Új Szó, 1974. június (27. évfolyam, 128-152. szám)

1974-06-02 / 22. szám, Vasárnapi Új Szó

A bányatelepre vezető völgyben Viktor ledobta válláról a katonabőröndöt, derékig vetkőzött, és leheverészett a íübe.

A patak csörgedezett. Az örvényben felmoraj- lott a víz, ez Viktort a kaszárnyaudvaron zúgó motorokra emlékeztette. A tisztáson remegett a rezgőnyárfa, lombján keresztül áttetsző szivárványfátyol világított. Viktor felemelkedett és mosolygott magában. — Harmatos pókhálók. Mindben csillog a nap. A levegőben pókhálók tapogatóznak a felhőtlen égen. Érezni, hogy vénasszonyok nyara van.

Azután sokáig törölgette bakancsát a fűben, mintha a telep előtt akarná hagyni a város porát, mintha csak egy új és szent világ küszöbét készülődne átlépni. A városban a puskával együtt otthagyta a barátait is, Janoviíot, Villát és Poldát.

Mosakodni kezdett a patakban, gyönyörűségében a vízbe prüszkölt, nedves tenyerével alaposan megdörzsölte a nyakát, s vízbe mártotta a haját is. Kár, hogy a településen kevés a víz — egyetlenegy kút van csak. Felegyenesedett és nyújtózott. A fenyők csúcsa fölött egy vitorlázó kányát pillantott meg. örült, hogy elteltek a katonaévei, most már újra itthon lehet. Tekintetével végigfürkészte a környező hegyeket. Tegnap este, amikor a város fölött felhők tornyosultak, Viktornak úgy rémlett, mintha minden felhő valamelyik telep környéki hegy pontos mása lett volna. Mintha látta volna bennük Soliskót és a prašivái hegygerincet is. Tudta, hogy a hegyek várják, csalogatják ót, mint a kertben fogva tartott őzet. A hegy lábához érve mélyet szippantott az erdő illatából. Tudta, hogy az utolsó kilométer következik, azután már látszanak az ismerős házak és a Sólyomszikla kövei is.

A patak vize szikrázott. Viktor lehajolt, és egy marék követ emelt ki belőle. Nézte a lapos köveket, aztán zsebkésével megkarcolgatta. Felcsillant a szeme, majd kiábrándultán lehor- gasztotta a tekintetét és sóhajtott. Igazuk van azoknak, akik azt állítják, hogy itt már minden kincset kibányásztak az elődeink?

Még egyszer a vízbe nyúlt, arca vörös lett, mint a rák, megforgatta a köveket. A víz zavaros lett. Csak amikor ismét kristályossá vált, látta, hogy a mederben nem csillog drágafém.

Az árral szemben egy fekete árnyék libben feléje, aztán a második, a harmadik. Már vonulnak a pisztrángok a sebes folyású patakok felé, döbbent rá. ö pedig megy haza, és nem visz semmit julkának a városból. Nincs pénze. Legalább fog neki pár halat, gondolta.

Viktor kíváncsi volt, milyennek fogják látni ót a telepen. Igaztottan kutatta a köveket, s csakhamar egy sötét hátú, szivárványoldalú nagy pisztrángot húzott ki az egyik alól. Aztán a part alatti üregben még ennél is nagyobbra lelt. Tenyérével megérintette a hal gyomrát, aztán óvatosan végigsiklatta ujjait a kopoltyúin, majd erősen elkapta a fejét. A pisztráng verdesett a farkával, azután sokáig hánykolódott a fűben.

Viktor még tovább orvhalászott volna, ha nem szólal meg a fenyőszajkó. Egy fenyő odvas törzséből repült ki. Viktor tudta, ez az őszt jelen ti, meg azt, hogy jó mogyorótermés volt, a fe nyőszajkók pedig gondosak... Felmászott n fára, benyúlt az üregbe, és zsebét telerakta érett, egészséges mogyoróval. Volt ott elég, hisz a fenyőszajkó két télre valót is összegyűjtött. Viktor pedig tudta, hogy Julka nagyon szereti a mogyorót.

A mogyorót beleszórta a zsebéből a bőröndbe, a pisztrángot botra szúrta, s elindult. Visz- szafojtott lélegzettél lépkedett. Testét örömmel töltötte el a jobb élet reménye.

A széllel szembe haladt, amely a rizikegom ba ingerlő szagát csapta tüdejébe. Gyermekkorára gondolt — fehérre súrolt tűzhely, sózott rizikegomba. Ö szürcsöli a sós levet, ropogtatja a száraz, pirult gombát, és ugrándozik az öregmama körül. Most azonban legjobban Julkának örült. A Sólyomszikla alatt majd tüzet rak, újságpapírban megsüti a pisztrángot, aztán a forró hamut lefújja róla.

A kanyar mögött motor búgott föl. Viktor bőgő marhákkal megrakodott teherautót pillantott meg. A sofőr mellett sovány csendőr ült és cigarettázott. Az autó nagy porfelhőt kavart, és elviharzott Viktor mellett.

Amikor a temetőhöz ért, siránkozást hallott. Ott volt az egész telep.

Viktor megáit, hallgatta az Indulatos szavakat. Ügy tűnt neki, mintha megbolydított méhkas zúgna.

— Az utolsónkat Is elvették!

ÍA fekete hegyek eímft novellás köterébűl, amelyet it közeljövőben • Slovenský aplaovatef ad ki)

— Tejünk csak volt!

— A kecskéket még meghagyták — tüzelt egy női hang.

— Vasvellával megvédhettük volna őket.

— Akkor már itt lennének a csendőYök.

— Ha nincs tej, legalább vizünk lennel

Viktor közelebb ment az emberekhez. Az

illatos gombáról szőtt álom káprázatába fájdalom vegyült. Szomorú arcokat, összeszorított ajkakat, üresen tátongó kérges kezeket látott maga előtt.

— Viktor — lépett hozzá Edo, aki tavaly szerelt le, — baj vanl Elvettek mindenünket.

— Miért? Talán nem fizettetek adót? — kíváncsiskodott Viktor.

— Kinek?

— Hát az államnak.

Viktor előtt a hajlott hátú Lauko állt meg. ősz haja a homlokába hullott, szélcserzette arca most borostás volt.

— Szervusz, fiú — morogta. — A nyomorba jöttél haza. Nem fizettük az adót, s most elvették a teheneinket. De miből fizettük volna? Nincs pénzünk. S ha lenne Is, azt mondják, gondoskodik rólunk az állam?!

Viktor megcsóválta a fejét, és elindult hazafelé. Otthon az anyja a kezeit tördelte:

— Viktor, meghalt a nagyanyó!

— Betegeskedett, köhögött — tette hozzá a szomszédasszony, — nem élte túl, hogy elvették a tehenet...

Viktor csak állt, mintha leforrázták volna. Minden csepp vérét a fejében érezte.

Edo és Viktor fáradt léptekkel közeledett a kocsma felé. Botosuk alatt csikorgott a hó. Edo lova nyerített. Az utolsó fordulónál egy hiúzt pillantott meg a tisztáson. Még most is nyugtalan, rémült volt.

Viktor azon töprengett, futja-e majd szerény lakodalmára a pénz, amit a fuvarozással keres. Már méhészkedéssel is foglalkozik emiatt. A két férfi a karácsonyi képeslapok M.kulásaíra hasonlított, csak arcuk volt frissen borotvált.

Bementek a kocsmába. Nyomukban hideg levegő áramlott a füstös helyiségbe. A lámpa lángja megrebbent, néhányan köszönésfélét mormoltak orruk alatt, s az elnehezült fejek is feléjük fordultak.

— Most csak megkeresitek a magatokét —- vigyorgott feléjük az öreg Lauko, és hellyel kínálta őket a pádon.

— Mindenki úgy keres pénzt, ahogyan tud. Különben, minek is az? Úgyis háború lesz.

Az öreg Pribus is mondani akart valamit, de Lauko letorkollta:

— Csöndl Nem volt elég, amit kaptál?

— Goromba fráter vugy ...

— Van rá okom.

— Mi történt, bátyó? — kérdezte Viktor. ,

Edo pálinkát rendelt.

— Kis félreértés — mondta Lauko helyett egy fekete bajuszos férfi. — Már elintézték.

— Nono! Még nem is biztos — támaszkodott meg Lauko. — Ez a Pribus a Hitlert dicsőíti. Azt mondja, hogy az megnyitná a bányákat, és kutakat is ásatna.

— De kinek? — mosolyodon el a bajuszos, és szeme pajkosan világított. — A magáéinak, a magasabb rendű fajnak.

Viktor hörpintett a pálinkából, és az ismeretlen arcába nézett. Ügy tűnt neki, hogy valahon- nét ismeri. Lehet, hogy a városból. Igen, egyszer a körhintánál beszélt a katonákkal a magasabb rendű fajról, amelyet az a mázoló Hitler talált ki, hogy embereket ölhessen. Igen, így mondta az ismeretlen, de akkor még nem volt bajsza.

— Ásna ám nekünk fügét — mutatta a kezével Lauko, de a nekibátorodó Viktor nyomban kijavította:

— Miért ne? Ásna nekünk. De csak sírtl

A férfiak nevettek. Pribus azonban hozzátette:

— Azt is kell valakinek. Mi öregek meghalunk, ki ás majd nekünk gödröt. Hisz az Ilyen hidegben ...

— Nem ám a halottaknak — heveskedett Lauko, és öklével az asztalra ütött.

— Hitler az élőknek ássa a sírokat!

— Nem áll senki az útjába — sóhajtott Pribus. — Mindenki fél tőle, mint a kígyótól. Csak a német katonák istenítik őt. Persze, mert van szabadságuk, élelmet kapnak, a munka meg ...

— Nem mindenki fél tőle — szólalt meg a bajuszos.

— Maga nem? — csodálkozott el Pribus.

A bajuszos nemet intett.

— Majd elbánunk mi vele. Nem vagyok egyedül.

Viktor közelebb hajolt hozzá:

— Hallja, én magát ismerem a városból. De akkor még nem volt bajsza.

— Lehet — nevette el magát amaz. — Az ellenségnek nem kell mindjárt az embert felismerni. Az ellenségből pedig nincs hiány.

— Ki? értetlenkedett Pribus.

— Hát, mi, munkások, szegények ...

— Bizony — így Lauko —, jó hogy ezt eljött megmondani.

— Valószínű, hogy Hitler megtámad bennünket — magyarázta a bajszos.

— De a szovjetek segíteni fognak, ha hívjuk őket.

— S miért ne hívnánk! — lepődött meg Edo.

— De ki maga tulajdonképpen? — kérdezte Pribus.

— Hívjanak Stevónak — mosolyodott el a bajuszos. — S hogy ki vagyok? Kommunista. Figyeljenek ide, emberek. Nem lernek, hogy csak úgy leölhe« mint a barmokat...-— Nem bizony ütött az < Lauko.

— Össze kell tartanunk — — A maguk telepe is a földön jövünk ide, itt nem talál meg ler.

— Itt nem —- hagyta helybei rejtjük magukat az aknákban.

Viktor és Edo szedelőzküdni kezet nyújtott nekik.

— Tartsatok ki, fiúkl

— Csak jöjjenek, mi segítünk tor és begombolta elnyűtt kabá

Edo Viktor után lépett ki mentek a lóhoz. Edo megvere gyét, majd megfogta a sörény« a fejét tekergette:

— Hogy mondhatott ilyet P Hitler megnyitná a bányákat?

Fellázadt benne a vér, sértvt Hogyan gyalázhatta meg Hitler nyákat egy bányász, hogyan te

A lovat kifogták, Edo bevezel ba, Viktor pedig hazafelé índu ban mintha visszafelé húzta vol ba a férfiak közé. Ügy érezte, mondott el mindent. A telep n s nekik is tudniok kell, ha a v lódnak.

Bement a kocsmába, ahol rri matatott seprűvel a kezében.

— Már elmentek — mondtí Öntsek? \

. — Egy decit, és egv pohár sö

— Nehéz esztendő ez.

— Lehet, jövőre jobb lesz.

— Hisz van földed? Vagy hin

Viktor ivott és legyintett.

— Hallja-e, öreg Stevo Lauk

— Nem, még ma éjjel a vár nie. Itthagyta a bőröndjét, felv ra. Majd érte jön.

Viktor kiitta a pálinkát, fizet« indult. A hold sápadtan világít« tor a temetőhöz ért, kiáltott:

— Halóóól Stevoóól

A Sólyomszíkláról visszaver felelt csak.

Üjra kiáltott:

— Stevooooo!

A visszhang elült, csend lett, egy riasztott fogoly röppent fel.

— Sih, sih — hessentette libákat hajtana. Hangosan feine részeg vagyok — gondolta. — ! hogy a második kanyarnál tart. ná őtl De hol van Pribus? Bíztc —■ Méghogy Hitler megnyitná Hitler gondoskodna arról is, h vize legyen?! Lehet, hogy Pribu így megalázni a bányátl Hallat!

Viktor a hegy felé kanyarod rézia aknához. Térdig süppedt va ért a bányához.

A bejáratnál megingot t mint nek széthasogatják a törzsét, elkaszálták volna, a hóba csukl

Föltápászkodott és zokogott:

— Bocsáss meg, bánya — s ben —, bocsáss meg Pribusnak.

— Te szent, te tiszta bánya, i Ne haragudj rá. Mi nyitunk mi Hitler.

Felállt és tele torokkal kiáltoi

— Nem, Hitler!

A visszhang ismételte a nevf hajtott.

Ügy tűnt neki, hogy alaposf A hegyek egészen érthetően vá gyek a férfiakkal tartanak, s ha Stevóval lesznek, aki meg fogji táncoltatni. A hegyek semmitől

SZITÄSI Fi

František Kudláč: ŐRSÉG A SZIKLÄNÄL