Új Szó, 1974. május (27. évfolyam, 102-127. szám)
1974-05-06 / 106. szám, hétfő
U grln apó, az öreg molnár, még egyszer figyelmesen végigvizsgálta tekintetével a vízimalom korhadt és békanyálas vízgyűjtőjét és mellette a tönkrement építményt, aztán mankójával az ajtóhoz sántikált, és fáradtan leült pihenni. Törött lába a mozgástól élesen sajgott. Nehéz sóhaj tört fel melléből. Levette sapkáját, és nekidölt a falnak. — jaj, öregségemre még nyomorék leszek — sóhajtotta. Nyugaton, a távoli kék hegyek mögött lebukott a nap. Utolsó vérvörös sugarai is ellobbantak a mély azúrkék és végtelen alkonyi szürkületben. Kialudt a forró nyári nap, és szerteáradt a föld felett az enyhe, esti hűvösség. Valahol a földeken, távol, búsan felzen- dült az utolsó aratódul, aztán az is elhalt. Lassan és észrevétlenül mind sötétebbé vált az esti homály. Az égen egymás után tűntek fel a fényes, reszkető, csillagok. A közeli patak medrében rázendítettek a békák esti hangversenyükre: a csodálatos esti csöndben megnyugtatóan és álmodozva rezdült kuruityo- lásuk. A malom mellett, a faluhoz vezető útról, az aratók nevetésének utolsó foszlányát hozta az esti szél. A folyó mellet kanyargó csapáson ütemesen szólt egy kis kolomp. És a növekvő csöndben a malom zúgása mintha megnőtt volna. Ugri apó tüzet csiholt a kován, és rágyújtott pipájára. Megpróbált felállni, fájós lába azonban nem engedte. — Milena ... Milena ... hol psellengsz? — kiáltozott kissé nyugtalanul az öreg, és fürkésző tekintetét belefúrta a sötétbe. — Itt vagyok, na — felelt pgy tiszta női hang a malom mögötti kis kertből. — Ihol-e, itt vagyok, ni. — Gyere már be, késő van már, besötétedett — zsörtölődött az öreg. — Hadd öntözzem meg a kertet... a forróság mindent felperzselt — szólt Milena. A kolomp hangja közeledett, lassan és kimérten, s közvetlenül a kert mellett elhallgatott. Cigarettatűz parázslóit fel a sötétben, Milena kiegyenesedett, és féléken nézett a fény felé. A sövény mellett, a cserjés sötét hátteréből egy férfi alakja bontakozott ki, mellette jól megrakott szamár harapdálta békésen a bokrok zöldjét. * Fiatal férfihang csendült meg halkan és kissé bizonytalanul a sötétben: — Jó estét, Milena. Milena testén enyhe borzongás futott keresztül. Ingujjban, mezítláb, dús szőke haját fehér fejkendővel lekötve, mint egy erdei tündér állt a kert közepén. — Adj isten, Szvilen! — felelte zavartan, s arra gondolt, hogy el kellene szaladnia. — Nagyon későn locsolsz — vélte a férfi. Milena abbahagyta a locsolást. — Istenem, istenem! — sóhajtotta. — Hol jársz? Mit csinálsz? Régen láttalak — kezdett rá bátran a férfi. — Jaj, tudod, most sok a munka — szégyenkezett Milena. — Amióta férjhez mentél, elbújsz az emberek elől... — Mondd, hova mennék? Minek mutatkoznék? — Ki tudja? ... És miért ne mutatkozhatnál? De úgy látszik, otthon, Sztojan mellett jobban ézed magad! — gúnyolódott Szvilen. Milena egy kis ágat tört le a közeli fűzfáról, és anélkül, hogy válaszolt volna, lehajtott fejjel tépdeste a leveleket. — No, ugye, megszokja az ember ... Változik az emberi szív! — vélekedett Szvilen. A sövénynek dőlve fújta a füstöt. Békésen és jámborul állt mellette a szamár. Milena nem tudott válaszolni. Idegesen tépdeste a leveleket az ágról. Érezte a sértést Szvilen szavaiban. Szerette volna megmondani, hogy nincs igaza, hogy téved, a szíve erősen vert, szokatlan izgalom remeg- tette keblét, elfojtotta szavait. Könnyek szöktek a szemébe, és minden pillanatban eleredt a könnyek árja. — Persze mit tehetünk, ilyen az életi Ilyen az élet: szívtelen... Lehet, hogy Jobb Is így — gondolkozott el Szvilen. — Szeresd ezt, és vedd el amazt... és élj!... Bocsásd áruba magad, és élj!... Semmi sem fontos, csak az, hogy jól érezd magad. — Szvilen, hogy beszélhetsz így, hiszen tudod, ki... — kérlelte elfúlva Milena. — Mit mondasz? Nem értettem ... — Te aztán igazán tudhatod, miért történt így, hát ne engem okolj! — ismételte remegő hangon Milena. — Mit mondasz? Nem hallom .. .gyere közelebb. No, nézd csak, milyen félénk lettél! E. Pelin A malom mellett — Be kell mennem, beteg az apám... Ma egyedül hagytam az anyósomat, s eljöttem az apámhoz — rebegte félénken, s közelebb ment. — És nem morog rád? — Nekem már mindegy ... Miattuk nem hagyhatom így az apámat... Szvilen hallgatott. — És te, Szvilen, hogy vagy? Hogy élsz? — Én? Én? Jól vagyok. Élek, dolgozom és iszom ... Az a vidám és bolondos Szvilen, akit te ismertél, meghalt. Az a Szvilen, akit most látsz magad előtt, egészen más: komor, gonosz és részeges — felelte, és elővette cigarettáját. A cigaretta fellobbanő fénye megvilágította kerek, szőke arcát s kék szemét. — Milena újra olyan szépnek látta, mint évekkel ezelőtt, amikor még olyan eszeveszettül szerették egymást. Utolsó szavaiban kevés volt az őszinteség. — Milyen is vagy te! — fenyegette meg az ujjával. — Cseppet sem változtál... Azt beszélik, hogy Kunka Popová- val... — Hiszen még nem mondtam le rólad egészen — mondta némi hallgatás után Szvilen —, elhiheted, én nem felejtelek el olyan könnyen, mint te engem ... Ö, ti asszonyok! Egy lyukas garast nem ér a hűségetek. Hangja remegett. — Hogyan beszélhetsz így, Szvilen... ha tudnád, én téged mennyire ... még most is menynyire szeretlek! Szavai csendes zokogásba fúltak. Arcát két kezébe temette. Szvilen átnyúlt a sövényen, és levette az asszony egyik kezét az arcáról. — Pszt... Nem akarok köny- nyeket! — mondta gyöngéden. — Nem akarok könnyeket! Még mindig szeretsz, azt mondod. Csak gyötrelem .. az ilyen buta szerelem ... rejtett, titokzatos. Eh! ... Semmiség! Na, ne sírj már! Egyszer találkozunk, és akkor is sírsz! Tőthpól Gyula felvétele *«- Szvilen, Szvilen, el tudod képzelni, milyen nehéz a sorsom? Nem tudod, nem tudhatod — pityergett tovább Milena. — Te semmit, semmit sem tudsz. — Én? Hallgass, hallgass! — Még közelebb húzódott Mi- lenához, és két erős karjával magához ölelte az asszony hajlékony testét. Az a mellére borult, és mint régen, csókban forrt össze az ajkuk. Ezalatt csendesen és nyugodtan suttogtak a füzek. A malom egyhangúan zakatolt. A kék égen pedig kihunytak, ki- gyúltak,szüntelenül reszkettek a csillagok. Megint megszólalt a malom felől az öreg erőtlen hangja: — Milena ... Milena .., Milena ... Hol mászkálsz? Milena összerezzent. — Jövök ... jövök! — kiáltotta hangosan, és halkan mondta a férfinak: — Ah, Szvilen, Szvilen, hányszor gondoltam: istenkém, miért nem találkozom veled valahol, hogy legalább elbeszélgessünk ... — Csak beszélgessünk? — Hát... hát. .. — Akkor beszélj no, hadd hallgassalak! — Eh, Szvilen, milyen vagyl Miért nem nősülsz meg? Talán akkor nekem is könnyebb lenne, nem gondolnék annyit rád ... Beletörődnék a sorsomba, összeszoknék azokkal... 6, mennyire gyűlölöm őketl Így jár az ember, ha nem hallgat a szívére — beszélt Milena, miközben a szelíd szamár fejét simogatta. — Marko, Marko! — szólt a szamárhoz, és az állat kedvesen és nyugodtan nézte. — Te szép kis szürke csacsi, tel Ne szólj senkinek! Kis együgyű állat vagy csak, de hányszor voltál már a tanúnk! ... Hallgass ... hallgass ... kis szürke Marko! Szvilen elmosolyodott. Milena megfeledkezett önmagáról is, apjáról is. Az öreg erőtlen hangja azon-' bán megint csak felhangzott: — Milena! Gyere már! — Eh, jövők már! — felelte hangosan Milena, és halkan hozzátette: — Miért is hív most? Várjon egy kicsit... Ah, Szvilen! ... Nem tudom, szeretsz-e, de én ... Sztojan jó ember, még a légynek sem árt... hidd el, ha megverném is, csak sírna, mint egy gyerek, és nem szólna semmit, de semmit. Mégis gyűlölöm... Lehet, hogy éppen azért gyűlölöm, hogy ilyen jó... Te milyen haszontalan és bolondos vagy, de ... — Nem volt szerencsénk, hogy összekerüljünk, és ez a baj — sóhajtott fel Szvilen. — Te vagy a hibás, te vagy az oka, Szvilen! — A nyomor az oka! Ugye mondtam? ... Más házában élek, apám adósságait törleszteni ... béreskedem, örökké bé- reskedem ... mások szolgája vagyok. Mellettem még többet szenvedtél volna, mint így... Miért árnyékoltam volna be ifjúságodat? Minek mérgeztem volna meg az életedet? ... Töprengtem, egyre csak töprengtem ... sokáig töprengtem, és nem tudtam dönteni... — Ha jobban szeretsz, akkor másképpen döntöttél volna. — Te folyton csak ezt hajtogatod! ... Régebben is így korholtál... Az öreg megint rákezdett: — Milena! És száraz köhögése a füzek mögül hallatszott. — Jövök! ... Jövööök! — Várj — mondta Szvilen. — Engedj, Szvilen, engedj, késő van! — Nem! Várj! És átugrott a sövényen. Az égen tovább reszketett a számtalan sok csillag: Csendesen susogtak a füzek komor árnyai, szüntelenül és tompán zúgott a malom. — Milena! Milena, hol maradsz hát? — indulatoskodott most már az öreg, de szavaira sokáig senki sem válaszolt: Nem sokkal későb a falu felé vezető úton felhangzott a kis rézkolomp ütemes muzsikája. S az éji csendben váratlanul felcsendült egy halk férfidal, furcsa visszhangja kelt az éjben: ... elszálltak az ifjú évek, Hej, de könyen elrepültek!... Aztán elmélyült a hang, búsan, magányosan rezgett egy ideig, és elhalt. Juhász Péter fordítása Vliroslav Vodéra felvétele Zirig Árpád Lidice fák kövek rózsák hátukon a borzalom emlékét hordják fáik tanúk mindenszentek! gyertyák kérdőjelek felkiáltójelek lombjuk között őrzik a csendet kövek églek fáztak jajgattak összeszorított szájjal de helyükön maradtak rózsák pirosán is feketék fehéren is pirosak szívekből nőttek örök bűn-tanúnak Pálházy József Háborús emlékem Már nem tudom, ki volt az a két öregember, nem tudom azt sem, hogy hívták őket, élnek-e még. Aligha. Néhány évvel a jelszabadulás után hatvan-hatvanöt évesek lehettek. Én pedig alig öt-hat. Csak emlékük él bennem. A szenvedés ezer sebével szabdalt arcuk, szélben lobogó ősz hajuk, nyílt, tiszta tekintetük, szeretettől lágy tenyerük simítása. — Miért vannak számok a karotokon? — kérdeztem akkor. Már nem emlékszem, mivel tértek ki a válaszadás elől. Valami titkot sejtettem, s újra meg újra kérdeztem. — Mit jelentenek azok a számok? Az én karomon nincs egy szám sem ... Ilyenkor mindig ismeretlen, érdekesnek tű- Sokkal később értettem csak meg, milyen gondot jelentett nekik makacs kíváncsiságom. Hazudni nem tudtak, nem akartak egy kitalált mesével megnyugtatni, ugyanakkor tisztában voltak azzal, hogy még nem érthetem meg. De hajthatatlan voltam... Végül hosszasan meséltek addig láthatóan zavarba jöttek, nö dolgokról, háborúról, koncentrációs táborról, de nem ér- tettem semmit. Eleinte minduntalan közbekérdeztem, milyen a háború, miért ölnek ott az emberek? S mi az, hogy ölni? Apu is gyilkos, mert tegnap megölt egy kacsát? Milyen a koncentrációs tábor? Egyre kétségbeesettebbem próbálták megmagyarázni, de eredménytelenül. El sem tudtam képzelni a dolgokat. Csak annyit éreztem, hogy kimondhatatlan, embertelen fájdalmak kötődnek hozzájuk, s bár valójában még a fájdalmakról is csak gyermeki fogalmaim voltak, addig ismeretlen, nyomasztó szomorúság kerített hatalmába. Hosszú ideig még nagy, pirospettyes labdámmal sem játszottam, pedig az volt a kedvenc játékom. Egyszer az öreg szorosan magához vont, sokáig nézett, majd szétroncsolt csonka kezével lágyan megsimogatott. — Zolira hasonlítasz ... — Nem ismerek Zolit. Ki az a Zoli? — kérdezetm. — A fiam volt... — mondta, s a ' >ia elcsuklott. Én pedig nem mertem megkérdezni, miért csak volt, s hol van most.
