Új Szó, 1974. július (27. évfolyam, 153-179. szám)

1974-07-14 / 28. szám, Vasárnapi Új Szó

1974. VII. 14. követelnek minden angol kormány cd* dig követett észak-írországi politiká­jával. Az ulsteri válság új eleme az, hogy különböző pártállású brit politikusok azt a véleményt hangoztatják, misze­rint a koalícós rendszer széthullása után csak egy járható út létezik Lon­don számára: haderőinek kivonása a másfél milliós országrészből. Ulster „függetlensége“ azonban leplezetlen protestáns diktatúrát jelentene a fél­millió katolikus felett. Érdemi haladás nélkül ért véget a brit parlament kétnapos vitája is az észak-írországi válságos helyzetről. A rendkívüli parlamenti ülés, amelyet Wilson miniszterelnök sürgősségi ala­pon hívott össze azzal a nyilvánvaló céllal, hogy megossza az ulsteri pro­testáns ultrák előtti részleges meg­hátrálásért reá háruló felelősséget az ellenzékkel csupán a kormány teljes tehetetlenségéről állított ki bizonyít­ványt. Londoni politikai körökben ria­dalommal vették tudomásul, hogy sem a Munkáspártnak, sem a konzervatív „árnyékkormánynak“ nincs kialakult terve a polgárháborús feszültség csök­kentésére. Melvyn Rees miniszter és kollégái lényegéljen csak azt ígérték meg, hogy felülvizsgálják az észak­írországi helyzetet, s újabb kísérletet tesznek a katolikus—protestáns kor­mányzati együttműködés feltámasztá­sára. Ugyanakkor Wilson megerősítet­te, hogy Anglia nem vonja ki katonai erőit Eszak-lrországból, és nem vál­toztatja meg a protestáns és a katoli­kus polgári pártok szövetségének ki­munkálásán alapuló felfogását. Elis­merte azonban, hogy az észak-írorszá­giaknak maguknak kell kikovácsolniuk a terület politikai jövőjére vonatkozó terveket oly módon, hogy ebbe sem London, sem Dublin nem szól majd bele. Továbbá tárgyalásokat helyezett kilátásba az északír koalíciós pártok képviselőivel a kibontakozás lehetősé­geiről. A megoldás útja Á kibontakozásnak egyelőre még a jelei sem láthatók. A jobboldal a „tel­jes integrációt“ szorgalmazza, s ha ez nem sikerülne, akkor „önállóságot“4 követel, ami pedig, mint már mondot­tuk, a leplezetlen protestáns diktatú­rával lenne egyenlő. „A megoldás egy demokratikus, nem vallási jellegű, ímperialistaellenes úf irányvonalban keresendő, amely lehe­tővé teszi az önrendelkezési jog gya­korlását“, hangoztatja Nagy-Britannia Kommunista Pártjának a helyzettel foglalkozó legutóbbi nyilatkozata. Az angol és az ír kommunisták kép­viselői közösen megvitatták a kialakult helyzetet, és azt javasolták az angol kormánynak, hogy kezdjen átfogó tár­gyalásokat valamennyi észak-írországi politikai párttal, szakszervezettel és a a közösségek képviselőivel a terület gazdasági, politikai és társadalmi prob­lémáinak megoldásáról. A tárgyalások után és azok alapján, az arányos kép­viselet elve szerint általános válasz­tásokat kell tartani, s az ebből kike­rülő testületnek kell a tárgyalásokon kidolgozott politikát megvalósítania. A két párt képviselői egyetértettek' abban, hogy a demokratikus körülmé­nyek létrehozásának feltételei a követ­kezők: a kivételes állapot megszünte­tése, az összes internált szabadon bo­csátása, az angol csapatok visszarende­lése a kaszárnyákba. „Angliának tel­jesítenie kell kötelességét, és meg kell teremtenie a ténylegesen demokrati­kus körülményeket Észak-Irország min­den lakosa számára“ — állapítja meg a két kommunista párt közös nyilatko­zata, amely egyúttal elengedhetetlen­nek, a demokratikus légkör megterem­téséhez kiindulópontnak tekinti az em­bert szabadságjogok törvényes szabá­lyozását és biztosítását Ulster lakosai számára. Az angol és az ír kommunis­ták akcióegységre szólítják fel Észak­írország munkásosztályát e célok meg­valósítása érdekében, s nyomatékosan kijelentik: „Véget kell vetni az erő­szaknak, a gyilkosságoknak, a bomba- merényleteknek!" Eközben Észak-írországban változat­lanul tart a terror, és a jelek szerint még sokáig tart, amíg a zsákutcából megtalálják a kiutat. PROTICS JOLÄN Kudarcot vallott kísérletek Az egymást váltó londoni kormá­nyok mindmáig tehetetlennek bizonyul­tak, s az ulsteri válság megoldását szolgáló kísérleteik egymás után ku­darcot vallottak. Edward Heath kon­zervatív kormánya a katonai erőszak fokozásában kereste a megoldást, s vé­gül már a brit hadsereg egész had­osztályait vezényelte Észak-írországba. Az erőszak azonban csak újabb erő­szakot szült, s a válság megmaradt. Amikor a katonai beavatkozás nem hozta meg a várt eredményt, egy esz­tendőre felfüggesztették a Stormont (az északír parlament] hatalmát, és bevezették Észak-lrországban a közvet­len londoni kormányzást. Húsz hóna­pon át közvetlenül Londonból irányí­tották az ulsteri ügyeket, a tory-kor- mánynak azonban végül is be kellett ismernie, hogy kudarcot vallott mind a katonai erőszak, mind a közvetlen be­avatkozás politikája. Ilyen előzmények után 1973 novemberében koalíciós tes­tületet, úgynevezett végrehajtó taná­csot hoztak létre a Katolikus Szociál­demokrata Munkáspárt (SDLPj és a protestáns únlonisták képviselőiből. Azonban ez a kísérlet, amely a Lon­donból irányítható önkormányzat visz- szaállítására Irányult, ugyancsak nem bizonyult eredményesnek, mert egya­ránt bojkottálták a protestánsok és a katolikusok fő erői is. A sunningdale-i egyezmény Ilyen körülmények között a feszült­ség tovább növekedett, s az egyre tart­hatatlanabbá váló állapotok 1973 de­cemberében tárgyalásra kényszerítet­ték a brit kormány, az ír Köztársaság és az észak-írországi koalíciós pártok képviselőit. A London melletti Sun- ningdale-ben megtartott négynapos konferencia húszpontos nyilatkozattal ért véget. A tárgyaló felek ebben az okmányban újra rögzítették, hogy fenn­tartják korábbi álláspontjukat, vagyis Dublin az egyesítést tartja az egyetlen lehetséges megoldásnak, de elismeri, hogy erről csak népszavazás dönthet. Az ulsteri protestánsok ragaszkodtak ahhoz, hogy Észak-Irország a jövőben is Nagy-Britanniához tartozzék. A lon­doni kormány viszont kijelentette, hogy fenntartja addigi politikáját, de ha a lakosság többsége az ír Köztár­sasághoz való csatlakozást választja, akkor ezt hajlandó tudomásul venni. London ezzel nem tett könnyelmű ígé­retet, hiszen Ulster lakosságának megoszlása — 970 ezer protestáns, 500 ezer katolikus — eleve biztossá teszi egy ilyen „népszavazás" kimenetelét. A sunningdale-i egyezmény kimond­ta egy Üsszírországi Tanács megala­kítását is, azzal a feladattal, hogy ki­dolgozza és megvalósítsa az Írország két része közötti gyakorlati együttmű­ködés programját. Az egyezmény rati­fikálás után lépett volna éleibe. A ra­tifikálásra azonban mindmáig nem ke­rülhetett sor. Ennek oka elsősorban az, hogy az Észak-írországban egymás­sal szemben álló erők első perctől fog­va ellenezték ezt a megállapodást. Önkormányzat A sunningdale-i egyezmény legfőbb előzménye az volt, hogy olyan önkor­mányzati testület jött létre, amelyben részt vettek a protestánsok és a kato­likus pártiak, valamint a középpártok képviselői is. A több mint félévszáza­don át tartó egyoldalú protestáns ura­lom után ily módon először nyílt le­hetőség arra, hogy a katolikus kisebb­ség képviselethez jusson. Az 1973 jú- niusétou tegy ember — egy szava­zat“ ©Ív alapján Észak-írországban megválasztották a tartományi gyűlés tagjait, majd megalakult a protestáns és a katolikus lakosság mérsékelt képviselőiből a végrehajtó tanács, pon­tosabban: a helyt ügyekkel foglalkozó koalíciós kormány. Ez az úgynevezett „hatalom-megosz- tó44 koalíciós tartományi kormány azonban csak tiszavirág-életű volt. A protestánsok szélsőjobboldali szeryeze- te kezdettől fogva mindent elkövetett, hogy megakadályozza a pártok együtt­működését. A protestáns szélsőségesek — az unionista párt szétesése után lét­rehozott, s magukat „lojalistáknakne­vező csoportosulás gyűlölködő uszítás­hoz, majd pedig hamarosan fegyveres terrorhoz folyamodott. A terrorakciók, majd az egész Észak-Irország életét megbénító sztrájkmozgalom következ­tében végül is lehetetlenné vált a há­rompárti belfasti tartományi kormány működése. A brit kormány miután si­kertelenül bevetette a hadsereget, s el­lenőrzése alá vette az üzemanyag-el­osztást és a fontos ipari településeket, négy hónapra felfüggesztette a belfasti kormány működését. Kettős hatalom Á protestáns jobboldal újabb és újabb terrorakciói tehát végül is az önkor­mányzat bukásához vezettek Észak- írországban. London átmenetileg veze­tő állami tisztviselőkre bízta Ulster kormányzását. A Wilson-kormány az­után jutott arra az elhatározásra, hogy felfüggeszti a tartományi törvényhozó testületet, miután meghallgatta Melvyn Reesnek, az északír ügyek miniszte­rének beszámolóját, a belfasti kormány felbomlásának körülményeiről. Mint ismeretes, az országrész protestáns és katolikus lakossága képviselőinek a hatalomban való részarányos osztozá.- sára épült koalíciós kormányzat azután omlott össze, hogy a jobbszárnyat képviselő Vaulkner kormányfő és unio­nista párt hívei behódoltak a fehérterror brutális nyomásának és benyújtották lemondásukat. ANGOL REGGELI ÍR MÚDRA Hubert Bačík karikatúrája Belfastban, a magát ulsteri mun­kástanácsnak nevező szervezet még nyolc órával a londoni kormány ha­tározata előtt felmondta az „általános44 sztrájkot, amelyet terrorista eszközök­kel kényszerítettek az észak-írországi lakosság nagy részére. Ezt a „sztráj­kot“ egyébként az után állították le a szervezői, miután a munkások ma­guktól megkezdték a tömeges visszaté­rést munkahelyeikre. A kettős hatalom elemei tehát vál­tozatlanul megtalálhatók Észak-lror­szágban, és bizonytalan a tartomány jövője. A munkáspárti miniszterek Londonban arra az álláspontra helyez­kedtek, hogy csakis a két népközös­ség képviselőinek együttműködésén alapuló koalíciós ír kormány kaphatja vissza a kormányzás jogát Belfastban. A bizonytalan parlamenti erőviszo­nyok közepette kormányzó munkáspár­ti kabinet tulajdonképpen két kő kö­zött őrlődik. Egyrészt az olyan erők között, amelyek bírálják a tartomány válságában tanúsított határozatlan ma­gatartását, másrészt amelyek szakítást Észak-lrországban, vagy más nevén UIslerben, az immár több mint négy és fél esztendeje dühön­gő, vallási köJitösbe bújtatott, a valóságban azon­ban gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségen ala­puló katolikus—protestáns ellenségeskedés halá­los áldozatainak száma szinte napról napra emel­kedik. Az utóbbi hetekben az erőszak új hulláma söpört végig az országon, s ezzel megtört az a viszonylagos nyugalom, amely a sunningdale-i egyezmény megkötése után néhány hónapig az ulsteri helyzetet jellemezte. Ismét bombák robban­nak. géppisztoly-sorozatok hallatszanak Belfast és más észak-írországi városok utcáin, s a terrorhul­lám átcsapott Angliára is, számos középület és nyilvános hely vált terrortámadások célpontjává. A terrorcselekmények számának megnövekedése ellenintézkedésre késztette a Scotland Yardot, Harold Wilson brit miniszterelnök pedig rendkí­vüli ülésre hívta össze a tavaszi szünetet tartó parlamentet az ulsteri válság megtárgyalására. Mi előzte meg az észak-írországi helyzet újabb rendkívüli súlyosbodását? Eszak-lrország Ulsteri parasztok felvonaíása a sztrájk idején. A brit hadsereg beavatkozik...

Next

/
Thumbnails
Contents