Új Szó, 1974. május (27. évfolyam, 102-127. szám)
1974-05-27 / 123. szám, hétfő
Nem sok könyvet olvastam életemben. A legutóbbit 1928-ban, amikor a kétéves kereskedelmi iskolába jártam. A következőt csak most, hogy taxit vezetek. A taxisai őrség gondolatébresztő foglalkozás. A taxis órák hosszat vár az utasra: előbb a cimborákkal tereferél, aztán elmegy egy kávéra {rumot fogyasztani tilos), de végül ezt Is, azt is megűnja. Az ember akarva-akaratlan olvasni kezd. Mert különben a hosszas egyedüllét rákényszeríti, hogy kellemetlen dolgokon törje a fejét. Esetleg azon, mit vitt véghez jól vagy rosszul életében. Órákig szégyenkezik a régi hibák miatt, és számba veszi az elszalasztott sikereket. Néha elkezd gondolkodni magán az életen. A taxivezetőbő] bölcselő válik. Mint például Lefévre, aki szintén vezetett és olvasott. Legutóbb különös könyv került a kezembe. „Mérlegeljük — olvastam benne — az embert, mint embert, akit emberi kapcsolatok fűznek a környező világhoz. Az ember szerelemért csak szerelmet, bizalomért csak bizalmat, örömért csak örömet adhat, nem pedig pénzt. Ha nem tud szerelmet kelteni, ez azt jelenti, hogy élete, jelleme és tulajdonságai nem méltók a szerelemre. . “ A továbbiakat már nem értettem. Marx művei olcsón kaphatók, nem tudom, miért vettem meg éppen ezt a munkát, amely a nemzetgazdaság és a filozófia kapcsolatával foglalkozik. De ami igaz igaz. A házasságomra kellett gondolnom, a pénzért nyújtott szerelemre. 1930-ban nősültem meg. Akkoriban mindenki irigyelt. Főnököm leányát, egy mlchleí kis gyár örökösét vettem el. A leány nem volt se szép, se kedves, a család nyakán maradt. De számomra nagy siker volt ez a házasság. Még az újságok Is írtak róla. Nyomortanyán, munkanélküliek között születtem. És az esküvő alkalmából egyszerre vadonatúj Fordot kaptam ajándékba. Az 1929-ben gyártott gépkocsi gyönyörű darab volt. Legalább kaptam valamit, amit szerethettem. A nászajándék, melyet én adtam, még értékesebb volt. Feláldoztam szerelmemet, Jarmila Procházkovát, aki ott lakott nálunk a telepen, a sarkon túl. Azóta nem láttam. Két évig udvaroltam neki, és sokan azt hitték, hogy összeházasodunk. Textilgyárban dolgozott, szorgalmas és félénk fiatal nő volt, sokkal szebb, mint a főnököm leánya. De csak három napot dolgozott egy héten. Miféle élet lett volna ez? És akkor kínálkozott az alkalom ... Magyarázatképpen levelet írtam neki. Nem válaszolt. Ismerőseim elismeréssel beszéltek rólam. Okosan nősültem, jó partit csináltam. De nenn is volt könnyű megnyerni a mamát, és behízelegni magam a papa kegyeibe, vidámnak és kedvesnek lenni a leánykájukhoz. Arra Is rákényszerültem, hogy szerelmes leveleiket másoljak ki egy regényből. Mindez nem volt könnyű, de az esküvő után még nehezebb lett. Szalonokban kellett forgolódnom, a telepre már nem mentem ki. De kit is kerestem volna ott? Szüleim gyermekkoromban meghaltak, megszoktam az idegen környezetet. Senki sem volt rossz hozzám. Különös dolog, de nem állíthatom, hogy árva vagyok. Mindenki rögtön megsimogatta hajfürtjeimet, és cukorkát adott, különösen a hölgyek, akik már hétéves koromban könnyeztek miattam. Tizenöt esztendős voltam, amikor az egyik elcsábított. Hamarosan megtanultam, hogyan kell bánni a nőkkel. Előkelő feleségem sem tudott ellenállni nekem. Talán ez lett a vesztem. A feleségem ugyanis neon olyan, mint a többi nő. Mindmáig értésemre adja, hogy kevesebb vagyok nála: valaki a 6zolga és a titkár között. Leányunk keresztelőjén betolakodott alaknak éreztem magam a rokonság körében. Hűvösebben viselkedtek velem szemben, mint a főnököm. Pedig hálásak lehetnének, ha egyáltalán hálásak tudnának lenni. Gyárukat a válság éveiben még ki is bővítettem, a háború alatt megvesztegettem a német ellenőrt, és a háború után egészen 1948-lg fenntartottam a termelést. Később már lefelé siklottak a dolgok, mint a szánkó a domboldalon. A papa meghalt, a gyárat elvették tőlünk, a villából kilakoltattak, a leányomat kidobták az Iskolából. Csak a Ford kocsink maradt meg, amely az én nevemen szerepelt. Minden más vagyon a gyárhoz tartozott, és a gyár a feleségem tulajdona volt. Most az egész család hozzám jár pénzért, mintha én lennék a központi taxivállalat tulajdonosa, s nem csupán egy megkopott Fordé. Túlméretezett lakásunkat megosztjuk ismerőseinkkel, és lassanként eladogatjuk, amit sikerült megmenteni, én pedig taxisofőr vagyok, hogy ők társaságukkal kűvéházba és bárba járhassanak. Mindezt a leányom kedvéért teszem, mondom magamnak állandóan. Főnököm unokájának rendesen kell férjhez mennie. Egyébként ő is úgy viselkedik velem, mintha a lakája lennék. Az egész család azt hiszi, hogy a szolgálatára kell állnom. Mintha boldogítanának azzal, hogy éjszakákon át nem alszom miattuk, részegeket szállítok Modranyba, és félnem kell, hogy hátulról leütnek, mint nemrégiben Franta Hrubýt, vagy telefonhívásra Zábehlicébe hajtok, egy nem létező címre. Ilyenek ugyanis egy öreg maszek taxisofőr örömei. Néha inég túlságosan fiatalnak érzem magam, ahhoz, hogy meghaljak. Alig öt ven-egy néhány éves vagyok. Hajfürtjeim, melyeket kiskoromban a hölgyek megsimogattak, már nincsenek meg. Kopasz vagyok. S elég kövér, és sápadt a sok virrasztástól. Már jó régen nem fordult elő, hogy asszony vagy leány rám nézett volna azzal a különös mosollyal, amelyet valaha egészen magától értetődőitek tartottam. Mintha a fiatalságomat Is odaadtam volna ezért a Fordért. É6 még örülnöm kell, hogy vezetni hagynak, engem, a gyártulajdonosnő férjét. Otthon pedig azon kell örvendeznem, hogy a volt gyárosék szóba állnak velem. Mintha csak én tehetnék róla vagy a lakótelepem, hogy életükben változások következtek be. Mindenfelől szemrehányásokkal illetnek. Ilyen jó partit csináltam! Ilyen okosan nősültem. Az esküvőm óta nem jártam a lakótelepen. Az ottaniak még ma sem utaznak taxival. Még a múltkoriban történt, hogy valami kisasszony megállított, és ifjúgom utcájába vitette magát. Ez egy kissé meghatott, és a tükörben megnéztem, ki az, aki beszáll a kocsiba. Azt hittem, nem tudom tovább kézben tartani a volánt. — Jarmila!... Igazán. Jarmila ... De a kisasszony közömbösen mér végig. No persze, nem ismerhet meg, sok mindenen estem át azóta. És hogyan, ő meg sem öregedett? De hisz ez lehetetlen, nincs egyetlen ránc az arcán, nincs egyetlen ősz hajszála, szakasztott olyan, mint valaha volt. Nem hiszek csodában, de akkor hirtelen természetesnek tetszett, hogy az orgonaíllatos, almavt- rággal teli májusi napon látomásom van, megjelenik előttem ifjúkori szerelmeim. Ügy éreztem, hogy megnyomva a gázpedált, a felhőkbe repülők: vagy meghalok, vagy életre kelek. Aztán felébredtem. — Jarmila! De a hangja más. A leánya volt. Hirtelen fékeznem kellett, nehogy ne- kírohanjak a villamosnak. — Hová hajt? — kérdezi. — A lakótelepre igyekszem. Nincs ebben semmi rendkívüli, gondolom. Miért ne lehetne Jarinílá- nak leánya? Hiszen nálunk is van mára főnöknek unokája. Mindketten megöregedtünk, és balgaság a májusra gondolni. Nincs is oly sok orgona erre. Ez a dús virágzás is csak a képzeletemben létezik. A házasságszédeigó — Erre vezet a legrövidebb út, Procházková kisasszony. — Nem Procházková a nevem. — Még most Is a tizennyolcas házban laknak? Alig ismertem rá a lakótelepemre. Mostanában építkezni kezdtek arrafelé. Hol volt már az egykori tizennyolcas ház, az ócska vasúti kocsi, amelyet Procházkáék néhány koronáért vettek? Nagy büszkén egy másodosztályú fülkében laktak annak Idején. Most hatalmas ház állt ott, és az ő lakásuk a harmadik emeleten volt. Még nem tértem teljesen magamhoz. Felmentein a leánnyal. Csengetek — a leány különös tekintettel néz rám, még pénzt sem kértem tőle. Idegen férfi jött ajtót nyitni. Nem is köszönt. Az előszobában bőröndök álltak. — Várjon, itt rám — mondta a fiatalember ellenszenves hangon. — Taxira van szükségem. Egyelőre levihe- ti a kofferjeimet — és bement a lakásba. Kissé irigykedve néztem. Ugyanolyan hajfürtjei voltak, mint nekem ifjúkoromban. És az arckifejezése ugyanolyan hódító. Talán az álla miatt... Jarmila kijött a folyosóra, bizonyára a lánya küldte ki. Még ma is egész szemrevaló asz- szony. Nem sokat változott. Már három gyereke van. Hozzáment Honzá- hoz, akivel annak idején annyit játszottam. Bandzsa fiú volt, nagy verekedő, mindig tudta, hol foghatunk Siklót meg vizipatkányt, a külvárosi csatornákon át gyakran elvezetett bennünket a közeli várromhoz. Sohasem jutott eszembe, hogy Jarmila férjhez mehet. Úgy képzeltem, hogy egy napon majd eljövök Ford kocsimon, és magammal viszem, hogy öregkorunkban mégiscsak ösz- szeházasodjunk. Hányszor szerettem volna előkelő úriemberként visszatérni a telepre. Mint taxisofőr tértem vissza. Jobb lett volna nem visszajönni. Egyszerre csak világosan láttam, hogy nem vár sehol senki, hogy családom a főnököm rokonaiból áll, hogy teljesen egyedül vagyok. Jarmila talán nem is tudja, hogy mennyit gondoltam reá. — Nem szívesen emlékszem vissza — mondta szemrehányó hangon, — Akkor nagyon megbántottál. De hát ti már Ilyenek vagytok, férfiak. — Magamnak is keserűséget okoztam, Jarmilám. — Gyere el egyszer Honzához. A legidősebb lányom válik. Két éve adtuk férjhez. Szép és kedves fiúhoz ment, állást szereztünk neki. De ti, férfiak, már ilyenek vagytok ... összehasonlít a szép fiúval? Az most dühösen kilódult, megragadja a két bőröndöt, engem magával visz, becsapja maga mögött az ajtót, és vörös arccal beül a Fordomba. — A hátsó ajtó néha kinyílik, vigyázat, barátom — figyelmeztetem. ' Nem beszél, dühös, de csakugyan szép fiú. Majdnem irigylem. Hányszor akartam így hátat fordítani főnököm családjának. Becsapni magam mögött az ajtót, és két bőrönddel távozni. De nem tehettem. Ott volt a gyár és ez a Ford kocsi. Az én házasságomat nem lehetett felbontani. Túlságosan erős kötelékek tartották össze. Jar- milától sohasem váltam volna el, gondoltam. És a leánya talán még nála is szebb. — Esküvőkre gyakran hívnak — mondom csendesen. — De válásnál még sohasem vették igénybe közreműködésemet. Ilyenkor az emberek nem rendelnek taxit. Kár ezért a szép nőért. — Szépl — kiáltja mérgesen utasom; úgy látszik, beszélgetni támadt kedve. — Szép, éppen ennek ugrottam be... De a szépség nem minden. Az életet nem lehet felépíteni egy csinos pofikára. És a papája le- csúszóban van, visszaküldik a géphez. így áll a dolog. Érti, mit jelent ez? Nem értettem. Nem tudtam elképzelni, mit követett el Honza. — A vő is lecsúszna vele. A végén még ásót nyomnának a kezébe. És én még azt hittem, hogy megfontoltan, ésszerűen nősültem, — mondom. — Magának nehezebb dolga lehetett — sajnálkozik a szépfiú. — Kit vett el? És szemtelenül szeműgyre vesz. A kabátom már rég kiszolgált. A zsebén folt éktelenkedik. Hirtelen elszégyellem magam. — Mi köze hozzá? Nem sértődött meg. Tudom, ezeknek az úrfiaknak vastag a bőrük. Fiatal koromban sok sértő szót kellet lenyelnem. — Bizonyára olyan lányt vett el, akinek rendes kis vagyonkája volt. Aztán vidáman folyt az élet, mi? Gond nélkül. Azok voltak a jó idők. De ma? Elvégre nem vehetek el holmi elárusítélányt. Eggyel kikezdtem, de egy hét múlva becsukták az apját, mert csalt a mérlegen. Ezért kötöttem ki a mostani feleségem mellett. Az apja káder volt, és lám, most követség helyett a munkapadhoz küldik. Én minden lányt megszerzők magamnak, éppen csak rá kell néznem. De mondja, kit válasszak? Rohannak az évek, és ritkul a hajam. Minél előbb döntenem kell. Még legjobb az olyan, aki maga keres. De ezekben sohasem lehet teljesen megbízni. Hamarosan vagy kidobják az embert, vagy gyereket szülnek, s akkor már nem akarnak a munkába visszamenni. Az Ilyen életből nem kérek. Adjon tanácsot, mitévő legyek? Régeb ben legalábbis egy gyáros leányával házasodtam volna össze. — Örüljön, hogy nem így van. — Értetlenül néz rám. — Nem lenne boldog. Hiszen azt veheti el, akit szeret. Nősüljön szerelemből... — Szerelemből? — Nean érti. Vigyorogni kezd ezen a szentimentális kifejezésen. Harsogva röhög. Eszembe jutott a könyv. Már senkinek sem kell szerelmet pénzért vásárolnia. De ki tud még szerelmet ajándékozni? VOZÁRI DEZSŐ fordítása JOSEF NESVADBA: SZITÄSI FERENC A táj huwiffjn 1. A TÁJ MEGKÖZELÍTÉSE Az ég álkapcsa közé szorítva lélegzik egyik partja tenger a másik sarló A jegenye csúcsa kapanyél Felé repülök a tegnapi esőből a jövő időbe szárnyam folyó. 2. NAPSZAK Ö, reggel add meg nekem a fájdalom lehetőségeit hogy zöld izomba vonjam a határt a kertkaput ujjam ne tegye mozdulatlanná homlokom legyen a táj kilincse s a szárnyas udvar Európa ajtaja nyitva fogadja a messziről érkezett utakat ó reggel benned gyökereznek a madárlábak a felszállni készülő fák is véredbe mártják lombjukat a születés előtt ö reggel köveid ólljonak partot egész nop 3. PART a ház utca a föld az ütésre kinyílt markok Tégla beton és gyökér a húsom Kasza és homlok hervod a fűben az eső csupa mozdulat óceán a kövek felnyílt szeméből világosság hull 4. DÉLBEN A mellkas fölött lóg Prométheusz feje o láthatár szikláin láncokba csavarodott fűzágok A magasság nem szakítja ki a levelek bőrét A szakállas mezők hazát kortyolnak a kútból 5. KOT Tiszta mint a szerelem tükröt tart a virágok elé s azok részegségükben a mélybe repülnek 6. ANYÄM A barázdákban ott van anyám keze lába arca Kőszemei felnyílnak a táj homloka alatt
