Új Szó, 1974. június (27. évfolyam, 128-152. szám)
1974-06-02 / 22. szám, Vasárnapi Új Szó
igyhatjuk Hit- 3n bennünket, stnlra öklével ilytatta Stevo. /an. Nem? Elemiünket Hit* Lauko. — Elkezdtek. Stevo- mondta Vikit. i ajtón. Oda, itte a 16 szü- Viktor pedig his? Még hogy érezte magát, íevével a bájtett ilyet? ... őt az istálló- Valami azon- I őt a kocsmá- gy Stevo nem i a világvége, osban mozgoCi öreg Tolt Viktornak. — ? khez ment? ban kell lenem a padlásés Stevo után . Amikor Vikött visszhang emető mögött iktor, mintha tett. — Lehet, svo már lehet, mintha halla. n már alszik, a bányákat?! ;y a telepnek negbolondult! I t a Mária Telióban, izzads a fa. amely- íztán, mintha ogta a sötétggyalázott... meg és nem Viktor felsőbosszút állt. izoltak. A he- >11, a bajuszos ízt a mázol ót jm félnek. !NC fordítása — Tudja, mit jelent ez? — szólt Ferrari. Mellettük magányos játékos bi- liárdozott. Ferrari eltolta a kávéscsészét. karjával az asztalra támaszkodott, és elörehajolva megismételte: — Tudja, mit jelent ez? Az illető azt gondolja majd, hogy megloptam. — A végét már alig suttogta. — Csak nem ... — Igen. Suárez. Igen. Maga még fiatal, de én biztosan tudom. Ekkor Ferrari meggörnyedt és feje mellére kókadt. Suárez nézte rövid, ősz haját. Ülőhelyéből csupán haját és orrát láthatta. — Pincér! Ferrari, kíván még valamit? — Nem. — Egy kávét. Odakint az utca szombat délután négy órai képét mutatta. Ferrari néma és mozdulatlan maradt, s noha nem láthatta a másik férRICAIRDO REY BECKFORD: fi szemét, Suárez elképzelte, amint céltalan és megszokott kitartással mered a semmibe. És a hangját: „Főnök, megyek, és hogy a főnök nem válaszol, és Ferrari elmegy. — Miért is kellett elveszítenem a fizetésemet és a Barrősét? — Tudja — mondotta Suárecz, s a tárcájában levő pénzre gondolt, és az okokra, amelyek arra öszönözték, hogy odaadja. A biliárdozó ember elment már, és a pincér lámpát gyújtott. — Miért? — Ide hallgasson, Ferrari... „Hogyan magyarázzam meg?“ „Minek is magyarázzam?“ — Van annyi pénzem, amennyi magának kell. Odaadja Barrosnak, azt mondja, ez a fizetése, aztán amikor tudja, megadja nekem. — A hónap végén, a hónap végén. Ha lehet, hamarabb. El sem képzeli, mit jelent ez számomra... — és Ferraribau váratlanul ismét felötlött a félelem. — Micsoda éjszakám volt! És maga megszabadít ettől... — Kinyújtotta kezét, hogy megragadja a Su- á rezét, s ez a gesztus és mozdulat riasztó volt. Suárez tudta, hogy nem volna képes elhárítani, ■■s hogy Ferrari mindjárt elsír ja magát — Megyek a pénzért — hazud- tn rmon hagyva neki időt semmire. — Várjon meg. Száz méternyit ment a Casero- son és a Bolivárnál befordult. A gyenge napsütés átlangyosította arcát, és nyugodtabbnak érezte magát, Ferraritől távol. Egy kioszk előtt megállt, hogy cigarettát vá sároljon. „Már egy éve, hogy Buenos Airesben vagyok. Egy éve“ ... Nem tudta, miért gondol erre. Amikor elutazott, az öreg vitte ki a csé- zán az állomásra. Ott vártak dara nénire, de a vonat előbb futott be. Akkor feltette a bőröndjét. A bőröndöt, amely most az ágy alatt van. — Már nem jön — mondta az öreg. Zsebre dugva tartotta kezét, és zekéjének felhajtott gallérja, amely kiemelte arcát, védte a hidegtől. A hátsó vagonokba tejes- kannákat raktak fel s egy ideig ezt a műveletet bámulták mindketten. — Alighanem indulunk is már — mondta. A parasztok végeztek a berakodással, és a peron kiürült. Tiszta és ólomszínű levegő, amilyen reggel szokott lenni. — Ügyelj magadra Roberto — mormogta a másik, és komoran hozzátette: — Érted? — Értein. Lejjebb lépett egy lépcsőfokkal, hogy megcsókolja, de szégyenkezett, és az öregember szintén. Kezet szorítottak. A mősík sarkon fordult és elment. Nézte, hogyan távolodik, és közben egyebeket látott. Megértette, hogy a cementre vetődő árnykép, az arcát súroló fény és hideg örökre odalett. Mindazzal együtt, ami azelőtt volt. „Nem adhatom oda neki a fizetésemet,“ gondolta, mert ismét Ferrari jutott eszébe. „Nem adhatom. Castro kidob, és igaza van.“ Most a San Jüanon járt, és bármennyire igyekezett ls meggyőzni magát, biztos volt benne, hogy úgyis odaadja. Hirtelen úgy érezte, hogy feldereng előtte a megoldás. „Ez az, odaadom a pénzt Ferrarinak, aztán majd Barrostól visszakérem. Megmagyarázom neki, hogy nem tagadhattam meg, és. .. Nem. Barros botrányt csap. Tisztázni akarja a dolgot.“ Barros nem szenvedhette Ferrarit. Egy alkalommal komolyan kijelentette, hogy bolondokházába kellene záratni. „Másfajta ember. Jól is teszi. Képtelen dolog egy őrülttől függni. Engem is belekever az esztelenkedéseibe. Nem.“ De Ferrari bejárt az irodába, és benne kiújult az aggodalom és a szorongás. És most a kávéházban várakozott, Várakozott... „Énrám. Mitévő legyek?“ És Clara nénire gondolt. Megérkezett Clara néni, és ő első ízben látta akkor az ajtóból. Mit mondhatna azzal, hogy a szeme fekete, szája kemény rajzú és homlokának íve furcsán érzéki? Ez még nem ő. Még csak nem is az emlékképe. Emlékezetében érthetetlen és ugyanakkor makacsul egyforma mozdulatok egyéní- tették. Az, ahogy nevetett és nézett, testtartása, amikor felszolgálta a reggelit, vagy egyszerűen, ahogy szomorú volt. A többi, a gesztenyebarna haj, az egyenes orr, az arc színe hiába kísértett számtalan nőben. És volt még valnm!. Az otthoni reggelek, amelyek valami elmaradhatatlan hangulattal ötvözték mindezeket az emlékeket. A hangoktól eleven konyha, és ő, amint háttal áll a benti homálynak. Ez maradt meg kitörölhetetlenül. Minden lehetséges maradandósag formája ez volt számára. Eleven és bensőséges kép, amely átszőtte derűjével mások életét is. '• „Elviszem Ferrarinak a pénzt." Lépte most kemény volt. „Valószínűleg nem teszem helyesen.“ Nem zavarta elhatározásának abszurd volta. Ebben a pillanatban mintegy megnyugodott benne, mint aki titkos parancsot érzett meg mindebben. Az asztal üres volt, és a pincértől megtudta, hogy Ferrari fizetés után nyomban távozott. Semmiféle üzenet, semmi sincs számára. A telefon könyvben talált egy Ferrarit a Pio de Janeiro utcában. Az utca neve volt az egyetlen, amire Ferrari lakáscíméből emlékezett. Habozás nélkül tárcsázta a számot. Nem vették fel a kagylót. „Kitalálta, ki lehet.“ „Talán nincs otthon.“ — Halló. — Ferrari úr? — Az vagyok — hallatszott F’er- rari hangja. — Itt Suárez. Miért ment el? — Tulajdonképpen... — Tétovázott. — Nem adhatja ide azt a pénzt. Ne okozzon magának gondot. — De hiszen elmentem érte ... — Tudom, tudom, de magának is szüksége van rá. Eltúloztam a dolgot. Miután elment, rájöttem ... Nem olyan súlyos az ügy. — Értem, értem... — Roberto nem hihette, amit hallott. — Mindenesetre, ha szükségesnek tartja ... Stanislav Zukowski: A HALÄSZ PORTRÉJA — Nem, köszönöm. Én hibáztam, és jóvá kell tennem a bűnömet. — Miféle bűnt? — Igen, barátom, feladom magam. — Ne mozduljon onnan! Kérem, tegye meg ezt a szívességet. Ne mozduljon! — De... — Tegye meg, ha egyszer kérem. Ne mozduljon. — Jól van ... Letette a kagylót és futásnak eredt. A sarkon elérte a buszt. „Abszurd dolog,“ ismételgette magában. „És a tetejébe hiábavaló is.“ Akkor éjszaka, amikor megérkezett a penzióba, számtalan lehetőség fordult meg a fejében jövőjével kapcsolatban, de egyik sem hasonlított ahhoz, amit megélt. A kövér Castro, aki barátságban volt az üreggel, arról beszélt, hogy tanulnia kell, hogy nincs mindenkinek módjában ez, és még temérdek effélét mondott. Mindezt a falnak támaszkodó ágy szélén. A másik oldalon. Castro mögött az éjjeli szekrény, szemben a ruhásszekrény. A bútorok árnyéka volt az egyetlen színfolt a falak tejfehérjében. „Bejárom Buenos Airest, hogy elvigyem neki a fizetésemet. Miért teszem ezt?" A busz keresztülvágott a sugárúton, és Suárez- nek kedve lett volna leszállni. Szükségét érezte, hogy megértse, megmagyarázhassa: „Ezért meg ezért teszem, vagy azért, mert helyes. vagy csak a stílus kedvéért.“ De nem talált semmi olyasféle okot. Csak ment, hogy átadja a pénzt, részt vállaljon Ferrari őrültségéből, jóváhagyja azt a maga cselekedetével. „Jótett? Nem. Másvalami.“ Mélyebb és bonyolultabb dolog, mint a jótékonykodás, vagy talán a jótékonyság lényege, ami ebben a konkrét cselekedetben nyilatkozik meg. Ferrari őrültségéhez, a reménytelen esztelenséghez illett az ő segítsége. És igyekezetébe, hogy kihámozza az Igazságot, emlékek és remények vegyültek. Meg egy álom. Nem is: egy álom emléke. A táj szürke volt, elmosódott emlékezetében, s ami ebben a pilla- uatban eléje tárult, nem egyezett az álombelivel. A lényeg mégis egy volt. A Rio de Janeirőnál leszállt. Kétszáz méter volt még a házig. Kétszáz méter addig, hogy megértse. Lassan járta meg. Maga Ferrari nyitotta ki előtte a lakás ajtaját. Bemutatta fivérének, egy meglehetősen rossz modorú úrnak, aki idősebbnek látszott Ferrarinái. — Jöjjön, menjünk az én szobámba. Suárez úgy tervezte, hogy átadja a pénzt és elmegy. „Mi lesz ennek a vége?“ Ogy tűnt neki, a dolgok olyan logikusan kapcsolódnak. mintha személyes értelemmel lennének megáldva, és szófogadóan engedelmeskedni kellene nekik, hogy érthetővé váljanak. — Ez a szobám — mondotta Ferrari. Olyan gyöngéden nézte a helyiséget, mintha szeretett szó- nély vagy valami elragadó dolog lett volna. — Üljön le. — Nos Itt van. — Roberto odanyújtotta a pénzt. — Nem, köszönöm. — Ezért jöttem. Vegye el. — Mindenképpen majd csak aztán. Üljön le. Ferrari volt ez? A férfi, aki mosolyogva, 6zlnte boldogan figyelte őt, nem az a Ferrari volt, akit ismert. Félt, hogy valami váratlan szerenc tétlenség történhet. — Jó fiú maga, Suárez. — De... — így van. Szeretnék a barátja lenni — mondta, és most nagyon komolyan nézett rá. — ... Barátok vagyunk... — Gondolja? Ferrari nem várt választ. A szekrényhez ment, kinyitotta, és ogy üveg konyakkal tért vissza. Töltött két pohárba. Roberto ívott, és nem volt biztos semmiben. Meglepetéssel látta, hogy Ferrari az éjjeli szekrényen álló rádióra mutat. — Látja ezt a rádiót? Eladhatnám és megszerezhetném a pénzt. De nem akarom. — Értem. — „örült, teljességgel őrült.“ — Nekem Itt, hogyan is magyarázzam, szükségem van a külvilágra. De az emberek nem olyanok, mint ahogy én elvárom. Nem törődnek velem, még ő sem —* és egy fejmozdulattal bátyjára utalt. — Másra van szükségem,. Ért engem? Roberto felállt. Félt. — Ferrari, megyek. Fogja. A másik habozott egy másodpercig. Aztán átvette a bankjegyeket. és szó nélkül kikísérte az ajtóig. Az utcasarkon Clara néni jutott eszébe. Alom volt, egy álom emléke. Ö és Clara néni maguk voltak csak otthon. Clara lött-raent a szobában, amíg végül megállt mellette. Ő csak nézte. Nem tudná megmondani. Olyasvalami volt ez, amire valójában nincs bocsánat, s amit nem is lehet szavakba foglalni. Aztán az álom valóra vált. És eljött a napja, hogy Clara kérte őt, menjen el. Beszólt az öreggel, meggyőzte, és ketten segítették, hogy Buenos Airesbe kerüljön. Clara néni vállalta, hogy ő adja hozzá a pénzt. „Másra van szükségem. Ért engem?“ „Az nincs, Ferrari, nincs.“ A busz végighaladt a városon, és ő nézte az utcát. Elejét vette annak, hogy Ferrari belépjen az életébe. Maga elé képzelte őt a akásában, amint egyensúlyt keres szorongásos megértés-vágva és a kezében tartott abszurd pénz között. „Ferrari, Ferrari,“ ismételgette magában. „Van-e remény Ferrari számára?“ „Van-e reménv számomra?“ JANOSHAZY GYÖRGY fordítása
