Új Szó, 1974. május (27. évfolyam, 102-127. szám)
1974-05-26 / 21. szám, Vasárnapi Új Szó
Megdőlt a portugál diktatúra • A portugál dolgozók első tavasza • „A kapitányok mozgalmától” az egész nép demokráciájáig • Ütközőpont: az „anyaország” és a gyarmatok viszonya 1974. V. 2fi. ségiek, sőt az utóbbi években az alsó papság mozgalmának és kialakuló ellenzéki egységének az a széles bázisa segítette elő, amelyre a hadsereg a diktatúra ellen bármikor támaszkodhatott. Másodszor: a kommunista és a szocialista párt a gyarmatok függetlenségének azonnali megadását szorgalmazza, ezzel szemben Spinola és tisztjei . azonnali fegyvérszünetet- követelnek, hogy tárgyalásokba bocsátkozhassanak az anyaország évs gyarmatai jövőjének kialakításáról. Végeredményben az a céljuk, hogy valamilyen társult területekként, esetleg föderatív formában békében tart sák meg Portugália egykori területeit amelyeknek népe elszánt függetlenségi harcot vív. Harmadszor: a pillanatnyi fő feladat a demokratizálás folytatása úgy, hogy eleve meghiúsítsanak mindenfajta ellenforradalmi kísérletet, melynek még erős táptalaja van főként a gyarmatokon, a fehér tele pesek körében. így aztán a Spinola-junta bizonyos tekintetben válaszúton van, különösen a gyarmati kérdés rendezésével kapcsolatban juthat tévútra. Afrikai bonyodalmak Spinola a józan észre hallgatva, felismerései alapján cselekedett úgy, hogy eddig a haladó erők támogatá sát élvezi. Azt már régen felismerfe, hogy Portugália nem nyerheti meg gyarmati háborúfát, amely az ország szegénységének és minden bajának fő oka, mint azt említett tanulmányában részletesen ki is fejtette. Az igazság kedvéért azonban meg kell jegyez ntink, hogy Spinola Bissau-Guinea-i kormányzó korában nem volt gáncs és félelem nélküli lovag. Fő módsze re volt az egységbontás. Feltehető, hogy Spinola a jövőben is megkísérli egységbonfó, agyafúrt módszereinek alkalmazását, feltéve, ha valamilyen drasztikus események nem kényszerítik álláspontja megváltoztatására. A juntának az afrikai fehér telepesek is gondol okoznak. Megtörténhet, hogy Rhodesia példáját követve egyoldalúan bejelenthetik a gyarmatok függetlenségét — fehér uralom alatt. Angolában ilyen törekvések élén áll például f. fardin, Salazar unokaöccse. Portugália gyarmati viszonyainak alakulása más szempontból is lényeges. Angola 1 246 700 négyzetkilométer területű, több mint öt és fél millió lakosú, Mocambique 784 961 négyzet- kilométer területű, több mint 8 millió lakosú, a magát függetlenné kikiáltott Bissau-Guinea 36 125 négyzetkilométer területű, 600 "ezer lakosú, a Zöldfoki-szigetek több mint négyezer négyzetkilométer területű, 272 ezer lakosú ország, s van Itt kőolaj, rézérc, mangánérc, nikkelére, gyémánt, berillium, szén- és uránérc, bauxit. Ám a természeti kincsekből származó haszon sem volt elegendő a túlméretezett gyarmati hadsereg fenntartására, s állandó infláció és a kereskedelmi mérleg krónikus deficitje gyötörte az ország nemzetgazdaságát. A természeti kincsek kiaknázásában számos NATO-országbeli mónopó- lium érdekelt, mint a Lobito, a Krupp, a Gregg-Európe, Gulf Oil, Siemens, Telefunken stb., s e „nagy családok“ mellett az utóbbi években a „luzitán érdekközösség“ címén Brazília is nagy beruházásokat eszközölt. A tőkés Nyugat nyilván elégedett Portugália kozmetikálódásával, szalonképessé válásával a nyugati világban, ám a lisszaboni „földrengés“ nagy gondokat okoz most a spanyol szomszédnak, mert a történtek nyilván buzdítást adnak Franco ellenzékének, ami még feszültebbé teszi a Carrero Blanco kormányfő elleni merénylet után kialakult légkört. Kényelmetlenné teszi a gyarmattartó Portugália afrikai szövetségeseinek — a dél-afrikai l/orsrer-rendszernek és a rhodesiai Smiŕft-rendszernek a helyzetét, mert a klasszikus gyarmatosítók „szentszövetségének“ oszlopos tagja dőlt ki, d feltételezhető, hogy az események visszhangja a dél-afrikai és rhodesiai felszabadító mozgalmak aktivizálódásában fog visszatükröződni. Lisszabon válaszúton áll: az első pozitív lépést már megtette, most továbbiaknak kell következniük az át- kos múlt örökségének felszámolására.... L. L. A LUZITÁN SZÖRNY FELLEGVÁRA Utak és útvesztők A junta által létrehozott kormányzó szerv, a Nemzet Megmentésének Tanácsa helyreállította a demokratiCunhal és Soares, a haladó ellenzék két fővezére rengetegben, a „lángoló bozótosok“ között. Ennek a kiváltságos rétegnek a szembefordulása a kormányzattal valójában éveken át érlelődött. Egyéni sorsokon mérhetjük le a nagy átalakulást és kaphatunk képet a portugál ellenzék kialakulásáról. 1961 januárjában bizonyos Galoao kapitány harcosai kerítették hatalmukba a Santa Muria nevű hajót és kötöttek ki Brazíliában. A lázadó katonák akkor első Ízben figyelmeztették a világot Salazar rendszerének szörnyűségeire és vetették oda a kesztyűt Salazarnak. Egyéb céljuk akkor nem is lehetett. Galvao kapitány szövetségese volt akkor az ellenállásban bizonyos Humberto Delgado nevű, szolgálaton kívüli tábornok is, aki egykor nem kis szerepet játszott a politikai életben. Atyját követve II. Manuel királyt szolgálta, konzervatív szellemben nevelkedett. Feltétlenül tekintélytisztelő volt. 1926-ban csatlakozott Salazar mozgalmához. Akkoriban húszéves volt. Később jött a gyarmati szolgálat és következett a kiábrándulás. Az ötvenes évek végén Delgado a politikai pályára tért át, Thomaz elnök vetélytársa volt az akkori elnökválasztáson. Salazar, aki különben kedvelte őt, más szerepet szánt neki, mert Delgado nem leplezte ellenzéki gondolatait. Ellenzékisége később egészen szembeállította őt a rendszerrel, s a Santa Maria esete óta az életére törtek. 1965-ben Badakus szabadságjogokat, lehetővé tette, hogy az ellenzéki erők pártokká szerveződjenek (eddig csak a kommunisták és a szocialisták alkottak szervezett pártot), megengedte az emigrációba kényszerült politikusok, köztük Alvaro Cunhal kommunista és Mario Soares szocialista pártfőtitkár hazatérését és bekapcsolódását a politikai életbe, feloszlatta a salazari-cea- toni Nemzeti Népi Akcióegység kormánypártot, amely tavaly októberben választási komédiává biztosította magának mind a 150 mandátumot a parlamentben, letartóztatta a politikai rendőrség, a Caetano kormányzásának éveiben DGS néven látszólag átszervezett hírhedt Pl DE vezetőit, a Caetano kormány korrupt politikusait, s elmozdította helyükről a kormányfő- tisztviselőket, valamint a gyarmati kormányzókat. Mivel a lakosság valamennyi rétege támogatja a katonai kormányzatot, a kommunista párt is többszöri nyilatkozatban fejezte ki egyetértését a Nemzet Megmentése Tanácsának pozitív intézkedéseivel, s a nép és a hadsereg egységének szorosabbra fűzésére szólított fel, úgy tűnne, sima lasz a demokratizálódás útja. A valóság azonban másként fest. A kommunista párt kiáltványaiban leszögezte, hogy a Caetano-rendszer megdöntése nem a hadsereg, a „kapitányok mozgalmának" kizárólagos müve, hanem sikerét a legszélesebb tömegek, a munkások, diákok, értelmiSpinnla tábornok A proletár szolidaritás nemzetközi ünnepe előtt hirtelen fordulat híre érkezett Lisszabonból: katonák vették át a hatalmat Salazar, a hírhedt portugál diktátor utódától, Marcello Caetano miniszterelnöktől és Amerigo Thomaz államfőtől, s ezzel megnyíltak a zsilipek. Olyan liberalizálódási folyamat vette kezdetét, amelyre a sötét fasiszta diktatúra több mint négy évtizede alatt még csak gondolni sem lehetett. Megnyíltak a börtönök: a rendszer valamennyi ellenfele, minden politikai fogoly elnyerte szabadságát, hazatérhetnek otthonaikba a katonaszökevények, akik nem voltak hajlandók részt venni a véres gyarmati háborúban, s külföldön vagy otthon bujkáltak. Hazatértek az ellenzéki politikai pártok vezetői is és mindjárt hozzáláttak valamilyen konstruktív program kidolgozásához, amelyben az egykori ellenzék tagjai valamennyien megegyezhetnének, közös platformra léphetnének. így aztán május elsején évtizedek óta először ünnepelhettek a városok utcáin az ujjongó tömegek, támogatásukról biztosítva a juntát, kifejezve egy új, szabadabb életbe vetett reményüket. Portugál metamorfózis A portugál junta, amely a magát anakrohisztikusan túlélt egyik legsötétebb európai fasizmus 42 évi rémuralmát döntötte meg, hű tükörképe az ország történelmi fejlődésének, politikai, társadalmi átalakulásának. Érthető, hogy nem mentes nagy ellentmondásoktól. Európa szegényházában, a 92 161 négyzetkilométer területű és 8 millió 700 ezer lakosú Portugáliában, ahol az egy főre eső nemzeti jövedelem nem éri el az évi 800 dollárt, a tisztikar különleges kiváltságokat élvezett. Először is azért, mert az ország viszonyai közepette, amelyeket erős feudális csökevények jellemeznek, a katonaságra és a rendőrségre különös szerep hárult a kegyetlen kizsákmá nyoló rend fenntartásában, másrészt ez az elmaradott Portugáli-a a világ egyik legnagyobb gyarmattartó államának számítolt, s természeti kincsekben gazdag gyarmatain ugyancsak a hadseregnek kellett biztosítania a „rendet“, azaz a gyarmatok kincseinek elrablását és a bennszülöttek fékentartását. Ez a kiváltságos réteg azonban a rendszernek nemcsak tárna- száí, hanem veszélyét is jelentette: másként fest az élet a lisszaboni palotákból nézve, és másként az afrikai joz mellett a spanyol—portugál határon kellett volna találkoznia ellenzéki híveivel, de egy Castro e Souza nevű áruló kiszolgáltatta őt a PIDE hírhedt portugál titkosrendőrségnek. Villanueva del Fresno közelében végeztek az álruhás Delgadóval és titkárnőjével. A másik, ugyancsak érdekes életsors Antonio de Spinola tábornoké. Ű is kivette részét a gyarmati szolgálatból. 1968-ig Angola kormányzója volt, majd a mai Bissau-Guineában vezette a hadműveleteket. Akkoriban ,,monnklis gyilkosként" emlegették. Mintegy háromévi szolgálat után, megvált kormányzói tisztségétől, hazakerült, „Torony a kardokkal“ érdemrenddel ékesítették, a 170 ezer főnyi portugál hadsereg helyettes vezérkari főnökévé nevezték ki. Spinola művelt ember, képzett katona és gyarmati tapasztalatai után nyitott szemű politikus. Az év elején megjelent Portugália és a jövő című tanulmányával magára zúdította Caetano és rendszere haragját. Menesztették tisztségéből Gosta Gomes vezérkari főnökkel együtt és nagy tisztogatást kezdtek el a hadseregben, különösen azt követően, hogy a Spinolá- val és körével rokonszenvező Caldas da Rainha-i helyőrség fellázadt és Lisszabon ellen vonult. A katonai lázadást ugyan csírájában elfojtották, de a feszültség tovább tartott, végül nem váratlanul, de hirtelen bekövetkezett az április 25-i hatalomátvétel.
