Új Szó, 1974. május (27. évfolyam, 102-127. szám)

1974-05-09 / 109. szám, csütörtök

ÉRZELEMMEL ES ÉRTELEMMEL

ELENA KITTNÄROVÁ MŰVÉSZETÉRŐL

Az idei állami díjas művészek között szerepel Elena Kittnárová neve is. Tegyük mindjárt hozzá, hogy teljesen megérdemelten. A Szlovák Nemzeti Színház operaegyüttesének szólistája több esztendős magas színvonalú művészi munkájáért és különösen Janáček a Makropulosz- ügy című operájában Emília Márta szerepében nyújtott kimagasló teljesítményéért kapta ezt a magas állami kitüntetést.

Sok éves kitartó, szívós munka kellett ahhoz, hogy a művésznő erre a magaslatra eljusson. Ugyancsak nem kevés szerepet, külünt>özö típu sú figurát kellett életre keltenie ahhoz, hogy énekesi-színészi skálája ilyen széles és sokszínű legyen, mint most.

A bratislavai konzervatóriumban szerzett énekesi képesítést, 1953-ban. Az iskola elvégzése után éveken át az Új Színpadon tevékenykedett, ahol elsősorban énekes szerepeket kapott. Főleg operettekben szerepelt. Több ismert szovjet szerző (Mii juty in, Dunajevszkij, Szolovjev- Szedojj alkotásaiban aratott sikereket. A kritika ugyancsak elismeréssel fogadta teljesítményét Anička és Zuzlta szerepében (Dusík: Fa zekasbál, illetve Novák: Nincsenek hétközna polc). Ha már az operett-szerepeit soroljuk föl, nem feledkezhetünk meg néhány klasszikus műben nyújtott elsőrangú alakításáról. E sikerei közül hadd idézzük föl Rosalindát (A denevér), Glawari Annát (A víg özvegy) és Krisztinát (Párizsi élet). Tehetségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy aránylag fiatalon már ilyen sokfajta szerepben lépett föl. Tegyük hozzá, hogy nem idegenkedett a muzikáloktéi sem, s a könnyűműfaj e területén is tudott újat, eredetit nyújtani. Bizonyításképp említjük meg Kata figuráját (Csókolj meg, Katáim) és Liza szerepét (My fair Lady).

Már ezekben az években egyre nyilvánvalóbb volt, hogy kivételes hanganyaga, s egyénisége révén inkább az operaszínpadokon van az igazi helye. Először vendégként lépett föl a Szlovák Nemzeti Színházban — különösen a Pik dáma Lizáját énekelte elsőrangúan — majd az 1966-os évadtól kezdve végleg ehhez az opera- együtteshez szerződött. Mindjárt igényes szerepeket kap. Elsősorban a Mucbeth címszerepében, Verdi Nabuccojában és más operákban nyújtott jó teljesítményével igazolta, hogy valóban ez az ő igazi műfaja. Nem volt könnyű dolga, hiszen többnyire olyan szerepeket kapott, amelyeket előzőleg Margita Cesányiová énekelt felejthetetlenül. S Kittnárová ezúttal sem bukott meg: új színezettel ruházta föl ezeket a figurákat, a nézőkkel s a kritikusokkal el tudta fogadtatni az új arculatot öltött ope- rahősö'ket. Különösen Beethoven Fideliojában,

Leonóra szerepében, és Suchoft örvény című operájában Katren alakjában énekelt és alakított kitűnően. Ezután néhány szolidan megformált szerep következett fifiQénia, Tatjánu), majd Dórák Ruszalkájában csillogtatta meg újra kivételes képességeit.

S e sokszínű és sokfajta szerepek után következett az eddigi művészi csúcspont: Emilig Márta szerepe Janáček már említett operájában. Ez az előadás a nagyszerű zenei betanítás (Zdenék Košler munkája) és rendezés /Hranis- lav Kri'ska), nem utolsó sorban pedig Kittnárová ragyogó alakítása révén nemcsak hazánkban, hanem annak határain túl is kiváltotta a szakemberek elismerését. A lélektanilag és énekesi szempontból is rendkívül igényes szerepben Kittnárová mindvégig brillírozott: hangjával és színészi megformálásával egyaránt bravúrosan jellemezte az egzaltált, hisztérikus, máskor meg unatkozó, különböző gátlásokban szenvedő Emília Mártát.

Felejthetetlen alakítás volt, olyan, amilyet keveset láttunk szlovákiai, sőt csehszlovákiai operaszínpadon.

Kittnárová eddigi teljesítményeivel sokat tett a szlovák operakultúra színvonalának további emeléséért is. Meggyőződésünk, hogy a következő évadban szintén sokat hallunk majd az állami díjas művésznőről.

A. G.

Az emberről az embernek

TOLLVONÁSOK TIBOR RAKOVSKYRÖL

Csaknem mindannyian hajlamosak vagyunk arra, hogy bizonyos beosztásokról merev elképzeléseink, úgynevezett „skatulyáink“ legyenek.

A mérnök komoly, hűvös ember, az orvosnak szúrós a szeme és szemüveget visel, az író révedező tekintetű, mindig bölcseket mond és így tovább. A rendezőről azt gondoljuk, hogy temperamentumos, halkan nem is tud beszélni, minduntalan harsog a nézőtérről fel a színpad ra. Mi tagadás, sok olyan rendezőt ismerek.

Dinamikusak, naponta annyit ugrálnak és futnak a színpadról föl és le, hogy egy atlétának is a becsületére válnék. Tibor Rakovský telje sen más egyéniség. Sok jiróbáját végig ültem, de félhangosan is csak nagyon ritkán hallottam beszélni. Nem jön be, hanem bevonul az üres nézőtérre. Maga elé teszi az elmaradón tatlan jegyzetfüzetet, aztán aprót tapsol: —

Kérem, kezdjük a próbát.

Ha valamit ki akar javítani, újra csak fel vonul a színpadra, s tömör mondatokban közli észrevételeit: „így gondolom, kérem, legyen szíves, kérem". Hát akkor ezek a próbák nagyon unalmasak, gondolhatja az olvasó, nem ok nélkül, de nincs igaza. Tibor Rakovský ugyanis sajátos egyéniség. Nem szeret „szövegelni“, kimondottan szófukar em)>er. Viszont amit kimond, annak súlya van. Újra és újra bizonyítja, hogy néha egy kurta mondat többet és a tekervényes tirádánál, s egy apró kéréssel többet el lehet érni, mint egy harsogó szó- áradattal.

Élete a színház. Naponta átlag legalább nyolc-tíz órát tölt itt.

(„A színház számunkra mindig a felfedezés erejével hat. Felfedezzük rejtett szépségeit, s ezáltal egyre inkább és más más oldalról felfedezzük önmagunkat." j A szlovák fővároson kívül Újvidéken, Krakkóban és Prágában is rendezett. E téren sem lehet őt beskatulyázni. Klasszikusokat, s mai darabokat egyaránt szívesen rendez. Egyetlen kritériuma van: jó-e az előadásra szánt darab, avagy nem. Bizonyításképp soroljunk föl néhányat legemlékezetesebb rendezési közül: Haramiák, Galilei élele, Pillantás a hídról, A kaukázusi krétakör, Az ember tragédiája, J. G. Ta- jovský egyfelvonásosok, Dangulov: Az elismerés, s most legutóbb, néhány nappal ezelőtt mutatták be az ő rendezésében I. Bukovčan:

Hó a kunyhó fölött című drámáját.

(„Rendezésemben mindig az embert keresem, s őt igyekszem felmutatni. Különböző helyzetekben, sokféle körülmények közölt szeretnék hitelesen számot adni öröméről és bánatáról, egyéni és világméretű problémáiról." j öt évvel ezeiőtt a Tragédiát rendezte meg.

Budapesten is elismeréssel méltatták művészi munkáját. A bratislavai Tragédia a legjobb külföldi színrevitelek közé tartozott, s a magyar színjátszás számára is több tanulsággal szolgólt.

Aprólékosan Ismerem Madách halhatatlan

remekművét. Kevés olyan drámája van a világ irodalomnak, ahol ilyen hőfokon ennyiféle dilemma, gondolat kavarog. Nincs szebb feladat a rendező számára, mint elmerülni ezekben a mélységekben, s az itt lévő sok sok kincs közül minél többet felszínre hozni."}

A színházon kívül van egy másik nagy szerelme is: a költészet. Megszámlálhatatlanul

sok irodalmi estet, matinét rendezett. Leginkább a hazai költőket — Novomeskýt, Plávkát és másokat — szólaltatja meg, de rendezett már összeállítást szovjet, cseh, valamint magyar kttltők verseiből is. Többször elmondta, hogy kedvenc költői között tartja számon Petőfi Sándort és Ady Endrét is.

Ez a portré nem lenne teljes, ha megfeledkeznénk televíziós „intermezzojárói“, az. opera- rendezésekről. A képernyőn eddig már négy szlovák operával ismerkedhettünk meg az ő rendezésében. Különösen Šuchorí Örvénye és /. Cikker Rajazid bégje volt emlékezetes siker.

Már az elmondottakból Is kitűnik, hogy sokszínű, fáradhatatlan egyéniség. Nem ismer lazítást, mindig talál valami újat, amely új és új lendületet, erőt ad a feladatok elvégzéséhez.

Minden rendezésében az embert vizsgálja, s nem öncélú, hanem napjaink, társadalmunk emberéhez szólva. Igényesen és elkötelezetten vall a múltról és a jelenről, őseink és kortúr- saink gondolatairól, érzéseiről. A munka ünnepén méltán kapta meg az állami díjat. Ez a kitüntetés bizonyítja, hogy munkáját a legfelsőbb párt- és állami szervek is magasra értékelik.

Sz. ].

BORISZ POLEVOJ:

jr

Interjú az Óváros téren

I. Sz. Konyev emlékének

A háború idején a Pravda tudósítója voltam. Újságírói tevékenységet többnyire azokon a frontokon folytattam, amelyen tvan Šztyepanovics Konyev, a kitűnő szovjet hadvezér vezénylete alatt harcoltak. Ez a bölcs, jószívű ember nekünk, újságíróknak mindenben segítségünkre volt, sőt némelyikünket olykor fontos és nem újságírói feladattal is• megbízott. A háború mind a négy éve alatt naplót vezettem. Feljegyeztem a fronton és a hátországban harcoló hősökkel folytatott beszéletéseket mindjárt az események után, igyekeztem — legalább vázlatosan — papírra vetni, aminek tanúja voltam. Jegyzetfüzetemben természetesen számtalan vázlat található a parancsnokunkkal folytatott beszélgetésekről, eszmecserékről, az általa vezetett hadműveletekről, terveiről és tetteiről; följegyzések, amelyeket a szülőföldemről, a Volga vidékről Berlinbe és Prágába vezető hosszú hadi úton gyűjtögettem.

Még a fronton felötlött bennem, hogy dokumentumregényt írok Iván Sztyepanovicsról, mivel érdekesnek és jelentősnek tartották az életét és tetteit. Kategórikusan elutasított, amikor a segítségét kértem, de végül is megígérte, ha bevesszük Berlint, akkor lehet róla szó. Akkor majd rendelkezhet velünk: velem is és az emlékezőtehetségemmel is.

Bevettük Berlint, felszabadítottuk Prágát, megemlítettem hát u marsallnak az ígéretét... így született meg a Hadvezér című könyvem.

1945 tavaszán történt Prágában. A Hradíin melletti park pompás virágdíszben állt. Az utcákat, a tereket frissen zöldellő hársfák szegélyezték. A Hitler-ellenes felkelés tanúi, a híres barrikádok, amelyeket a Vörös Hadsereget váró prágaiak emeltek, akkor már nem álltak, az úttestekbe vájt gránáttölcsérek sem éktelenítették a várost, a papírszalagokat is lemosták az ablaktáblákról. Ám az ősrégi épületek sötét falain még ott fehérlettek a szilánkok és lövedékek ütötte gödröcskék; a járdákon még nem hervadtuk el a virágcsokrok, amelyeket a lakosság rakott azokra a helyekre, ahol a harcok során szovjet katonák és prágai felkelők elestek.

Ezen az emlékezetes napon avatta a Csehszlovák Köztársaság hálás fővárosa ezrek jelenlétében Prága város díszpolgárává Ivan Sztyepunovics Konyevet, a Szovjetunió marsallját.

Régi szokás szerint, az ünnepi esemény tiszteletére bronz emléktábla elhelyezése is kilátásban volt a városháza falán. A városháza és az óvárosi tér romokban hevert, az SS-katonák gyújtották fel az utcai harcok során. Az üszkös omladék még koromszagot lehelt és alig akadt hely a táblának. Az épületrom bal szárnyán mégis találtak egy darabka ép falat. Ott helyezték el a táblái és leleplezés előtt bevonták fehér vászonnal.

A Vörös Hadsereg, a szovjet nép jóvoltából az ünnepi aktus nagyszabású örömteljes manifesztációvá változott. A téren számos külföldi, főleg nyugati sajtótudósító is volt. Szorosan körülvették a marsallt. Az ünnepség műsorában nem szerepelt sajtókonferencia, ám I. Sz. Konyev tudta, milyen jelentősége van a sajtónak, és beleegyezett, hogy elbeszélget az újságírókkal.

Nyugati kollégáink úgyszólván elárasztották furcsa kérdéseikkel:

— Marsall úr, igaz-e, hogy ön aktív tisztje volt a régi orosz hadseregnek?

— Részt vett-e ön is a nevezetes Bruszilov féle áttörésben? Milyen posztot töltött be ön akkor, milyen alakulatnak volt á parancsnoka?

— Milyen cári katonai iskolában tanult?

— Mi volt az apja, volt nagy uradalma?

És végül:

— Marsall úr, mivel magyarázza Ön meggyőző sikereit, különösen a háború utolsó esztendejében?

Mi, szovjet tudósítók, akik jelen voltunk ezen a senki által sem rendezett sajtóértekezleten, ismertük a hátterét ezeknek u fölöttébb szokatlan, sőt szemmel láthatóan ostoba kérdéseknek. Annak ellenére, hogy hadvezéreink életrajza általánosan ismert volt, Nyugaton olyan híresztelések terjedtek el, hogy kiváló hadvezetőink, — G. K. Zsukov, I. Sz. Konyev, K. K. Ro- kosszovszkit —, akik oly fényesen bebizonyították fölényüket a Nyugaton lég jobbnak elismert hitleri Reichswehr-iskola genera- litásával szemben, a cári akadémiákon szerezték tudásukat és műveltségüket, s állítólag privilégizált családok sarjai és majdhogynem arisztokratikus a származásuk.

Kíváncsian tekintettünk a marsallra, hogy válaszol majd nekik. Kineveti őket? A pokolba küldi valamennyiüket? Gyakran alkalmam volt megfigyelni kerek, igazi orosz arcát a heves tüzérségi támadások pillanataiban. Mindig nyugodt maradt. Most is az vuft. Csupán égszínkék szeme mosolygott, valahol mélyem

— Engedjék meg urak, hogy egyszerre válaszoljak valameny- nyi kérdésükre. Attól tartok, csalódást okozok önöknek. Szegény paraszt fia vagyok, s az orosz embereknek ahhoz a nemzedékéhez tartozom, akik ifjú fejjel üdvözölhették az Októberi Forradalmat, és örökre eljegyezték vele a sorsukat. Katonai képesítésem hazai, szovjet, és úgy gondolom, nem rossz. A sikereket a frontokon, amelyeknek parancsnoka lehettem, nem lehet különválasztani a Vörös Hadsereg többi sikereitől. Es a sikereket azzal magyarázom, hogy mi, szovjet emberek, akik emberfeletti próbákat és nehézségeket állhattunk ki, megtudtuk, micsoda, semmivel sem hasonlítható öröm Lenin müvéért harcolni, teljes odaadással szolgálni a szocialista hazát és a kommunista pártot... Minket, katonai uniformist viselő szovjet dolgozókat minden gondolatunk népünkhöz köt, az ö életét éljük> közös eszményeikért harcolunk. A marsall most elhallgatott> hogy az újságírók bejegyezhessék szavait. A szokatlan sajtókonferencia teljesen a szabályoknak megfelelően zajlott le. Befejezésül hozzátette: — Ebben van az erőnk. Ebben volt, van éš lesz.

Mialatt az újságírók befejezték a jegyzetelést, a marsall bajtársával, Ludvík Svoboda hadseregtábornokkal együtt nyitott autóba szállt. A baráti üdvözlésektől kísért gépkocsi nekilendüli és megpróbált áttörni a vidám embertömegen.

Úgy tetszett, hogy a nyugati kollégákat akkor nem elégítette ki a marsall szűkszavúsága. Ám mi, szovjet riporterek, de főként a haditudósítók nagyra értékeltük válaszának őszinteségét és pontosságát.

Konyev élete csakugyan hihetetlenül gazdag volt eseményekben és nem mindennapi tettekben. Ez az élet egyszersmind jellemző rá, mint olyan emberre, aki a népből jött, s akit a párt nevelt és emelt a legmagasabb helyre. Az ő élete, mely sok évtizeden át elválaszthatatlanul összefonódott a hadsereggel, a szó bizonyos értelmében a szovjet fegyveres erők életét is jelenti; visszatükrözi létrejöttüket, fejlődésüket és győzelmüket.

KÖVESDI JÁNOS fordítása

(Részlet az író legújabb, a Hadvezér című doku ment ummfivéből.)