Új Szó, 1974. június (27. évfolyam, 128-152. szám)
1974-06-16 / 24. szám, Vasárnapi Új Szó
Valaki azt mondja, hogy ez a szabadságszerető emberiség búcsújáróhelye. így is lehet fogalmazni. De itt nem kábult agyak babonás képzeletéből született a csoda, itt az emberi akaraterő, a mindent feláldozni tudás, a hősiesség, a szocialistd humanizmus, a kommunista győzniakarás nagyságát, fenségét csodáljuk. Önkéntes idegenvezetők beszélnek a látogatóknak az alkotóról, J. V. Vucsetics szovjet szobrászművészről. A Szovjetunió Művészeti Akadémiájának tagja 1908. december 28-án született. A II. világháborúban a harctéri művészek legkiválóbb csoportjához, a Grekov Stúdióhoz osztották be. Először a szovjet hadsereg tábornokaink portréit készítette el, majd 1947-ben Va- tunyin tábornok emlékművét állította fel. Művészi pályájának legkimagaslóbb alkotásai a treptowi emlékmű, a Kovácsoltunk, ekevasat a kardból c. kompozíció, valamint a sztálingrádi csata emlékére készült volgográdi hősi emlékmű. 9 9 0 Cseljabinszki látogatók érkeznek, nők és férfiak, kezükben virág, szemükben szomorú, komoly meghatottság. Ott áll közöttük Vlagyimir Kogan cseljabinszki építésvezető is. 1944 októberében — 15 éves korában! — vonult be a Vörös Hadsereghez. Harcolt Prágáért, és harcolt Japánban. 17 éves korában már „leszerelt háborús veterán“ volt. Ott áll bajtársai sírja előtt, és alig tudta visszaszorítani a könnyeit. 1946-tól 1949-ig épült az emlékmű. Oltó Grotewolil avatta fel az antifasiszta Németország nevében: „Megőrizzük ezt az emlékművet, hogy figyelmeztesse a német nép elkövetkező nemzedékeit, éljenek békében a Szovjetunió népeivel, hogy béke legyen a földön!“ 1973 augusztusában a világ minden részéből érkezett fiatalok 5000 rózsát ültettek el a Treptowi parkban, majd 15 000 ifjú ember hajtott fejet a hősök sírja előtt. Hatvan évvel ezelőtt a berlini munkások ebben a parkban tüntettek a béke mellett, de több mint harminc évig kellett szenvednie, pusztulnia az emberiségnek, amíg a Treptowi park a beteljesült békevágy jelképévé lett. Azok közül, akik a hatvan évvel ezelőtti béketüntetésen részt vettek, alig néhányan érték meg az első szocialista német állam megalakulását, de akik megmaradtak, még ma is levett kalappal haladnak el az óriási bronzkatona előtt, aki egyik kezében kardot szorongat, a másikkal pedig gyengéden, féltő szeretettel öleli a nyakához simuló apró gyermeket. A Treptowi parkban soha nem fonnyad el a virág a hősök porrá vált szíve felett. n nv A Tretuwi park részlete a Treptowi parkban soha nem fonnyad el a virág JTM. a hősök porrá vált szíve felett. Aki Berlinben, a Német Demokratikus Köztársaság fővárosába érkezik, kötelességének tartja, hogy fejet hajtson az elesett szovjet hősök emlékműve előtt. Maga a park több mint százéves, és a századfordulón a német proletariátus nagygyűléseinek színhelye volt. Karl Liebknecht, Clara Zetkin, Ernst Thälmann hirdették ebben a parkban a szocializmus igéit. 1911. szeptember 3-án 500 000 berlini polgár tüntetett itt az imperialista háborús politika ellen. Ekkor jelölte ki a híres harci programot Liebknecht: „Mi nem elégedhetünk meg a mai nagygyűléssel, hanem új harcosokat kell toborozni a szocializmus számára... mert a szocializmus: a békéi“ Két világháború vérzivatara söpört végig a Treptowi parkon, ahol ma a koppanó lépésnek is csendet parancsol a kegyelet. 1200 munkás, köztük 90 szobrász és 200 kőfaragó együttműködésével épül fel az elesett szovjet katonák emlékműve, fevgenyij Viktorovics Vucsetics szovjet szobrászművész világhírű alkotása, ötezer szovjet hős utolsó, örök nyugvóhelye. Tizenhét öreg nyugdíjast vezet az emlékmű felé a 72 esztendős Spiekermann néni. „A mi életünket a két háború tönkretette, nem vihettük semmire, de legalább a gyermekeink és az unokáink már igazi, emberhez méltó életet élhetnek. És azt azoknak köszönhetjük, akik itt pihennek..Pontosan tudja, hogyan építették az emlékművet, és öreges, reszkető hangon beszél Nyikolaj Masszalov szovjet katonáról, aki golyózáporban, életét kockáztatva mentett meg egy német kislányt. A kislány a gépfegyverek és géppuskák tüzé- ben anyja holttestére borulva sírt. Ezek az öregek Ludwigsfeldéből érkeztek. Maguk fizették a viteldíjat a vasúton és az autóbuszon is, de eljöttek, mert látni akarták a Szovjet Katona 13 méter magas, 900 mázsa súlyú bronzalakját, mert úgy érezték, hogy el kell hozniuk a hála és a tisztelet piros virágait a hősök sírjára. Kilencedik osztályos tanulók Postdamból. Nem a tanítónő magyaráz, hanem a gyermekek. Arról, hogy a békét meg kell őrizni, hogy meg kell akadályozni a háborút. 15 éves gyermekek fogalmazzák meg tiszta, világos, közérthető szavakkal az emberiség örök vágyát: legyen béke! Két fiatal lány ül a pádon. Térdükön vázlatkönyv. Az emlékmű főalakját rajzolják... de a gyermek lehet lengyel vagy bolgár kislány ia!“ ...„Nem érted, hogy ez jelkép? A háború befejeződött, a fasizmust leverték, a kard pihen, de a kéz erősen, szilárdan tartja és a gyermek biztonságban van ...“ A két kislány nem is tudja, hogy a jelkép valóságos eseményt ábrázol. Csujkov marsall emlékirataiban pontosan leírta a birodalmi kancellária körül dúló elkeseredett harcokat: „... és akkor a Postdami úton hirtelen, nem tudni miért, elhallgattak a fegyverek, szinte átlátszó csend támadt.%. és gyermeksírás hallatszott... Masz- szalov őrmester kúszni kezdett a híd felé... szorosan a földhöz tapadva, minden kis mélyedés adta védelmet kihasználva, minden repedést gondosan kitapogatva, hiszen az útvonalat elaknásították... amikor végre átjutott a másik oldalra, a gyermek ismét felsírt, és cérnahangon az anyját szólongatta... láttuk, hogy Masszalov mozdulatai gyorsulnak ...“ A szovjet katona megmentette a német gyermeket. Egyre újabb látogatók érkeznek. Vogt kőműves a feleségével Erfurtból, szovjet katonatiszt Rigából, egyetemi hallgató Rómából, prágai orvos, budapesti mérnök, mongol gépész, varsóiN rendező ... A padokon fiatal párok ülnek, egymás kezét fogják, nem beszélnek, csak nézik a felhők felé magasodó bronžkatonát. Talán a sírokban porladó hősökre gondolnak. Azokra, akik életüket adták a mai fiatalok boldog, szép életéért, akik vérükkel öntözték a földet, hogy megteremjen a béke gyönyörű virága. Akik elmentek örökre, csókolatlan szájjal, hogy ma a tavaszi napfényben önfeledten találkozhassanak a csókvágyó ajkak. Érdemes egy délutánt eltölteni a Treptowi parkban. Érdemes megfigyelni az arcokat, meghallgatni a szavakat. Fiatal francia katonák érkeznek, jókedvűen, kissé közömbösen, de ahogy megpillantják a fűbőrítot- ta sírokat, meghatottan komolyra válik az arcuk. Nem ismerik azokat, akik a mélyben álmodják örök álmukat, de az apjuk — mint a francia hadsereg, vagy az ellenállás tagja — e hősökkel együtt harcolt a közös célért, a fasizmus ellen, az emberiség szabadságáért. vörckelné két gyermekével, Andreasszal és Elkével érkezik az emlékműhöz. „Sokszor voltam már itt a férjemmel — mondja a berlini fiatalasszony —, de a gyermekek nőnek, és egyre többet kérdeznek. Amikor a háború borzalmairól beszélünk nekik, csodálkozó szemekkel néznek ránk, hiszen — szerencsére — nem tudják elképzelni, hogy mit jelent a háború. De már most, eszmélésük első pillanatában, találkozniuk kell az igazsággal.“ Gabriele Kerkow és jaine Nieland 5. osztályos tanulók a park közelében ľ&knak, és igen gyakran eljönnek az emlékműhöz. Ha távoli rokonuk érkezik látogatóba, azt is ide kalauzolják először. Miért? Gabriele egy kicsit töpreng, aztán halkan válaszol a kérdésre: „Mert a háború szörnyű, és ezen a helyen erre kell gondolni.“ A kupolaterem hatalmas mozaikképe két anyát ábrázol, akik gyászolják elesett és megáldják csatába induló fiaikat. Öltözékük, testtartásuk, arcuk azonos. Kevesen tudják, hogy a gyászoló anyák modellje egy berlini asszony — Frieda Holzapfel volt. És átérezte a szovjet anyák keserűségét és fájdalmát, mert az ő férje és fia is elégett a háború poklában. Tisztelet a hősöknek Pletiiket adf5k » ml piciinkért Feiet hajtanak a halott bajtársak előtt
