Új Szó, 1974. július (27. évfolyam, 153-179. szám)
1974-07-21 / 29. szám, Vasárnapi Új Szó
Borisz Ponomarjov, az SZKP Központi Bizottsága Politikai Bizottságának póttagja, a Központi Bizottság titkára: A VILÁGHELYZET ÉS A FORRADALMI FOLYAMAT (I.) 1974. VII. 21. 3 Öt esztendő telt el a kommunista és munkáspártok 19(39 es moszkvai tanácskozása óta. A nemzetközi helyzet és a forradalmi mozgalom fejlődésének egyik legjelentősebb időszaka volt ez, így vésődött be a népek tudatába. Az élet maradéktalanul igazolta a tanácskozásnak azl a következtetését, hogy „az imperializmus képtelen visszaszerezni az elveszített történelmi kezdeményezést és visszafordítani a mai világ fejlődését“. A kapitalizmus gazdasági és politikai válságának éleződése szemléletesen mutatja, hogy a burzsoá rendszer képtelen megoldani azokat az égető feladatokat, amelyek ma az emberiség előtt állnak. Mind nagyobb és nagyobb tömegek ismerik fel, hogy a szocializmus az egyetemes társadalmi haladás fő útvonala. A tanácskozás óta eltelt években két elsőrendű fontosságú folyamat nyilvánult meg erőteljesen. Minden területen gyarapodott a szocialista közösség országainak ereje, s ezek az országok valamennyi békeszerető erővel összefogva, tettekkel küzdenek az imperialista agresszió ellen, a feszültség enyhítéséért és a népek biztonságának megszilárdításáért. Ugyan- akkor fokozódik a tőkésországok munkásosztályának, összes dolgozójának, a gyarmati járomból szabadult népek, az egész antiimperialista mozgalomnak a harca. Ez a két rendkívül fontos társadalmi folyamat egymással szoros kapcsolatban bontakozik ki, és hatásukra újabb lényeges változások történtek a nein zetközi porondon a béke és a szocializmus javára. A világszocializmus fellendülésének új szakasza Az 1969-es tanácskozás hangsúlyozta, hogy a szocialista világ a fejlődés olyan szakaszába lépett, amikor lehetővé válik az új rendszerben rejlő hatalmas tar talékok sokkal teljesebb kihasználása. Az elmúlt évek meggyőzően tanúsították, hogy a társadalmi-gazdasági és politikai fejlődés merőben új szakaszáról van szó. A gazdasági politikáról megállapíthatjuk, hogy el térően a még nem is olyan távoli évektől, amikor a Szovjetunió kénytelen volt erőforrásait elsősorban a nehézipar fejlesztésére összpontosítani, ma előtérbe kerül a gazdasági-szociális feladatok komplex meg oldása. A Szovjetunió gazdasági és katonai-politikai potenciáljának növekedése lehetővé tette, hogy az SZKP XXIV. kongresszusa — a gazdaság technikai rekonstrukciójára és a honvédelem biztosítására változatlanul nagy figyelmet fordítva — előtérbe helyezze a tömegek jólétének növelését. Ilyen jellegű változások történnek a szocialista közösség más ál latnaiban is. A szocialista országok közötti kapcsolatokat tekintve, az 1969-es tanácskozás óta eltelt időszak legfontosabb mozzanata az, hogy éppen ezekben az években alakult ki a gazdasági együttműködés magasabb formája, a szocialista gazdasági integráció, amely előirányozza mind a legnagyobb arányú termelési együttműködést és nemzetközi szakosítást, mind pedig a népgazdasági tervek egyre szorosabb koordinálását. A KGST-tagországok testvéri együttműködése, ezt fontos megjegyezni, elősegíti a fejlődési szintben mutatkozó különbségek jelentős kiegyenlítését, ami lehetővé teszi, hogy tovább fokozzuk ennek az együtt működésének a hatékonyságát, növeljük kedvező hatását a szocialista államok gazdasági és egész társadalmi életére. A szocialista tervgazdaság megadja a gazdasági növekedés szilárdan gyors ütemét, aminek eredményeképpen töretlenül növekszik a KGST-tagországok részesedése a világgazdaságban, erősödik politikai és gazdasági tekintélyük. Ma a kapitalista világ ipari potenciáljának mindegyik fő központja, akár Nyugal- Európa, akár az Egyesült Államok, elmaradt a KGST- országok mögött nemcsak a nyersanyag-tartalékok, hanem az ipari potenciál tekintetében is. A Szovjetunió és a többi szocialista ország gazdasági sikerei nyilvánvalóak. Az egész világon nagy hatást kellett a mostani szovjet ötéves terv harmadik évi feladatainak sikeres teljesítése. Az SZKP Központi Bizottsága 1973 decemberi ülésének határozatai, amelyek a társadalmi termelés hatékonyságának további növelését szolgálják, újabb hatalmas lendületet ad nak az ország gazdasági fejlődésének. A fejlett szocializmus eredményei nem korlátozódnak a gazdaság növekedésének, az anyagi életszínvonal emelésének a területére. Az utóbbi években erőteljesen megmutatkoztak a szocialista államok sikerei az élet új minőségének kialakításában, az ember sokoldalú szellemi fejlődéséhez, az emberi képességek és tehetség teljes kibontakoztatásához szükséges feltételek megteremtésében. Ez az életminőség elvileg más, mint a burzsoá rendszerbeli. A-szocialista demokrácia állandó fejlesztése, az igazi néphatalom biztosítása, a nagy tömegek fokozódó részvétele az állami ügyek intézésében és a termelés irányításában változatlan irányvonala a szocialista államok kommunista és munkáspártjainak. A szocializmus ezen az alapon nem csupán kinyilvánítja, hanem valóban szavatolja is a dolgozó ember jogait, megteremti azokat a feltételeket, amelyek közepette minden dolgozó bizakodva tekinthet a jövőbe, és biztosítja, a nép erkölcsi-politikai egységét, olyan társadalmi szilárdságot teremt, amilyet a kapitalizmus soha sehol nem tudott elérni. A nemzetközi enyhülés társadalmi-politikai jelentősége Végeredményben éppen a valóságban meglevő szocializmus sikerei játszottak meghatározó szerepet abban, hogy az utóbbi években elkezdődött a történelmi jelentőségű fordulat a hidegháborútól a feszültség enyhülése felé, a különböző társadalmi rendszerű államok békés egymás mellett élése elveinek érvényesítése felé. A nemzetközi politikai légkör enyhítéséért vívott harc eredményei közismertek. Ezek közt tartjuk számon a vietnami imperialista agresszió megszüntetését, a hős vietnami nép, győzelmét és az egész Indo- kínára kiterjedő igazságos béke feltételeinek megteremtését; a közel-keleti izraeli agresszió következményeinek megszüntetésében elért haladást, amely megnyitja a válság rendezésének távlatát ebben a robbanásveszélyes térségben; az NDK általános nemzetközi jogi elismerését; Kuba helyzetének megszilárdulását; azoknak az egyezményeknek a rendszerét, amelyek alkalmasak arra, hogy korlátozzák és elhárítsák a termonukleáris világháború veszélyét; azoknak a szerződéseknek a komplexumát, amelyek rög zítik a második világháborúban elért győzelem és a háború utáni európai fejlődés eredményeit; az államközi kapcsolatok rendezését, a két világrendszer országai közötti kölcsönösen előnyös együttműködés bővülését. A nemzetközi feszültség további enyhülését jelentősen előmozdította a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének 1974. április 17—18-án Varsóban tartott tanácskozása. Ennek a tanácskozásnak az időszerű európai kérdésekkel foglalkozó közleményében megfogalmazott nézetek és álláspontok konstruktív alapot teremtenek ahhoz, hogy sikeresen befejezzék az európai biztonsági és együttműködési konferencia záró szakaszának előkészítését. A nemzetközi küzdőtéren kialakult változásokat a szocialista államok, a nemzetközi munkásosztály, a nemzeti felszabadító mozgalmak és a békeszerető, demokratikus erők megfeszített harcban vívták ki. A nemzetközi kommunista mozgalom az utóbbi években nem keveset tett azért, hogy más politikai erőkkel együtt magasabb színvonalra emelje a békéért folytatott harcot. Ebben fontos szerepet játszott az 1969-es tanácskozáson kidolgozott antiimperialista akcióprogram. A benne megfogalmazott követelések megvalósításának eredményei világosan megmutatták, hogy a nemzetközi kapcsolatok kedvező fejlődésében, a béke megóvásának és a termonukleáris konfliktus elhárításának kérdéseiben a kezdeményezés a szocialista közösség államainak és a kommunista világmozgalomnak a kezében van. E kezdeményező szerep világos kifejezője az SZKP XXIV. kongresszusán elfogadott békeprogram. A legutóbbi évek nemzetközi aktusainak társadalmi-politikai jelentősége szemmel látható. A jelenlegi európai határok sérthetetlenségének elismerése, valamint a különböző társadalmi rendszerű államoknak az a kötelezettségvállalása, hogy szigorúan tiszteletben tartják a békés egymás mellett élés és a belügyekbe való be nem avatkozás elveit, nemcsak a béke megszilárdítása szempontjából fontos, hanem azoknak a nemzetközi feltételeknek a megteremtése szempontjából is, amelyek kedveznek a szocializmus további sikereinek, a kizsákmányoló rendszer ellen vívott demokratikus és forradalmi harc fejlődésének. Teljes határozottsággal és nagy meggyőző erővel szóltak erről a nyugat-európai kommunista pártok képviselőinek brüsszeli találkozóján, behatóan tárgyalja ezt más földrészek kommunista pártjainak sajtója is. Amikor az imperializmus fő erői kénytelenek elismerni az államok békés egymás mellett élésének elvét, a korábbi időszakokhoz képest sokkal inkább megrendül azoknak az agresszív katonai-politikai szervezeteknek a társadalmi alapja, amelyek egyaránt törnek a szocialista országokra és a forradalmi erőkre, általában a demokratikus erőkre. Az enyhülés elősegíti a realisztikusan gondolkodó körök helyzetének megszilárdulását a burzsoá táborban, megkönnyíti az imperializmus legreakciősabb erőinek, a „háborús pártoknak“ és a katonai-ipari komplexumoknak az elszigetelését. Tény végezetül az is, hogy az enyhülés hatására változások történnek a szociáldemokrácia soraiban. A szociáldemokrácia számos jobboldali vezetőjének antikommunista politikája ellenére a legtöbb európai szocialista és szociáldemokrata párt vezetősége igyekszik fejleszteni kapcsolatait á szocialista világgal, egyes tőkésországokban pedig megtörténtek az első lépések afelé, hogy bizonyos akcióegységet teremtsenek a kommunisták és a szociáldemokraták között. Ezek az előrevivő tendenciák természetesen csak akkor hajthatnak érezhető hasznot a munkásmozgalom valamennyi erejének, ha semlegesítik a szociáldemokrácia szélsőségesen antikommunista vezetőinek politikai irányvonalát. A feszültség enyhülése mind gyökereit, mind lényegét, mind pedig következményeit tekintve nem csupán nemzetközi politikai, hanem társadalmi-politikai jelenség is, amellyel fontos szakasz kezdődött a világméretű antiimperialista harc fejlődésében. A kommunisták teljesen tisztában vannak azzal, hogy a nemzetközi politikai enyhülés folyamata nem haladhat előre „spontánul“, vagyis úgy, hogy nem teszünk határozott erőfeszítéseket azért, hogy le- küzdjük a hidegháború megátalkodott híveinek ellenállását. Végső soroií ők próbálnak olyan „enyhülési feltételeket“ kényszeríteni a szocialista országokra, amelyek célja lényegében a szocialista közös ség „fellazítása“ és „eróziója“. Aktivizálódnak azok a körök, amelyek Nyugat-Európában egy újabb ka tonai-politikai tömb megalakítására törekednek. Az enyhülés ellenzői nem riadnak vissza a fegyveres provokációktól sem, hogy meghiúsítsák a párizsi egyezmény végrehajtását, megakadályozzák a szilárd béke megteremtését Indokínában, és továbbra is aktívan működnek a Közel-Keleten és Latin-Ame- rikában. Különösen baljósnak látszik az a tény, hogy ma is, a nemzetközi feszültség enyhülése közepette, tovább lart, sőt erősödik a háborúra való anyagi felkészülés folyamata. Az imperializmus által egyre erőszakolt fegyverkezési verseny a szocialista országokat is rákényszeríti arra, hogy megfelelő összeget fordítsanak honvédelemre, és bevoívja a fegyverkezési versenybe a fejlődő országok tucatjait is. Ugyanakkor az imperialista militarizmus saját országában mindig szembeszegül u munkásosztály, a demokratikus erők érdekeivel. Éppen ezért a mai világban a társadalmi haladásért, valamennyi forradalmi osztály további előrenyomulásáért folytatott harc nem lehet eredményes, ha ivem bontakoztatjuk ki legszélesebben a küzdelmet a nemzetközi enyhülés megszilárdításáért. Leonyid Brezsnyev, az SZKP Központi Bizottságának főtitkára, a békeszerető erők világkongresszusán a mai időszak sajátosságait jellemezve hangsúlyozta, hogy a békéhez ezután sem vezet egyszerű út. „Ennek érdekében, mint eddig is, nem csupán nagy következetességre, szilárdságra és energiára van szükség, hanem a munka formáinak tökéletesítésére, új módszerekre, azon konkrét kezdeményezések késedelem nélküli és pontos megtételére is, amelyek megakadályozhatják a feszültség gócainak kialakulását, a fennakadásokat az enyhülés folyamatában.“ Minőségi változás a kapitalizmus általános válságának fejlődésében A nemzetközi feszültség enyhülése természetesen nem hatálytalanította u kapitalista társadalom fejlődésének törvényeit. A tőkés társadalom nem jutott lélegzetvételnyi szünethez. A tőkés rendszer válsága napjainkban megnyilvánul a legkülönbözőbb területeken. Ezzel kapcsolatban elegendő megemlíteni az energiaválságot, a valutaválságot, a gazdasági-politikai válságot, a túltermelési válságot, az imperializmus és a „harmadik világ“ közötti kapcsolatok válságát, az imperializmus fő erőközpontjai — az Egyesült Államok, Nyugat Európa és japán — közötti kapcsolatok válságát, a politikai és az ideológiai válságot. A háború utáni kapitalizmus történetében még aligha voit példa a válságfolyamatok ilyen összefonódására. Pedig hát a polgári ideológusok körében, még nem is olyan régen divatos volt az az állítás, hogy a kapitalizmusban a válságok ideje elmúlt, hogy a tudományos-technikai forradalom meggyógyította a kapitalizmus fekélyeit, életképesebbé tette, mintegy „új életre“ keltette. Eközben a marxisták a hírhedt „gazdasági csodák“ homlokzata mögött mindig látták az egyes tőkésországokban azokat a mélyben zajló folyamatokat, amelyek megrendítik a burzsoá társadalom tartópilléreit. 196ö-ban például az SZKP XXIII. kongresszusán a Központi Bizottság beszámolója megállapította: „ ... A tőkés gazdaság rejtett romboló erői továbbra is működnek, a kapitalista gazdaság nem fogja elkerülni az újabb megrázkódtatásokat.“ 1969-ben a kommunisták nemzetközi tanácskozásuk dokumentumában megállapították: A tudományos műszaki forradalom meggyorsítja a gazdaság társadalmasításának folyamatát; ez a monopóliumok uralmának viszonyai között arra vezet, hogy a társadalmi antagonizmusok még nagyobb mére tekben és még élesebb formában újratermelődnek.“ Az élet ezt a megállapítást számos alkalommal igazolta. Gazdasági téren a helyzetnek az a sajátossága, hogy különleges összekapcsolódásban jelentkezik az energiaválság, a növekvő munkanélküliség és a fokozódó infláció. ,,Mit látunk ma az Egyesült Államokban? A „trojka“ — az infláció, a munkanélküliség, az ínség — uralmát.“ £s ezt nem egy kommunista mondja, hanem John Kenneth Galbraith, az ismert polgári közgazdász. Tegnap még természetellenesnek tűnt volna a gyors inflációnak és a termelés pangásának a társulása, vagyis az úgynevezett stagfláció. Ma ez már meg szokott dolog, és ugyanakkor újabb váratlan kombinációk jelentkeznek: például az energia, több nyersanyagfajta és élelmiszer hiánya, s ugyanakkor sok áruból túltermelés. Ily módon alig két-három év telt el azóta, hogy a kapitalista világon 1969—1971 folyamán végigsöpörtek a termelés válságjellegű visszaeséseinek és a konjunktúra lanyhulásának hullámai, és az ipari fellendülést megint felváltja a gazdasági helyzet rohamos rosszabbodása. Minek a jele ez, ha nem annak, hogy nyilvánvalóan csődött mondott az állammonopolista kapitalizmus gazdaságpolitikája? Erősen kiéleződlek az ellentétek az egyes imperialista országok közölt is. Az Egyesült Államok finánelőkéje, amelynek konkurrenseinél több saját kőolaj- és földgáztartaléka van, arra igyekszik felhasználni a helyzetet, hogy visszavágjon a kapitalista világpiacon nemrég elszenvedett vereségért, amelynek jelképe a dollár vezető szerepén alapuló valutarendszer csődje volt. Az amerikai imperializmus ugyanakkor igyekszik megszilárdítani politikai pozícióit is, megfoltozni az imperialista katonai szövetségeknek az ő égisze alatt működő globális rendszerét. Mindazonáltal az Egyesült Államok gazdasági és politikai ellentámadása egyre nagyobb ellenállásba ütközik. Mind élesebbek a közte és a nyugat-európai országok, főként Franciaország között fennálló ellentétek, és erősödik a gazdasági vetélkedés az Egyesült Államok és Japán között. Az imperialistáknak ezekhez az összeütközéseihez járulnak még a Közös Piacon belüli ellentétek, valamint a Japán és a nyugat-európai országok közötti újabb ellentétek. (Folytatás a Vasárnapi Oj Szó következő számában/
