Új Szó, 1974. június (27. évfolyam, 128-152. szám)

1974-06-16 / 24. szám, Vasárnapi Új Szó

Margita Figuli:* Ingó csípővel ment a R pázsiton. Riszálja ma­gát, és minduntalan felnéz az égre, mint­ha egy csillagot akar­na kiválasztani, vagy a ritka sötétségnek árulna el valami nagy titkot. Hunyorog, ívelt száján mosoly bujkál, száját nevetésre in- gerli a szél. Elért a széldöntötte fához, ahol Martin Klačko éppen a föld­részét számolta... húsz lépésnyi szűzföld. Ennyi szokott lenni. Mindig így volt, csak ma nem. Még a kalendáriumba is ennyit írt be, és most az egyik lépés megrövidült a lába alatt. Nem, a huszadik nem olyan hosszú, mint Martin szokott lépte. Kurtább. Akár erről, akár arról az oldalról méri, valahogy nincs rendjén. Pedig senki se harapott le belőle, a kidőlt fa se nőtt ki újra, a részéből mégis hiányzik. Hova lett? Klačkót elkeserí­ti az igazságtalanság, szíve elfacsarodík, de inkább elnyúlna a ravatalon, minthogy újra számolja a lépéseket, és fejszéjét belevágja a fatönkbe, amely a huszadik lépés útjában áll. Ha eddig annyi volt, ma sem lehet keve­sebb. Nem enged a magáéból. Akár a föld alól kellene azt a darabkát előkerítenie, nem éri be a tizenkilenc lépésnyivel. Ezt kemé­nyen feltette magában. Hát csak forgatja a szemét erre, arra, mintha Hüvelyk Matyi ké­pében ott kellene előtűnnie a keresett husza­dik lépésnyi földnek, Ahol nincs, ott az isten se talál, mondja a közmondás, és Martin is így gondolja. Holnapra talán megnyúlik a ti­zenkilencedik lépés, vagy az álom tudtára adja, hová lett a huszadik egy darabja. Elindult. De nagyon fájt a szíve. Hiába szorította össze a fogát. Hiába küzdött a könnyei ellen. Szemében szétömlött a bánat, torkában egyetlen szó feszült: Föld. Megállt. Tenyerével szétmázolta könnyét, és valami furcsa forróságot nyelt le. Mögötte feküdt a kis híján húsz lépésnyi föld. Húsz erőteljes, bátor férfilépés. Martin Klačko va­gyonának reményteljes gyarapodása. Hátra­fordult, és még egyszer megnézte. Egy da­rabka föld... parányi pont a földgolyón. Akár egy morzsányi kenyér, az éhes nem lakik jól vele, a jóllakott pedig hozzá se nyúl. De mégis Föld, és ő ahhoz kötötte az életét. A mosolygó földhöz, amely tavasznyí­láskor fodros szájjal, örömtől kéklő szemmel emberi módon nevet. A föld az élettársa. A hűséges, adakozó, jutalomra sose váró föld. Olyan, mint egy jó kutya, amelyik nem tud elszakadni ura lába mellől. Sőt, mintha isten­áldotta kéz élne benne. Talán nem adja meg neki mindazt, amire szüksége van? Sajnálja, vagy irigyli tőle? Egy anya sem lehetne jobb! A föld! Ez Martin Klačko hitvallása. Barázdák, hullámzó rozs, búza, árpa! Azok közt van a szíve, minden kalász alatt egy. * Az ismert szlovák írónő a közelmúltban kapta meg a Klement Gottwald állami díjat. Ebből az alkalomból közöljük ezt a novellá­ját. Szent jegy az arcán, véres stigma a tenye­rén! Minél mélyebb ráncok vésődnek a hom­lokára, minél kérgesebb a tenyere, annál hí­vebben szolgálja a földet. Túrja, ássa, hen- gergeti, forgatja, mintha elsőszülöttjét dédel­getné. Életét összekötötte a földdel, boldogította a hűségével, amit a föld határtalan bőséggel viszonzott. Mindig engedékeny volt, csak ma fordult ellene. Mintha szándékosan dacolna vele. Csak ma, éppen ma gőgös, meg nem értő, közö­nyös. Hiába zúdul Klačko fejére mindenfelől a nyers valóság. Hiába önti el verejték a homlokát, hiába vonaglig a szája bánatában. Huszadik lépés nincs. Áll, vizsgál, nézelődik, könnyben úszó sze­me jóformán alig lát, tekintete inkább csak tapogatózik a göröngyös földön. — Min morfondírozol? — rezzenti fel hir­telen egy friss, bátor hang. A legény gondolatai elakadnak. Mindjárt más oldalról kezd fújni a szél Martin Klačko házába. Emberi hang estefelé ritka vendég a hegyek között. Csak valami boszorkányféle tévedhetett ide ebbe a kései órában. Más sen­ki. Nem bizony! Mit is keresne itt emberfia? Martin Klačko egyedül lakik. Szülei halála óta senki sem szegődött mellé. Talán éppen ma fordul a kocka? Talán így jelentkezik az a bizonyos huszadik lépésnyi föld? A lány szájából elhangzó két szó képében? A szó nagy dolog. Martin lecsüggedt feje felegyenesedik, és a hang irányába fordul. Egy nevető száj elkomolyodik a pillantása alatt. Hát ez bizony nem egy lépés, inkább kettő, a magasba nyúlva. Így is jó. Egyért kettő. Két új lépés a vagyonában olyan portéká­ból, ami felcsillantja a szemét, és friss színt varázsol az arcára. Ez nagy szó! Nem csoda, ha szíves-örömest leülteti az asztalához, és engedi, hogy kialudja magát a fedele alatt, ahol az anyján kívül még egyetlen női lépés sem mérte fel a kemény férfiérzés mélysé­gét. A hang közeledik, egészségtől duzzadó, ta­karos lányalak áll előtte, nevető szájából ki­villan fehér foga. A legény a füle tövéig el­vörösödik. Nem talál szavakat sem kérdésre, sem válaszra. Csak az jut eszébe, hogy az imént még töprengett valamin, ami a 6zívét fojtogatta. — Mérem a földet — mondta hevesen, mintegy mentegetőzésül, hogy nem fogadta szívesebben az idegen vendéget. — Segítségre nincs szükséged? Klačko fülét olyan hangsúly üti meg, mint­ha a nevető száj kínálkozása a világ legter­mészetesebb dolga volna, neki már rábólin­tania sem kell. — Munka van elég, de győzöm. Mikor egy lépést tett a ház felé, a lány ve­le, sőt előtte ment. Elsőnek lépett be a pit­varba. Majd újra kijött, szemügyre vette a gazdasági épületeket, és csak a fejét csóvál­ta. — Asszony nincs? — Nincs — mondta Martin inkább önma­gának. A nyitott ajtóból felnézett az égre és onnan a háztól húzódó gyalogösvényre siklott a szeme. — Elküldesz? — kérdezte Martin pillantá­sát figyelve a lány dacosan. Szája megremegett, de nefelejcskék szeme pajkosan nevetett könnyei áttetsző függönye törte magában az anyjától get. De hiszen senki sem t gat a fejében, miért kapas oldalon Klačko házához. E ment. Ment a legényhez, £ ha rágondolt, pirosra lobb szíve nem talált elég hely zással eltelt, szorongó mel Fel is ért hozzá. Ott állt szén közel. Legszívesebbein volna, égett a boldogságt me nincs hozzászokva ily hát isten nevében várta, xr a konok férfiszáj. Nem mindennapi eset, es hóz. Klačko szíve kemény mégis emberi szív, amelym is vannak. — Ha akarsz, itt éjsza tán folytatod az utat od Tartózkodón mondta ki munka végett ott Is mar rossz nyelvektől. Talá-v í rosszallná, hogy befogadó jöttmentet, akinek nincs varog a világban. Éjszal gelre kelve mennie köl-1. A lány maradt. Valai jött be vele a házba. Az ján a kisdeddel ott függ zött, aznap kegyesebben lyen vidámabban lobogot kahátú macska Ilona li mintha az új gazdassz« Csak Dunčo kutya eléj nem tetszett neki. Akkoi Klačko elment mellette, ] akarná urát, hogy ez a zába. — Majd hozzám mele Ilona, és szótlanul őrzi dogságát, nehogy valaki ten ments, úgy elfedje, ne találjon. Fényes mosoly sétálga ból a másikba. Sugárzik megváltozott. Szótlanul f mozdulatát, benne látja telmét. Gondolatban led len falakat, most másfaj Szeretett feleség és an\ testében elárad a még í tás. Lehunyja a szemét, isten ajándékát. Anya! be relti arcát és mélyéi: szemérmét. Gondolatbar ringatja. Játszik velük, hat, hét. Talán még töl ház, a világ. Gyermeks jak nevetnek az ölében nak fehér melle után. tőjük gyerekei. Dunčo újra felvakkar az éléskamrából, ropogó tejet és egy gomolya s Ilona szíve felsír, mi öntudatos lépteit, am el' Megigazítja a kötényét, illik, ha egy lány tetszi Csak tüzélő arcából sz pirossága menthetetlen gondolatok nyüzsögnek mintha nem is volna s ételt az asztalra és hid retlen jövevénynek szól szik, nem sokra tartja í felejti rajta a szemét e A kamrában vetett n< szaka és a pitvar vála áldott éjszaka! Ha ítél dolta Jlona. Örök időki sé összekuszálódtak az laflntaságon nem lesz ál cseng. Az ablak mögött fehér rizskása fogak nevetnek. A felbukkanó és eltűnő jelenség senki más, mint Ilona, a hímzőnő. A 6ors őt bőkezűbben ajándékozta meg, mint leánytár­sait. Festő sem festhetne szebb képet. Elég kérő kopogtatott be hozzájuk, de Ilona szíve más, különb csodára várt. Tudta, hogy a túl­oldalon a völgy mögött Klačkôné felnevelte a fiát. Egyszer meglátta őt a templomban. A lányok majd a szemüket kinézték, de Klač­ko kemény legény, egyiküket sem boldogítot­ta a pillantásával, mintha nem is volna ben­ne érzés. Az se volt baj. Az idő röpült, Klač- kót elfelejtették. Csak Ilona fejéből nem ment ki a rátarti legény. Várt, és mikor lát­ta, hogy nem mutatkozik, ő maga ment hoz­zá. Sokáig nem tudta rászánni magát. Sokáig mögött. A két csillogó, nagy üvegcsepp talán csak a tudatos szépség szeszélye. A lány könnyein átvilágít a mosoly. Egy derék férfi­szív dobog mellette, benne pedig tiszta emberi érzelem vágyik valami jobb után, 6zeme, a lelkiek tárt ablaka, felkínálkozik, szeretné, ha legyőznék, szeretne kezessé válni korbács és bot nélkül. Hát eljött, hogy felajánlkozzon valakinek, akit az élet a földhöz, a barázdák­hoz, a kalászokhoz szögezett, és már el is felejtette, hogy a föld nyújtotta lakomán kí­vül nem messze tőle illatos, gömbölyű kenyér­ke vár rá. Csak az erdőt kellene megritkíta­ni. A kajla, vén almafa árnyékot vet a faházi­kóra. Pedig egy karcsú alak minduntalan át­suhan a tornácon, és újra eltűnik. A piros muskátli ilyenkor énekelni kezd az ablakban, és a csukott kalitkában életvidám kacagás Könözsi István felvétele

Next

/
Thumbnails
Contents