Új Szó, 1974. június (27. évfolyam, 128-152. szám)

1974-06-16 / 24. szám, Vasárnapi Új Szó

fökölt büszkesé- ia meg, mit törődik fel a hegyre odaér. Tehát után epekedett, az arca, és a különös várako- ;n.

itte. Közel, égé" a bált, ujjongott de Klačko sze- vendéghez. így mond majd neki

a döntés Is no- s férfias ugyan, érzékeny pontjai

hatsz, reggel az- ahová indultál, íatározását. Ha a latna nála, félt a Ina száj, amelyik házába egy ilyen re, csak úgy csa- on nála, de regfurcsa melegség enanya, aki kar- a két ablak kö- lolygott. A tűzhe- tűz. Róza, a tar- íoz dörgölödzött, sejtené benne, itlenkedett. Ilona morgott, amikor :ha figyelmeztetni > nem való a háíl — gondolja igában nagy bol- gérintse, vagy is- y soha többé rá

iája egyik sarká- örömtől. Egészen li Klačko minden e ígéretes, új ér- a régi, örömte- terveket szövöget, esz. Anya! Egész nyadó belső kiál- gv jobban érezze m szép ez! Kézé* iľzi eszmélő, édes Llafiko gyerekeit gyereke van. öt, tele van velük a sk, csöppnyi szá- s kacsók kapkod- ko gyerekei. KetClačko jön vissza pényt, egy köcsög t hoz.

meghallja Klačko betöltik a házát, ingvállát, ahogy akar a legénynek, i le a vér. mert elárulja, mii yen ijében. De Klačko, b, csak leteszi az kínálja, az Isme- Jzönnyel. Ogy lát- ipségét, azért nem daliás kőszobor. Sgyat. Csak az éj- :ta el őket. Sötét, pig tartana, gon- eggelre aztán kis- isel. Az ilyen csaSusil Weerarathna felvétele

„Klačko, ha tudnád, hogy a kamra ajtaja mögött valaki érted epekedik. Ha legalább megtudnád valahogy, hogy ez a vándor már nem akar tovább menni“ — tűnődött Ilona, és minél jobban igyekezett elűzni a tolakodó fájdalmat, annál jobban kínozták a gondolatai.

Aludni sem tudott. Rövid időre elnyomta az álom, de megint csak felriadt. Mit ér vele, ha erőszakkal le is hunyja a szemét, hiszen ez az utolsó éjszaka, amit szerelme közelében tölthet.

Klačko sem tudott elaludni. Nem és nem! Fel is kelt, többször fel-alá járt a szobában. Hiába, nem jött álom a szemére. Egyre csak az a huszadik lépés motoszkált a fejében.

Hajnal odik.

Ilona szíve majd szétpattan. Dobog, mint a félrevert harang. Fülel, hogy Klačko ébren van-e már. Várja, mikor adja ki az útját. De nem jön. „Nem hallom“, gondolja és felemelkedik az ágyon. „Csak nem ment már ki a mezőre?“ Résnyire kinyitja a szoba ajtaját és benéz. Martin alszik. Egészséges lélegzete betölti a szobát. Ilona fürgén térült-fordult. Rendbe tette a házat, megetette a jószágot, megfejte a teheneket, és a fáskamrából kivitte a kaszát az ereszaljára. Azután felkeltette Klačkót. A legény elcsodálkozott, de ami történt, megtörtént, Isten is úgy akarta, hogy Ilona épp most tévedt be hozzá, talán délig is aludt volna.

— Veled megyek — mondta Ilona, mikor a legény vállára vetette a kaszát és az elemó- zsiás tarisznyát. — Hamarabb elkészülünk, kettesben szaporább a munka.

Martin nem ellenkezett. Legalább behozza, amit átaludt Elindultak. A legény elöl, a lány mögötte. Az ég ma is nevet, akárcsak tegnap. A füvön csillog a harmat, Ilonát elfogja az öröm, mikor léptei belehullatják a nedvet a szomjúságtól elepedő földbe.

Megy Klačko után. Lépteit igyekszik lába nyomába Illeszteni, de nem tud akkorákat lépni. Ez tetszik neki. Nevet. Előbb halkan, majd egyre hangosabban. Vihog, mint egy pajkos csikó. A mező hullámzik a szélben, Ilona legszívesebben hanyatt feküdne a ringatózó kalászok között, és órák hosszat nézné az égen úszó csupakéket.

Kiértek az árpaföldre.

Ilona leoldotta a kaszanyélről a batyut, a felkelő nap sugara rószaszínű fényt vetett az arcára. Jó, hogy Martin nem látta. És ha látta volna? Ha kalászok nőnének az arcán, akkor talán vetne rá egy pillantást. De így hiába világít a szeme, mint a nefelejcs, hiába csicsereg a szája, a keze is hiába sző hálót, hogy Martin belegabalyodjon.

„Vigyázz, Klačko, egyszer az enyém is lesz ez a föld, majd meglátod. Még az idei termésből sütök neked lepényt. Nézz rám, három lánnyal is felérek. Derék asszony lesz belőlem, hűséges és dologra termett. Nézz csak meg jobban! Mindez a tied lesz és a gyerekeidé ...“ gondolta, mikor Martin kivett a kalászból egy szemet és szétharapta, hogy meggyőződ jön róla: az árpa már éppen kasza alá való.

Két szív csengett az árpasörök között. A nap tüzes sugaraival boldogságot permetezett rájuk az ég. Jó, meleg érzés fogta el őket a csillogóra fent kasza éle alatt megroppanó kalászok nyári nótájára. Szív szív mellett dobog, vágyakozik, hévül, két lélegzet összefolyik, kéz kéz mellett morzsolja az élet rózsafüzérét, a munkát. Kiből ne kívánkozna ki boldog újjongás a dúsan illatozó rendek között? Vajon ez a boldogság? De még menynyire azl Ilona teste ég, torkát különös forróság perzseli, de szája néma, nehogy a szavak beárnyékolják a szépséget, ami megrészegíti szemét és fülét. Mennyi szokatlan érzés! Ilona gömbölyű, sima vállához szorítja a felkapott nyalábot, a kalászok csiklandozzák, hozzásimulnak, ő meg csak tartja, öleli, morzsolja a szárak közt elszáradt füvet, azt se tudja, mit csináljon vele, hiszen Martin szeme simogatta, egészséges, kemény keze érintette, pillantása csókolta, pillantása és ereje, amitől fél még a föld is, és a fák feljajdul- nak a szorítása alatt.

„Martin, sudár vagy, mint a jegenye,“ gondolja Ilona, és kék szeme átöleli a nap aranyával elöntött mezőt.

Martin meg csak vág, tarol. Tenyerét feltöri a kasza nyele. Vászoninge ujjával letörli a homlokán folyó verejtékpatakot. Nyelvén hat száraz esztendőt érez. A határ fölött pára hömpölyög. Már légy sem röpköd, fűszál sem mozdul. Minden csöndes, ernyedt a tikkasztó hőségtől. Csak Martin széles válla suhogtatja diadalmasan a kaszát a tarló fölött, és a gabonaszárak ellenállás nélkül megadják magukat.

Dél lett a pihenés ideje.

Alighogy befalatoztak, Martin kigombolta az ingét, kinyújtóztatta hatalmas tagjait, és leheveredett a mezsgyére. Boldog érzés tölti el, mintha mátkája párnái közt vagy anyja ölében pihenne. Valaki dédelgeti, altatja, kitágult pórusait meleggel itatja. Milyen jó fekvés esik a rögökön. Az ember úgy érzi, mintha újra az első korty tejet nyelné.

A föld mindenekfölött! Az ég sem vetekedhet vele, mert az ég magas, és csak neveti az embert, Martint is nevette, mikor a lépés megkurtult a lába alatt. De a föld... Klačko aranyba öltözött mátkája, tarkán hímzett szalagokkal ékesítve, amilyet a lányok fonnak a hajukba, és riszálják karcsú derekukat, hogy elcsavarják a legények fejét. El Is csavarják! Csak Martin nem hagyja magát, mert szívét beleásta a földbe, a barázdákba, a kalászokba, amelyek úgy gurulnak át a kezén, mint első fiúgyermeke.

Ilona valamivel feljebb álldogál. Várja, hogy Klačko kinyissa a szemét, és találkozzon a pillantásuk. Halkan dúdol örömről, boldogságról, amitől ma hajnalban fénylett az egész határ, mert valaki meglágyult, aki keményebb akart lenni, mint a kő.

Lekuporodik a málnabokorba, és a piros szemeket tépdesi a himbálódzó ágakról. Némelyik felfakad, és befesti a tenyerét illatos pirosával. Kezét az arcára fekteti, az is ég az érő málna színével. Szeretné, ha Martin válla az arcához simulna, amit áttüzesített a tavaszi érzés és a fiatalság. De Martin nem mozdul. Fekszik a mezsgyén, és kinyújtóztatja fáradt tagjait, hogy erősöd jenek a pihenésben.

„Hadd aludjon“, gondolja Ilona, „hiszen ez még csak az első nap. Csak az első“.

Az elsőt több nap Is követte. Elég idő ahhoz, hogy a sármány hurokra kerüljön. De nem hagyta magát. Csak megkeserítette a lány végsőkig felborbácsolt érzéseit. Martin szeme nem kereste Ilona szépségét, ő pedig nem tolakodott Martin szeme elé. Fojtogatta a könny, gyötörte hidegen mellőzött szerelme, mégsem kínálkozott fel, mert szép és büszke. Csak a föld állt kettőjük között, amit Martin a vérével táplált, odaadta kezét, lábát, szívét, lelkét, eszét és egész életét a percnyi boldogságért, amivel mindezt meghálálta. Azért vágja, kaszálja az árpát végkimerülésig, mert idegei megnyugszanak, ha érintheti azt, ami az anyaföldhöz tartozik. Még pihenés közben is hallja a kasza pengését és a kalászok dalát. Ilyenkor talpra szökik, felkapja a kaszát, megsuhogtatja, és megy a hang után, ami az árpaföldből, a talajból, a rögök alól buggyan ki. Ilona már nem bírja az Iramot, de küzd a gyöngesége ellen, erőt önt a testébe, hogy Klačko elhiggye: olyan asszonya lesz, aki ritkítja párját. 4

A nap lassan lefelé száll az égen. Egy 16- legzetnyire meg is áll Krnáč fölött, hogy mosolyt küldjön Ilona elkínzott arcára, aztán lemerül. Martinék is indulnak haza. Dombnak le könnyebben esik a Iárás, mint felfelé, mégsem mennek olyan vidáman, mint reggel. Ilona keze fáradt a szokatlan munkától, lába is botladozik, itt-ott felszisszen fájdalmában. De megy, mert mellette valaki mindig kettőt lép egy heíyett.

A kamra... megváltás! Ilona az ágyra vetette magát, maga sem tudja aludt-e, vagy virrasztóit, de reggel, mikor Martin felébresztette, az ijedtségtől kimeredt szemmel nézett rá. mintha valaki feltámasztotta vo’na halottaiból.

— Ma az Irtványosra megyünk. Holnap ugyancsak, holnapután meg az Ugarra, zabot vágni — mondja Martin és csodálkozik, hogy Ilona nem kacag, és nem villogtatja a fogát, mint máskor.

Lassan lép le az ágyról, minden tagja sajog, a vidámság eltűnt az arcáról. Egyik sarokból a másikba vánszorog, mintha nem találná az ajtót. Minden lépés gyötrelmes fájdalmat okoz neki, de nem mutatja szenvedését. Megy Martin után az Irtványosra, követi azt, akit az életénél is jobban szeret.

Néhány nap múlva Ilona megkapta a bérét. Kettő helvett gürcölt, hát Martin nem rövidítette meg. Izzadt kezével me« is veregette a vállát, elégedettsége leiéül. Csakhogy Ilona nem hálás az ilyen fizetségért. Nem bizony! Talán a mammonért robotolt? Hiába fojtotta el lánvbliszkeségét? Nem nem ilyen befeie- zéssel akarta a dalt elénekelni. Szeretett volna Klačkóné fiának bűvkörében maradni... és most? Nélküle megy el. Lassan lépked, markában szorongatja bőséges keresetét. Szoknvája a csizmaszárát verdesi, a szél meglebbenti a kötényét, haja a halántékához tapad, de nem bánja, csak megy szembe a szúró napsütéssel, szemét elhomályosítják a ve- zeklés könnyei. Szívét elszorítja a fájdalom. Az anyaság édes érzése már nem borítja lángba az arcát, szeme nem csillog csodálatos boldogság sejtelmében. A nefelejcskék szempárt köd fátyolozza. Gyülemlenek benne a könnyek, és nesztelenül hullnak az útra. ami Klačko házától levezet a völgybe.

Beért az erdőbe. Az első fenyőnél megállt, és visszanézett.

Klačko azt a tenyérnyi földet mérte a ház mögött, amiért agyongyötörte magát. Talán megtalálta a hiányzó darabkát, mert az arca sugárzik, szemében elégedettség csillog.

HAVAS MARTA fordítása

Dupont vasúti pályaőr sokévi munka után arra a megállapításra jutott, hogy mégiscsak meglehetősen keveset keres és legfőbb ideje, hogy váltóőr legyen. Ehhez természetesen külön vizsgát kellett letennie. Fél évig roppant erőfeszítéssel magolta a szabályzat- gyű jtemén yeket.

A vizsgáztató a következő kérdést adta fel Dupont-nak:

— Két gyorsvonat halad ugyanazon a vágányon egymás felé. Az ön térköz-őrhelye a középen van. Mit tesz ebben az esetben?

— Átállítom a váltót, és az

egyik vonat a másik vágányra fűti

— De mi történik akkor, ha tél van, a váltó befagy, és nem lehetséges átállítani?

— Akkor zászlóval adok jelt.

— Képzelje azt, hogy sötét éjszaka van.

— Akkor meggyújtom a piros lámpát.

— De nincs sem petróleumja, sem gyertyája.

— Akkor odarakok a vágányokra mindent, ami a kezem ügyébe kerül: pavírt, rongyot,

fát, és meggyújtom.

— De nincs sem gyufája, sem öngyújtója.

A vizsgázó egy pillanatra elgondolkozott, azután így szólt:

— Akkor odahívom a feleségemet.

— A feleségét? Ugyan minek oda a felesége?

— Hadd lásson ő is egy igazi összeütközést ...

Gellért György fordítása