Új Szó, 1974. június (27. évfolyam, 128-152. szám)
1974-06-09 / 23. szám, Vasárnapi Új Szó
De térjünk vissza a harmincas évekre. Amikor Hummer elhagyta Szovjetoroszországot, már számos honfitársa előtt világos volt, hogy a gazdasági blokáddal lehetetlen megakadályozni a szovjet állam megerősödését. A diplomáciai kapcsolatok helyreállítása után a gazdasági kapcsolatok addig ismeretlen méretarányokat öltöttek, s az Egyesült Államok egy időben a Szovjetunió harmadik legfontosabb külkereskedelmi partnere volt. Megindult a személyi forgalom is a két ország között, s Mikojan volt szovjet miniszterelnök-helyettes emlékirataiban több helyen megemlékezik arról, hogy az Egyesült Államokban mindenütt kíváncsiság és jóindulat vette körül. Azt az embert, aki a harmincas években Szovjet- oroszországnak megszerezte az amerikai „utca emberének“ rokonszenvét, Valerij Cskalovnak hívták. Foglalkozását tekintve katonatiszt — berepülő pilóta volt. Az idősebb szovjet nemzedék nevét ma éppolyan tisztelettel ejti ki, mint Gagarinét, s az idősebb amerikaiak közül is sokan emlékeznek rá. Egyik életrajzírója — Anatolij Markusa — a Cskalov és két társa által végrehajtott, és akkoriban világszenzációt keltett Szovjetunió—Északi-sark— Egyesült Államok repülőútról a következőket írja: „Most, amikor az Északi sarkvidéket jószerivel már belakták, amikor az Antarktiszon állandóan emberek dolgoznak, amikor az Atlanti-óceán felett összefüggő láncban követik egymást a menetrend- szerű repülőgépek, egymástól néha alig tízperces időközökben, most, miután leszállás nélkül körülrepülték a Földet, miután az ember a Holdra léLeonyid Brezsnyev és Richard Nixon pett, nem könnyű újra átóreznünk, milyen szédítő feladat előtt állt akkor Cskalov és legénysége. De azért az elsők mégiscsak elsők maradnak. Egyszer és mindenkorra.“ A közel háromnapos, leszállás nélküli, s a korabeli leírások szerint igencsak kalandos repülőút, melynek nagy részét viharban, eljegesedett törzzsel, felhőkben, vakrepülésben tették meg, a csendes-óceáni partvidéken lévő Portlandban ért véget. Az északi légiót felderítőit Amerika kitörő lelkesedéssel fogadta. Roosevelt elnök személyesen kívánt találkozni velük Washingtonban, s diadalutat tettek több más amerikai nagyvárosban is. Kőrútjuk utolsó állomása a New York-i Waldorf Astoria szálló hallja volt. Itt állt a felfedezők klubjának híres glóbusza, egy földgömb, melyre már felrajzolták az ANT— 25-ös szovjet gép útvonalát. A három szovjet repülő is aláírta a nevét. Aláírásuk olyan emberek névjegye mellé került, akiknek emlékét általában megőrizte az utókor: Robert Peary, az Északi-sark felfedezője, Roald Amundsen, a Dél-sark felfedezője, Fridtjof Nansen, Grönland meghódítója; Richard Byrd, aki először érte el repülőgépen az Északi-sarkot. Cskalov neve az űrkorszakban feledésbe merült. Gagarin viszont sohasem járt Amerikában, mert személye többet jelentett a hősiességnél: a szovjet tech nika fölényét jelképezte. A „Messzi ugrás" Az első szovjet—amerikai csúcstalálkozó a második világháború idején, a Teherán! Konferencia alkalmából zajlott le. Itt született a háború kimenetele szempontjából nagy jelentőségű háromhatalmi megállapodás, amelynek értelmében a szövetségesek 1944-ben megnyitották a második frontot Európában. Évek múltán derült csak fény arra, mekkora veszély fenyegette Teheránban az egész Hitler-elle- nes koalíciót. A szovjet és a szövetséges kémelhárítás nagy erőfeszítésekkel, s némi szerencsével tudta csak elhárítani a fenyegetést: a három államfő — Sztálin, Roosevelt és Churchill élete volt a tét. A ,,Messzi ucjrás" néven ismertté vált titkosszolgálati terv körüli titkos párviadal első menetét kétségkívül a németek nyerték meg azzal, hogy kifürkészték a háromhatalmi konferencia helyét és idejét, s módjukban állt alaposan előkészíteni az ak ciót. Az alaposság [vagy talán a körülményesség], amellyel a „Messzi ugrás“ előkészítéséhez hozzáfogtak, a kudarc legfőbb okozója lett. 1943 nyarán egy Paul Siebert nevű hadtápfőhad- nagy vonult be a Wermacht rovnói törzséhez, aki magas támogatói révén hamarosan kitűnő összeköttetésre tett szert a városban. „Barátjától“ — von Ortel Gestapó-őrnagytól tudomást szerzett egy „kivételesen fontos és izgalmas akcióról“, melytől a führer fordulatot remél a háború menetében. A három államférfi fizikai megsemmisítésének tervét Berlinben dolgozták ki, s végrehajtására számos titkos ügynököt telepítettek Teheránba. Az akció vezetését egy hat főből álló tiszti különítményre bízták. Ebbe akarta von Ortel beszervezni Pnul Siebertet — azaz Nyikolaj Kuznyecov szovjet hírszerző őrnagyot. Kuznyecov még időben jelentést tett Moszkvának. Értesülései meglehetősen pontosak lehettek, mert a hat német titkosszolgálati tisztet a szállító Junkers- szel együtt szovjet vadászgépek a levegőben megsemmisítették. A gép szétszórt roncsai között a revolvereken és géppisztolyokon kívül aknavetőket is találtak. Ezeket feltehetően a betegsége miatt nehezen mozgó Roosevelt elpusztítására szánták, miután Sztálinnal és Churchillel az amerikai nagykövetség felé vezető úton orvlövészek végeztek volna. 1943. november 28-án délután 4 órakor megkezdő dött a Teheráni Konferencia. Roosevelt elfogadta Sztálin meghívását, és a másfél kilométerrel távolabb levő amerikai nagykövetség helyett a szovjet rezidencián szállt meg. Churchillnek csak a szomszédos épületből kellett átjárnia. így a várrtsban leselkedő német ügynökök dolguk végezetlenül távoztak. Azaz kevesen távoztak közülük. A teheráni rendőrségnek a következő hetekben többször kellett nyomoznia ismeretlen személyek által vívott éjszakai tűz- párbajok ügyében. Az ilyen összecsapások után rendszerint ismeretlen személyazonosságú férfiak holttesteit találták csak a helyszínen. A férfiak hóna alatt tetovált jeleket találtak, s a rendőrség nem tudta, hogy ez az SS-katonák vére so por tjei zése ... A Katalin-teremben A Kreml-palota Katalin-terme nemcsak a névadó orosz uralkodó miatt volt méltó színhelye Leonyid Brezsnyev és Richard Nixon első megbeszéléseinek 1972 májusában, hanem azért is, mert alig két évvel korábban ugyanitt írták alá a nemzetközi kapcsolatok új korszakát bevezető szovjet—nyugatnémet szerződést is. A Fehér Ház előtt szovjet és amerikai állami lobogd leng, Leonyid Brezsnyev és Richard Nixon a két állam himnuszának hangjait hallgatja A Magyarország című budapesti hetilap a Nixon* látogatás első napjaiban így számolt be a Moszkvában uralkodó hangulatokról: „Az amerikai újságírók — több mint kétszázan vannak itt a látogatás alkalmával — az Inturiszt szálló étteremben esténként meglepetten kapják fel fejüket, amikor a zenekar a John Brown indulót, a West End Bluest vagy a többi „békebeli“ amerikai számot kezdi játszani, s elcsodálkoznak, hogy a Moszkva folyó egyik szigete a Kreml közvetlen szomszédságában korai funkcionallsta épületeivel mennyire emlékeztet a 20-as és 3U-as években épült amerikai városnegyedekre“. A moszkvai helyőrség katonazenekara a vnukovóii kormányrepülőtéren, Nixon távozásakor a Moszkvában én sietve lépkedek, hová, még magam sem tudom“ kezdetű slágerindulót játszotta, miközben a szárazföldi csapatok, a légierő és a haditengerészet összevont díszszázada elvonult a távozó Nixon és az fit kísérő Podgornij szovjet államfő előtt. Ezekben a napokban viszont a világsajtó már kevesebbet emlegette a szovjet—amerikai kapcsolatok „bizonytalansági tényezőit“, s talán Nixon is tudta, merre lépked, s talán abban is bizonyos volt, hogy nem utoljára rója a szovjet főváros utcáit. Ekkor már a hidegháború bizonytalansági zónája után létrejött találkozó mérlegében ott voltak a súlyok: öt kétoldalú, de közérdekű megállapodás a tudomány, a technika, a környezetvédelem különféle területein való együttműködésről, a kereskedelmi kormányközi bizottság megalakulása, a szovjet—amerikai kapcsolatok alapelveit rögzítő deklaráció és a közös közlemény. A Katalin-teremben a stratégiai fegyverrendszerek számának korlátozásáról is aláírtak egyezményt. Ebijen a legújabb kori történelem folyamán először rögzítették nemzetközi jogi érvénnyel, hogy az Egyesült Államok többé nem akar és nem képes katonai fölényt biztosítani magának a világban. Ez a körülmény sejtette legfőképpen az új korszak eljövetelét, mely ugyan az érdekek ésszerű egyensúlya alapján keletkezett, de az eltelt újabb két esztendő eseményeiből ítélve, nem kevesebb haszonnal kecsegteti az emberi civilizációt, mint Franklin és Lomonoszov nemes versengése a villám megszelídítésében. Leonyid Brezsnyev tavalyi washingtoni látogatása előtt az is szóba került, hogy esetleg amerikai flottaegységek látogatnak el Leningrádba. A szovjet fél ezt a tervet nem tartotta időszerűnek. De vannak más amerikaiak, akik az utóbbi időben szívesen látott vendégek a Szovjetunióban. Az elnök kétségkívül ezek közé tartozik. BOKOR PÁL Hiqojnqo ‘)I3AasooH ‘uijbjzs :iOA3A )zsaj eiauajajuo^ meaaqax v EP IZÓDOK A SZOVJET —AMERIKAI KAPCSOLATOK TÖRTrNETrBŐl
