Új Szó, 1974. június (27. évfolyam, 128-152. szám)
1974-06-02 / 22. szám, Vasárnapi Új Szó
mmm A nagyhatalmak viszonya meghatározó a népek békéje szempont fából. Egyáltalában nem új gondolat ez. Rotterdami Erasmus, a 15—16. századi európai humanizmus kiemelkedő tudós egyénisége írta: „Mélységes főhajtás illeti meg azokat, akik megakadályozzák a háborút, akik bölcs tanáccsal helyreállít iák az egyetértést, és akik minden erejükkel arra törekednek, hogy szűk svaiéi enné váljanak a gigászi hadseregek és a hatalmas fegyverkészletek.“ Rotterdami Erasmust manapság szívesen idézik Moszkvában, s mindkét Ióvárosban szívesen beszélnek mindenről, ami a Szovjetuniót és az Egyesült Államokat, korunk két vezető halalmát egymáshoz fim. Még akkor is, ha olyan lényeges dolgok választják el őkel egymástól, mint az uralkodó társadalmi rendszerek, a gazdasági berendezkedés és az ideológiai vezéreszmék elemi különbözősége A szovjet — amerikai kapcsolatok múltjánalc közelebbi vizsgálata pedig azt mutatja, hogy a történelmi közösség a két állam és nép között objektíve is erős és szoros volt. Az alábbiakban e kapcsolatok fejlődésének nehány epizódját idézzük fel. Mennydörgéscsinálók „Egyszer csak csodálatos hallomás omlott el minden országokon, hogy a villám nyilai veszélyt többé nem jelentenek“ — ezekkel az izgatott szavakkal fogadta 1752 ben Mihail Lomonoszov, a század legnagyobb orosz tudósa a hírt, hogy az amerikai Renja- min Franklin, akit Európában politikusként, természettudósként már ismertek, megregulázta a villámot és kifürkészte az elektromos kisülések természetét. A viljámhárí'ó feltalálása Lomonoszovra oiy mély hatást gyakorolt, hogy ettől kezdvn maga is az elektromosság tanulmányozásának szentelte ideje nagy részét, s Rihman pétervári akadémikussal együtt számos önálló következtetésre is jutott ebben a munkában. Az „északi fény“ természetével kapcsolatos kutatásaiban például messzebbre ment el a híres amerikainál. Rihman akadémikus Lomonoszov legfontosabb munkatársa volt az elektromossági kísérletekben, s 1753-ban, egv közösen készített „mennydörgéscsináló géa“ mellett kísérlet közben végzetes katasztrófa áldozata lett. Halála mélységes megdöbbenést keltett Amerikában. A baleset körülményeiről szóló beszámolót' Franklin lapja, a The Pennsylvania Gazette közölte egy Pétervárról érkezett levél alapján, azzal a tanulsággal, hogy a történtek csak a villámelméletet igazolják, s a katasztrófából levont következtetések segítségével a jövőben sok emberéletet lehet majd megmenteni. Lomonoszov, mint korának bármely valamirevaló tudósa, rajongott Franklinért. Benjamin Franklinért és Georges Washingtonért rajongtak az orosz forradalmi demokraták is. Egy Muravjov nevű orosz forradalmár, a dekabristák egyik vezére, a 19. század elején az alkotmányos királyságról szóló tervezetéhez az amerikai alkotmányból csaknem szóról-szóra átvette az amerikai alkotmányból az elnöki eskü szövegét. Elképzelése szerint ezt az esküt kellett volna elmondania trónlalépéskor az egyedeuralomtól megfosztott orosz cárnak. A San Franciscó-i bál jóindulattal viseltettek Amerika iránt az orosz, cárok is. Amikor például az 1861—65-ös Észak—Déi háború idején az európai nagyhatalmak különösebb érzelgősség nélkül figyelték az eseményeket. Spanyolország és Franciaország pedig még dél-amerikai hódításokra is felhasználta az alkalmat, 11. Sándor cár minden módon kimutatta szolidaritását Lincoln elnök kormánya iránt. Az orosz flotta két legjobb hajóraja 1863—64-ben látogatást tett New York, illetve San Francisco kikötőjében, s kilenc hónapon át vendégeskedett az amerikai partoknál. A cár tengerészlisztjeit, akik a korabeli amerikai lapok társasági rovatai szerint válogatottad jómodorú, gáláns férfiak voltak, a barátság és érdeklődés sokféle jelével halmozták el. Popov ellentengernagy, a San Franciscóban állomásozó orosz hajóraj parancsnoka 1863. november 11-én az orosz tengerészeti minisztérium felügyelőjének küldött levelében írja: „A felséges kormánynak a lapokból már bizonyára tudomása van arról, hogy milyen szimpátiával fogadtak itt bennünket. E hónap 5-én San Francisco városa bált adott az uralkodó és Oroszország iránti általános rokonszenVe jeléül, amely táncestély 15 ezer dollárba került, s S. Francisco krónikáiban magától értetődően sokáig emlékezetes marad, mint a „legfényesebb estély, melyet a csendes-óceáni partvidéken valaha is rendeztek.“ Noha a történészek számára nyilvánvaló, hogy II. Katalin cárnő és II. Sándor cár egyaránt diplomáciai érdekekből kiindulva vette védelmébe az amerikai államok függetlenségét és a rabszolgatartók ellen küzdő Északot, lényegében megfelel a történelmi igazságnak az, amit az Egyesült Államok pétervári követe mondott az orosz flottillák hazatérése után: „Oroszországnak, a Kelet nagyhatalmának és az Egyesült Államoknak, a Nyugat nagyhatalmának, nincsenek ellentétes érdekeik, s így a közeledés törvényeitől kell vezettetniük magukat . . . II. Katalin cárnő korától kezdve, s országunk születésétől számítva, mint nemzetek, mindig barátai voltunk egymásnak.“ Kamcsatka nem eíadó A rohamosan terebélyesedő amerikai tőke a Nagy Októberi Szocialista Forradalom után a tehetetlenségi erőtől vezettetve még sokáig próbálta a régi mércével és fogalmakkal mérni Oroszországot és az orosz piacot, s ez sokáig akadályozta a kapcsolatfelvételt. Az amerikai tőke szeme előtt Alaszka példája lebegett. Alaszkát a cári kormány még 1867-ben adta el 7,2 millió dollárért az USA-nak. A Yukon folyó környékén talált arany a 19. század végén egycsapásra a csodával határos meggazdagodás jelképévé tette ezt a korábban elhagyatott és értéktelennek vélt vidéket. Amikor tehát 1920. június 20-án az Egyesült Államokban egy Vanderlip nevű üzletemberrel az életi megalakult az orosz Távol-Kelet kincseinek kiaknázásával foglalkozó szindikátus, minden teketória nélkül felajánlották a szovjet kormánynak, hogy megvásárolják Szibéria észak-keleti részét és Kamcsatkát. Vanderlip Moszkvába utazott, s 20 millió dollárt ajánlott fel a 160. hosszúsági foktól keletre fekvő orosz területek elővételi jogáért, míg létre nem jön az üzlet a két kormány között. Moszkvában ugyan nem tértek ki kategorikusan ajánlata elől, de ludtul adták, hogy a keleti orosz területeket és Kamcsatkát a szovjet kormány szorongatott helyzetben sem szándékszik eladni. Hajlandó azonban negyven évre bérbe adni Amerikának az olajtermelés, a széntermelés és az orosz partok menti halászat jogait. Vanderlip ragaszkodott hozzá, hogy a bérvétel legalább ütvén esztendőre szóljon. A szovjet—amerikai gazdasági egyiittmíiködésnek ez az első kísérlete roppant bonyolult politikai szituációban zajlott le, s kurta furcsán ért véget: Warren Harding, az 1921 márciusában hatalomra jutott új amerikai elnök, aki a megválasztása előtt megbízólevelet adott Vanderlipnek Moszkvába, hogy a leendő amerikai kormány nevében tárgyalhasson, most kerek-perec elutasította a szovjet kormány javaslatát az üzleti kapcsolatok felvételére, azzal, hogy nsak a magántulajdon visszaállítása képezheti az alapot a kereskedelemhez. Mivel Vanderlip misszióját mindkét fél teljes titokban kezelte, Harding elnök, akinek személyes becsületessége iránt már akkoriban kételyeket támasztottak zajos korrupciós botrányai miatt, megtehette, hogy kijelentse: nemcsak, hogv nem adott megbízást a tárgyalásokra a szovjetekkel, de nem is ismer ilyen nevű embert. Ekkor lénett a színre Armand Hammer. Hammer-cei uzák Orosz hajóácsok leszármazottja, aki 23 éves korában szerezte első millióját. A családi hagyományokból kifolyólag igen élénken érdeklődött a szovjetek gazdasági helyzete iránt, s a Leninnel folytatott személyes megbeszélések után 1921-ben megszerezte az első koncessziót Szovjetoroszország területén: azbeszt- bányát nyitott az Uraiban. Az a moszkvai gyár, amelyben a húszas években a Hammer-ceruzákat készítették, ma is működik. Születésének hiteles története a következő. A fiatal amerikai üzletember Moszkvában jártában- keltében betért egy írószerboltba, hogy ceruzát vásároljon. Meglepte, hogy milyen sokba kerül, s sokáig forgatta kezében. Kiderült, hogy az oroszoknak nincs saját ceruzagyáruk, s drága pénzen külföldről hozzák be ezt az egyszerű használati cikket. Honnan? A ceruzákon Faber feliratot látott Ennyi elegendő volt a vállalkozó szellemű fiatalembernek, hogy cselekedjék. Azonnal Németországba utazott, elcsábította a Faber ceruzagyár néhány tapasztalt szakemberét és segítségükkel néhány hónap alatt megindította a ceruzagyártást Moszkvában. Nyolc évig élt Hammer Moszkvában 38 amerikai érdekeltség képviselőjeként, s amikor 1930-ban visz- szatért az Egyesült Államokba, útközben még egy utolsó nagy üzletet hozott tető alá. Párizsban akkoriban mélyen áron alul vesztegették a szovjet kormány által kibocsátott kölcsönkötvényeket, amelyekben a francia pénzembereknek nem volt bizodalma. Hammer segített, hogy megszabadulhassanak kötvényeiktől. Igaza lett: a szovjet kormány a nemzetközi tőke várakozása ellenére a kötvényeket beváltotta, s Hammer újabb csinos összeget zsebelt be. Karrier-regénybe illő izgalmas történet, hogy ez az élelmes amerikai a későbbi évtizedekben hogyan lett többször egymás után koldusszegény és újra milliomos, hogyan tette naggyá az Occidental Petroleum néven világhírűvé vált kis olajvállalatot. Legutóbbi moszkvai látogatása alkalmával Hammer, akit feltehetően több szovjet vezetőhöz fűznek személyes kapcsolatok, mint bármely amerikai politikust, a moszkvai világkereskedelmi központ építéséről írt alá szerződést. Az irodák, lakások, tárgyaló- termek százait magában foglaló szuperlétesítmény 1977-re készül el, de ez nem azt jelenti, hogy Hammer csak ilyen rövid távra tervez. Tavaly júniusban 25 évre szóló megállapodást írt alá tízmilliárd dollár értékű szovjet földgáz Amerikába szállításáról. Hammer most 75 éves. BOKOR PÁL /A befejező vészt a Vasárnapi Oj Szó következő számában közöljük.) 8 Mihail Lomonoszov, a nagy szovjet tudás EP IZÓDOK A SZOVJET —AMERIKAI KAPCSOLATOK TÖRTENETÉBÖl Dr. Armand Hammer Jekatyerina Furcevanak, a Szovjetunió művelődésügyi miniszterének kíséretében a leningrádi Ermitázsban. Benjamin Franklin, amerikai államférfi. író és feltaláló
