Új Szó, 1974. július (27. évfolyam, 153-179. szám)
1975-07-15 / 165. szám, hétfő
a/ég nem jártam iskolába, így édesanyámnak, aki napról napra kereset után járt, volt kire bíznia a házat. Nem szívesen telte, de a szükség előtt meg kellett hajolnia. A nagy háború elragadta az urát. Apánk bevonulása után pedig szokatlanul gyorsan kiürült a lisztestarisznya, s anyámnak ezután már azért is törnie kellett magát, hogy puszta krumpli kerüljön az asztalra. Mert bizony egyébre nem is gondolhattunk. Sok hosszú és egyhangú napon át őriztem szobakonyhás viskónkat. A konyhaajtó bévül- ről becsukva, a kulcs a zárban. A szobán kél ablak — kilátással a széles medrű folyóra. Cifra babarongyok és színes golyócskák nélkül voltam kénytelen viselni házőrző sorsomat. Márpedig egy magányosságra ítélt kisleány, ha még játékszerei sincsenek, nem szokott vidám lenni. Még a legszívesebben — sír. így csalogatja a könyörületes álmot, mely a legbiztosabban elnyeli a felesleges időt. Csakhogy én lassanként már be-behatoltam a dolgok lényegébe, ami sokkal hasznosabb, noha szomorúbb időtöltés az alvásnál. Amint világosan emlékszem, hosszú-hosszú órákon ót bolyongtam az asztal körül, tipegő lábam elé bámulva. Az édesanyám szőtte szőnyegekben ott láttam testvérbátyám két kis nadrágjának maradványait, az én piros kis ködmönöm rongyait, anyánk szoknyájának kék csíkjait és apám köznapló ingének foszlányait ... Közben megfeledkeztem a tolakodó éhségről. A száraz burgonyalepényt, amit édesanyám ebédül hagyott számomra, rendszerint nyomban távozása után megettem. Folytonosan úgy rémlett, hogy látom, amint apám este megint hazajön... s az asztalon ott a párolgó vacsora meg a friss cipó ... E gyszer, egy ilyen sivár napon, talán már harmadszor vettem elő a ládafiából édesanyám imádságosköny- vét; szentképek voltak benne meg édesapám levele, amit a háborúból írt. Nem tudtam még olvasni, de az egész levél a fejemben zsongott. Iskolás bátyám estéről estére végig- betűzgette. Könnyűszerrel elmondtuk mindnyájan, akár a miatyánkot. Nem si tekintettük másnak, mint imádságnak. Én is elkezdtem „olvasni“ a levelet. Ámde a hangom az üres szobában idegenül, sőt fémítően hatott. Nem ismertem rá saját szavaimra, megrémültem önmagámtól, gyorsan abbahagytam a levél felmondását, és az imakönyvet visszadugtam a fiókba. Szemem a sarokban függő tükörre tévedt. Beesett szemű, aprócska arc bámult rám a tükörlapról. Ki vagyok én? Hogy kerültem ide? Miért vagyok itt? — suhantak át fejemen a kérdések. Ismeretlen, felfoghatatlan, Kimondhatatlan rémület fogott el. Egy pillanatra megdermedtem. Talán az éhség, az álom és az iménti kérdéssorozat furcsa elegye szakadt rám. A szívem riadtan dörömbölni kezdett. Ösztönszerűen, gondolkodás nélkül az ablakhoz léptem, mint ahogy minden szorongatott élőlény a világosság felé menekül. A folyó, mely csaknem az ablak alatt hömpölygött, hullámokat vert a parthoz. Élénken beszélt hozzám, mint a vén lúd sárga pelyhes kislibáihoz. Valami vidám fuvallat áradt felőle. Az ember is, aki a túlsó part füzesében eloldozta a cső nakot, aztán beszállt és a házunk felé evezett, cseppanként békességet hozott a lelkembe. Mindig vigasztalóan hat ránk, ha a túloldalról valakit hoz a csónak ... Valami katona. Magas, sovány ember. Jól ismert módon bánik a rúddal. Integet... Magasba emeli a rudat... .— Édesapám! — kiáltom el magam, és rohanok a konyhába hírül adni anyámnak apa jöttét. Anyámat nem találom a konyhában, hiszen még reggel elment hazulról. Nem volt, akivel megosszam végtelen nagy örömömet. Valahonnan a mélyből ezer gyönyörű emlék merült föl előttem az alatt a rövidke idő alatt; látom, amint édesapám estéről estére jön haza munkából csónakon a folyón át... megszólal a harangjáték a csodálatos képben, melyet egyszer karácsonyra vett apám ... nagy kerek cipó az asztalon .. . zúg az árvíz valahol a múllban az ablak alatt, de roppant biztonságot érzek ... N em emlékszem már, mennyi ideig tartott ez az állapot. A konyhaajtóhoz szaladtam. De a kulcs nem akar engedelmeskedni: makacskodott. Már hallottam apám lépteinek kopogását... és nem tudtam ajtót nyitni! Türelmetlenségemben, hirtelen kaptam a tűzhely elől egy MÁRIA JANCOVÁ A CIPÚ bükkfaszilánkot, és bedugtam a kulcsfejbe. Egy roppanás a zárban . *. — Ist nem, istenem ... — pilyeredtem el arra gondolva, hogy még sohasem lettem ilyen rosszat. Kívül, az ajtó előtt, kedves hangján megszólalt édesapám: — Ne sírj, Marka, ne sírj, gyerekem ... magad vagy itthon? — A mama munkába ment. Števo meg iskolába. És ... eltörött a kulcs ... Istenem ... — Ne sírj, bogárkám, ne sírj! Nyisd ki az ablakot, és add ide az istálló kulcsát. Ott a szerszámaim. Könnyfátyollal a szememen leakasztottam a kulcsot a szegről. Odahúztam a kis széket, sebtiben ráálltam, félretoltam az ablukreteszt és kiadtam a kulcsot. Édesapám mosolygott, arcát megváltozott- nak találtam, katonasapkáján gombok csillogtak. De ő volt az ... az én édesapám! Megcí- rógatta a képemet, és egy zacskó cukorkát nyomott a markomba. Fölszáradtak a könnyeim. Egykettőre ott álltam a konyhában, az ajtóhoz simulva. Hallottam, amint nyílik az istálló, édesapám keresgél a vasak között, aztán kopognak a léptei a bejárat felé. — Itt vagy, Marka? — Igen, itt vagyok. Kinyitja az ajtót, kinyitja? — Hogyne nyitnám ki!... Hát a mama hol van, édes gyerekem? — Dieskáékhoz ment napszámba. Valami vasrudacska tolul a zárba; fémnyikorgást, utána reszelést hallok. Csupa ismerős, kedves hang. Édesapáin régi itthonléte éled fel a hangokban. — Hát Števo hol van? ... — Bumm, bumm! — Iskolába ment. — K myeretek van?... — Hrr, hrr .. . — Nincs, édesapám, krump lílepényt, szokott sütni a mama... —- Krumplilepényt?... — Bumm, bumm . .. hrr, hrr ... ropp ... rrropp! A z ajtó kitárult, édesapám kezéből kihullottak a szerszámok. Karjára kapott és fölemelt. — Megsápadtál, drága gyerekem ... no, semmi! Nem baj... — mondta inkább magamagának. — Hoztam kenyeret... Bevitt a szobába, leültetett a padra, batyujából előhúzott egy hosszúkás komiszkenyeret. Az asztalon megszegte. — Nesze, egyél, Marka ... Nagyon mohón ehettem, mert egy ideig szótlanul nézett apám. Míg az ajtón befejezte a munkál, néhányszor felsóhajtott. Oj kulcsot reszelt a zárba. Aztán anélkül, hogy megvárta volna, míg édesanyám hazajön a munkából, a bátyáin meg az iskolából, elbúcsúzott tőlem. Összecsókolta az arcomat. — Mennem kell már, drága gyerekem ... Bizony ... A mamának mondd meg, hogy Števóval együtt hozzon el Rubinba. És hogy márna csak két óra eltávozást kaptam. Tegnap jöttem Trencsénből... az álló máson leszek ... Elment. Az ablakból néztem, hogyan suhan át a csónakon a túlsó partra, hogyan köti meg a csónakot a füzesben, aztán' fut a vasút mentén az állomásra. Olyan ijesztő volt, szinte be- leborzongtam: soha azelőtt nem láttam apámat futni... Ö, micsoda, vidám, boldog utazások következtek aztán! Gondoktól meggyötört édesanyánk vasárnapról vasárnapra elvitte kisfiát és kisleányát a járási székhelyre, apához. Hej, de meg-megszaladt az út a gyerekek lába alatti Az állomás várótermében mi, gyerekek a katonák (érdén üldögéltünk. Kézről ké^re adtak bennünket. Mind hasonló volt apánkhoz. És mind apa volt... Közben a váróterem sarkában édesapánk tanácsokkal látta el édesanyánkat, hogy tavasszal hová vessen árpát, hová zabot... És azok az utak hazafelé! A legközelebbi látogatás tervét szövögettük mindig. Édesanyánk batyujában ott lapult a hosszúkás katonacipó. Ö, dehogyis tudtuk mi, hogy ugyanakkor apánk, puskával a vállán, gyurakszik a nagy hóban a vasúti pálya mentén — éhesen... M ikor a magam gyerekeinek vágom a kenyerei, dehogy tudnám elfelejteni azt a katona apát, aki világháborúban hosz- szú hónapokon át egész kenyereket vo ;l cl a szájától, hogy kisfát és kisleányul jóllurtsa. Talán csak így vészelték át azok a gyerekek a háború özönvizét. De lehet, hogy az a katona apa is azért ment el övéi közül hamarabb, mint ahogy általában egy derék embar földi vándorútja véget ér... K. SZ. SZTANISZLAVSZKIJ: Ai intuíció és az érzetem irányvonala 3onuolatok Csehovrói* Nem vállalkozom a csehovi művek előadásainak leírására, mert ez lehetetlen. Varázsuk éppen az, ami nem mondható el szóval, hanem a szavak mögött, vagy a szünetekben, vagy a színészek tekintetében, belső érzésük kisugárzásában rejlik. Ilyenkor megelevenednek a színpadon a halott tárgyak, a hangok, a díszletek, a színészek formálta alakok, éleltel telik meg a darab s az egész előadás hangulata is. Minden az alkotó intuíciótól és a művészi érzéstől függ. Az intuíció és uz érzés irányzatát Csehov sugallta nekem. Művei belső lényegének feltárása végett amolyan ásatás- félét kell végezni lelki mélységeiben. Ugyanezt követeli persze minden mély lelki tartalmú művészi alkotás is. Csehov- ra azonban ez fokozolt mértékben vonatkozik, mert más út nem vezet hozzá. Minden orosz- országi színház és jó néhány nyugat-európai is régi játékmóddal próbálta tolmácsolni Csehovot. És mii lett belőle? Próbálkozásaik kudarcot vallottak. Nevezzenek meg akár egy színházat vagy egyetlen előadást, amely a szokásos eszközök segítségével ábrázolta volna Csehovot a színpadon. Pedig az ó darabjait nem akármilyen színészek játszották, hanem a világ legjobb művészei, akiktől nem lehet elvitatni tehetségüket, technikájukat. S csak a Művész Színháznak sikerült a színpadon érzékeltetnie egyet- mást mindabból, amit Csehov nekünk adott, mégpedig olyan időben, amikor a színház művészei és társulata az alakulás állapotában voltak. Ez azért történt így, mert sikerült újfajta módszert találnunk Csehov- hoz. Ez különleges módszer, és különlegessége a legfőbb hozzájárulásunk a színjátszás művészetéhez. Csehov darabjai nem árulják el azonnal költői jelentőségüket. Aki elolvassa, ezt mondja magában: „Szép, de... semmi különös, semmi megrázó. Minden, ahogy illik. Ismerős... igaz... nem új...“ Az első ismerkedés műveivel gyakran valósággal kiábrándító. Ügy tetszik, elolvasásuk után nincs mit mondani róluk. Cse lekinény, téma?... Néhány szóval elmondható. Szerepek? Sok jó akad, de nincs köztük „parádés“, amilyet a hálás szerepkörre vágyó színész hajszol fMyen színész :s vsn1. Töhb é- glik kis szerep, , cé-.’na nélküli“ {vagyis csupán egy lap, s nem kell cérna az össze!11 ■'»•/érőhezj. A darab, a jelenetek egyes szavai eszű) be ötlenek... De for- csamód minél int bb szabadjára eresze ik env kezetür et, aunűl inkább akaró ik a dart :j- ra gondolni. Egyes részei a belső összefüggés tevén felidéznek más, még jobb részeket, s végül az egész müvet. Újra meg újra átolvassuk — és mé lyen rejlő kincseket érzünk benne. Nekem alkalmam volt több százszor játszani egy és ugyanazt a szerepet Csehov darabjaiban, de nem emlékszem egyetlen előadásra, amelyen ne tárultak volna fel lelkemben új érzések, magában a műben pedig olyan új mélységek vagy finomságok, melyeket azelőtt nem vettem észre. Csehov színdarabjai rendkívül cselekvőnk, csakhogy nem külső, hanem belső fejlődésükben. Alakjai tétlenségében is bonyolult belső cselekvés rejlik. Csehov mindenki másnál jobban bebizonyította, hogy a színpadi cselekvést belső értelmében kell felfogni, és miután minden álszínpaditól megtisztítottuk, egyedül erre lehet a drámai müvek előadását építeni s alapítani. Míg a külső cselekvés a színpadon mulattat, szórakoztat bennünket és idegeinket borzolja, a belső szinte megfertőzi, megragadja lelkünket lenyűgözi. Természetesen még jobb, ha mindkettő, vagyis a belső és a külső cselekvés s/.nmsan összeforrva, együtt van jelen. Ezen csak nyer a mű teljességé és színpadszerűsége. Mégis a belső cselekvésnek kell első helyen állni. Ezért tévednek azok, akik Csehov darabjaiban magát a cselekményt játsz- szák, felszínén mozognak, a szereplők külső alakjait játszál: meg, s nem teremtenek belső alakokat, belső életet. Csehov- nál a figurák lelki alkata érdekes. Tévednek azok, akik a Cse- hov-darabokban általában játszani, ábrázolni törekednek. Az ő műveiben benne kell lenni, vagyis benne élni, létezni, « mélyen elrejtett főartéria mentén haladni. Csehov ereje a legváltozatosabb, gyakran öntudatlan hatóeszközökben nyilvánul meg. Néhol impresszionista, másutt szimbolista, ahol kell realista, sőt olykor majdnem naturalista. Csehov játszásához mindenekelőtt az szükséges, hogy eljussunk az ő arany-teléréhez. átadjuk magunkat jellegzetes igazságérzésének, varázsa bűvöletének, mindent exmggyünk neki — s akkor, a költővel együtt haladjunk műve lelki vonalán a saját, művészi tudatfölötti birodalmunk rejtekajtaja felé. Ott, e titkos lelki műhelyben, alakul ki a „csehovi hangulat“ — az az edény, melyben a csehovi lélek láthatatlan ét gyakorta felismerhetetlen kincsei és értékei vannak. yr Hetven évvel ezelőtt hunyt el A. P. Csehov, e. drámairodalom egyik világhírűd egyénisége. Ebhöl at alkalomból közöljük az orosz és a szovjet színjátszás kiváló képviselőjének, Csehov egyik legjobb ismerőjének érdekes tunulmányrészletét az Életem a művészetben című könyvéből. Miioš A. Bazovský: KERTES HÄZ DÉNES GYÖRGY: NÉZZ FÖL Menekülj, lélek, hagyd el a nehéz jalak homályát, virágzó nyár zizeg, kökénybokor borzolja ágát kakukk szavára fülel a mező, felszáll a harmat, indulj hát te is, vadkapros parton keres nyugalmat, nézz jül az égre, penelynyi felhők szállnak n fén y en, pehelynyi ólét, Uihiodozz te is anyád ölében.
