Új Szó, 1974. június (27. évfolyam, 128-152. szám)
1974-06-16 / 24. szám, Vasárnapi Új Szó
Margita Figuli:* Ingó csípővel ment a R pázsiton. Riszálja magát, és minduntalan felnéz az égre, mintha egy csillagot akarna kiválasztani, vagy a ritka sötétségnek árulna el valami nagy titkot. Hunyorog, ívelt száján mosoly bujkál, száját nevetésre in- gerli a szél. Elért a széldöntötte fához, ahol Martin Klačko éppen a földrészét számolta... húsz lépésnyi szűzföld. Ennyi szokott lenni. Mindig így volt, csak ma nem. Még a kalendáriumba is ennyit írt be, és most az egyik lépés megrövidült a lába alatt. Nem, a huszadik nem olyan hosszú, mint Martin szokott lépte. Kurtább. Akár erről, akár arról az oldalról méri, valahogy nincs rendjén. Pedig senki se harapott le belőle, a kidőlt fa se nőtt ki újra, a részéből mégis hiányzik. Hova lett? Klačkót elkeseríti az igazságtalanság, szíve elfacsarodík, de inkább elnyúlna a ravatalon, minthogy újra számolja a lépéseket, és fejszéjét belevágja a fatönkbe, amely a huszadik lépés útjában áll. Ha eddig annyi volt, ma sem lehet kevesebb. Nem enged a magáéból. Akár a föld alól kellene azt a darabkát előkerítenie, nem éri be a tizenkilenc lépésnyivel. Ezt keményen feltette magában. Hát csak forgatja a szemét erre, arra, mintha Hüvelyk Matyi képében ott kellene előtűnnie a keresett huszadik lépésnyi földnek, Ahol nincs, ott az isten se talál, mondja a közmondás, és Martin is így gondolja. Holnapra talán megnyúlik a tizenkilencedik lépés, vagy az álom tudtára adja, hová lett a huszadik egy darabja. Elindult. De nagyon fájt a szíve. Hiába szorította össze a fogát. Hiába küzdött a könnyei ellen. Szemében szétömlött a bánat, torkában egyetlen szó feszült: Föld. Megállt. Tenyerével szétmázolta könnyét, és valami furcsa forróságot nyelt le. Mögötte feküdt a kis híján húsz lépésnyi föld. Húsz erőteljes, bátor férfilépés. Martin Klačko vagyonának reményteljes gyarapodása. Hátrafordult, és még egyszer megnézte. Egy darabka föld... parányi pont a földgolyón. Akár egy morzsányi kenyér, az éhes nem lakik jól vele, a jóllakott pedig hozzá se nyúl. De mégis Föld, és ő ahhoz kötötte az életét. A mosolygó földhöz, amely tavasznyíláskor fodros szájjal, örömtől kéklő szemmel emberi módon nevet. A föld az élettársa. A hűséges, adakozó, jutalomra sose váró föld. Olyan, mint egy jó kutya, amelyik nem tud elszakadni ura lába mellől. Sőt, mintha istenáldotta kéz élne benne. Talán nem adja meg neki mindazt, amire szüksége van? Sajnálja, vagy irigyli tőle? Egy anya sem lehetne jobb! A föld! Ez Martin Klačko hitvallása. Barázdák, hullámzó rozs, búza, árpa! Azok közt van a szíve, minden kalász alatt egy. * Az ismert szlovák írónő a közelmúltban kapta meg a Klement Gottwald állami díjat. Ebből az alkalomból közöljük ezt a novelláját. Szent jegy az arcán, véres stigma a tenyerén! Minél mélyebb ráncok vésődnek a homlokára, minél kérgesebb a tenyere, annál hívebben szolgálja a földet. Túrja, ássa, hen- gergeti, forgatja, mintha elsőszülöttjét dédelgetné. Életét összekötötte a földdel, boldogította a hűségével, amit a föld határtalan bőséggel viszonzott. Mindig engedékeny volt, csak ma fordult ellene. Mintha szándékosan dacolna vele. Csak ma, éppen ma gőgös, meg nem értő, közönyös. Hiába zúdul Klačko fejére mindenfelől a nyers valóság. Hiába önti el verejték a homlokát, hiába vonaglig a szája bánatában. Huszadik lépés nincs. Áll, vizsgál, nézelődik, könnyben úszó szeme jóformán alig lát, tekintete inkább csak tapogatózik a göröngyös földön. — Min morfondírozol? — rezzenti fel hirtelen egy friss, bátor hang. A legény gondolatai elakadnak. Mindjárt más oldalról kezd fújni a szél Martin Klačko házába. Emberi hang estefelé ritka vendég a hegyek között. Csak valami boszorkányféle tévedhetett ide ebbe a kései órában. Más senki. Nem bizony! Mit is keresne itt emberfia? Martin Klačko egyedül lakik. Szülei halála óta senki sem szegődött mellé. Talán éppen ma fordul a kocka? Talán így jelentkezik az a bizonyos huszadik lépésnyi föld? A lány szájából elhangzó két szó képében? A szó nagy dolog. Martin lecsüggedt feje felegyenesedik, és a hang irányába fordul. Egy nevető száj elkomolyodik a pillantása alatt. Hát ez bizony nem egy lépés, inkább kettő, a magasba nyúlva. Így is jó. Egyért kettő. Két új lépés a vagyonában olyan portékából, ami felcsillantja a szemét, és friss színt varázsol az arcára. Ez nagy szó! Nem csoda, ha szíves-örömest leülteti az asztalához, és engedi, hogy kialudja magát a fedele alatt, ahol az anyján kívül még egyetlen női lépés sem mérte fel a kemény férfiérzés mélységét. A hang közeledik, egészségtől duzzadó, takaros lányalak áll előtte, nevető szájából kivillan fehér foga. A legény a füle tövéig elvörösödik. Nem talál szavakat sem kérdésre, sem válaszra. Csak az jut eszébe, hogy az imént még töprengett valamin, ami a 6zívét fojtogatta. — Mérem a földet — mondta hevesen, mintegy mentegetőzésül, hogy nem fogadta szívesebben az idegen vendéget. — Segítségre nincs szükséged? Klačko fülét olyan hangsúly üti meg, mintha a nevető száj kínálkozása a világ legtermészetesebb dolga volna, neki már rábólintania sem kell. — Munka van elég, de győzöm. Mikor egy lépést tett a ház felé, a lány vele, sőt előtte ment. Elsőnek lépett be a pitvarba. Majd újra kijött, szemügyre vette a gazdasági épületeket, és csak a fejét csóválta. — Asszony nincs? — Nincs — mondta Martin inkább önmagának. A nyitott ajtóból felnézett az égre és onnan a háztól húzódó gyalogösvényre siklott a szeme. — Elküldesz? — kérdezte Martin pillantását figyelve a lány dacosan. Szája megremegett, de nefelejcskék szeme pajkosan nevetett könnyei áttetsző függönye törte magában az anyjától get. De hiszen senki sem t gat a fejében, miért kapas oldalon Klačko házához. E ment. Ment a legényhez, £ ha rágondolt, pirosra lobb szíve nem talált elég hely zással eltelt, szorongó mel Fel is ért hozzá. Ott állt szén közel. Legszívesebbein volna, égett a boldogságt me nincs hozzászokva ily hát isten nevében várta, xr a konok férfiszáj. Nem mindennapi eset, es hóz. Klačko szíve kemény mégis emberi szív, amelym is vannak. — Ha akarsz, itt éjsza tán folytatod az utat od Tartózkodón mondta ki munka végett ott Is mar rossz nyelvektől. Talá-v í rosszallná, hogy befogadó jöttmentet, akinek nincs varog a világban. Éjszal gelre kelve mennie köl-1. A lány maradt. Valai jött be vele a házba. Az ján a kisdeddel ott függ zött, aznap kegyesebben lyen vidámabban lobogot kahátú macska Ilona li mintha az új gazdassz« Csak Dunčo kutya eléj nem tetszett neki. Akkoi Klačko elment mellette, ] akarná urát, hogy ez a zába. — Majd hozzám mele Ilona, és szótlanul őrzi dogságát, nehogy valaki ten ments, úgy elfedje, ne találjon. Fényes mosoly sétálga ból a másikba. Sugárzik megváltozott. Szótlanul f mozdulatát, benne látja telmét. Gondolatban led len falakat, most másfaj Szeretett feleség és an\ testében elárad a még í tás. Lehunyja a szemét, isten ajándékát. Anya! be relti arcát és mélyéi: szemérmét. Gondolatbar ringatja. Játszik velük, hat, hét. Talán még töl ház, a világ. Gyermeks jak nevetnek az ölében nak fehér melle után. tőjük gyerekei. Dunčo újra felvakkar az éléskamrából, ropogó tejet és egy gomolya s Ilona szíve felsír, mi öntudatos lépteit, am el' Megigazítja a kötényét, illik, ha egy lány tetszi Csak tüzélő arcából sz pirossága menthetetlen gondolatok nyüzsögnek mintha nem is volna s ételt az asztalra és hid retlen jövevénynek szól szik, nem sokra tartja í felejti rajta a szemét e A kamrában vetett n< szaka és a pitvar vála áldott éjszaka! Ha ítél dolta Jlona. Örök időki sé összekuszálódtak az laflntaságon nem lesz ál cseng. Az ablak mögött fehér rizskása fogak nevetnek. A felbukkanó és eltűnő jelenség senki más, mint Ilona, a hímzőnő. A 6ors őt bőkezűbben ajándékozta meg, mint leánytársait. Festő sem festhetne szebb képet. Elég kérő kopogtatott be hozzájuk, de Ilona szíve más, különb csodára várt. Tudta, hogy a túloldalon a völgy mögött Klačkôné felnevelte a fiát. Egyszer meglátta őt a templomban. A lányok majd a szemüket kinézték, de Klačko kemény legény, egyiküket sem boldogította a pillantásával, mintha nem is volna benne érzés. Az se volt baj. Az idő röpült, Klač- kót elfelejtették. Csak Ilona fejéből nem ment ki a rátarti legény. Várt, és mikor látta, hogy nem mutatkozik, ő maga ment hozzá. Sokáig nem tudta rászánni magát. Sokáig mögött. A két csillogó, nagy üvegcsepp talán csak a tudatos szépség szeszélye. A lány könnyein átvilágít a mosoly. Egy derék férfiszív dobog mellette, benne pedig tiszta emberi érzelem vágyik valami jobb után, 6zeme, a lelkiek tárt ablaka, felkínálkozik, szeretné, ha legyőznék, szeretne kezessé válni korbács és bot nélkül. Hát eljött, hogy felajánlkozzon valakinek, akit az élet a földhöz, a barázdákhoz, a kalászokhoz szögezett, és már el is felejtette, hogy a föld nyújtotta lakomán kívül nem messze tőle illatos, gömbölyű kenyérke vár rá. Csak az erdőt kellene megritkítani. A kajla, vén almafa árnyékot vet a faházikóra. Pedig egy karcsú alak minduntalan átsuhan a tornácon, és újra eltűnik. A piros muskátli ilyenkor énekelni kezd az ablakban, és a csukott kalitkában életvidám kacagás Könözsi István felvétele
