, mint az elmúlt idők forradalmaiban volt. A chilei tapasztalatok meggyőző tanulsága ugyanakkor így szól: a forradalom győzelme érdekében meg kell szüntetni az osztály ellenség uralmát a tömegtájékoztatási és propagandaeszközök területén. A reakciósok a forradalom, általában u munkás- mozgalom elleni harcban igen fontos szerepet szánnak a hadseregnek, valamint a különféle rendőri alakulatoknak: igyekeznek őket a konzervativizmus támaszaivá tenni, elszigetelni a néptől és kommunistaellenes szellemben nevelni. A tények azt mutatják, hogy a reakció nemcsak Latin-Amerikában, ahol a pronunciamientónak, a katonai lázadásnak nagy hagyománya van, hanem a fejlett kapitalizmus országaiban sem habozik bevetni a hadsereget, amint veszély fenyegeti hatalmát. Ezért a forradalom békés fejlődésének körülményei között is döntő fontosságú az a feladat, hogy a régi rezsim képviselőinek kezéből kivegyék a hatalom olyan fontos szerveit, m.int a hadsereg, és megteremtsék az új államapparátust. Az államtól, a politikától független hadsereg nincs, és nem is lehet. f A tanulmány befejező részét a Vasárnapi Of Szó következő számában közöljük.)
