Új Szó, 1974. május (27. évfolyam, 102-127. szám)

1974-05-26 / 21. szám, Vasárnapi Új Szó

7_ íította le 1944. szeptember 27-én a Fa­ragó, Szentiványi, gr. Teleki összeté­telű magyar kormányküldöttség át­juttatását a szlovák—magyar hatá­ron, a Losonc melletti Ó-Gács- nál, akik meg is érkeztek Moszkvába, az előzetes fegyverszüneti tárgya­lásokra.) Pavel Barboriak a partizán­brigád hírszerző alakulata, a Pobjeda 2. parancsnoka volt, komisszárja pe­dig az említett Ián Chamula. — Persze az állandó kapcsolatot ve­lem továbbra is Barboriak elvtárs tar­totta, s így többször ls felkeresett — sorolta emlékeit újfent az egykori hír­szerző. — Az ő feladata volt abban az Időben a Zvolen—Lučenec—Budapest összeköttetési vonal fenntartása az SZNF illetékes szervei és a magyar ellenállási mozgalom vezető tényezői, majd később az újjáalakult MKP KB között. Én akkor részletüket nem tud­tam, a konsplrációs szabályok értel­mében csak néhány emberrel álltam közvetlen összeköttetésben. Két eset azonban nagyon élénken él emléke­zetemben még ma ls. Szeptember kö­zepe táján váratlanul felkeresett Bar­boriak elvtárs, előadta, hogy sürgősen Budapestre kell mennie. Arra kért, hogy a lehető legkisebb kockázattal juttassam őt oda, mert rendkívül fon­tos küldetésről van szó. Meglátogat­tuk dr. Tomesz Andrást, a betegse- gélyző intézet akkori főorvosát, az il­legális nemzeti bizottság egyik tagját, s tanácsot kértünk tőle. Megtárgyal­tuk a helyzetet, aztán Tomesz főorvos intézkedett. Megírt egy beutalót a bu­dapesti baleseti klinikára, Barboriak Pál „losonci lakos“ nevére, s rendel­kezésünkre bocsátott egy mentőautót, amellyel nagyon meleg helyzetbe ke­veredtünk később. Vác határában hort­hysta csendőrök tartóztattak fel, s csak a kórházi beutalónak meg sofő­rünk lélekjelenlétének köszönhettük, hogy rajta nem vesztettünk. A menet­levél birtokában meg határozott fellé­pésével sikerült elérnie, hogy „az eset sürgősségére való tekintettel" — igazoltatás nélkül utunkra enged­tek. Még tisztelegtek isi Csak később kapcsoltunk, hogy a tisztelgés nem ne­künk, hanem a mentőkocsi oldalán díszelgő magyar királyi állami címer­nek szólt. így hát szerencsésen Buda­pestre értünk, ahol Barboriak elvtárs sikeresen elintézte a dolgát, s amely­nek eredményeiről természetesen nem nekünk, hanem Szlovákiába visszatér­ve, feletteseinek számolt be. — Másik eset sem volt veszélytelen. A következő alkalommal Barboriak és Chamula eivtársak a losonci kommu­nisták, illetve ellenállók megbízottal- val való titkos tanácskozásra jöttek. A találkozó létrejöttében nekem kel­lett segédkeznem: összehozni őket a losonci illegális sejt egyik képviselő­jével, dr. Gleszk János ügyvéddel. Egy éjszakát nálam ls töltöttek, majd mi­kor az ígért kísérő nem érkezett meg, én vezettem ki őket a határra. A határ­vonaltól mintegy 100 m-nylre szeren­csésen megközelítettük az átkelőhe­lyet, s elbúcsúztam tőlük. Már úgy éreztem, mint aki jól végezte dolgát, amikor mögöttem rohanó emberek za­ját, lábdobogást hallottam. Két ma­gyar katona szaladt utánam — fegy­vertelenül. Én ls futásnak eredtem. Sikerült bejutnom Apátfalvára, s ott egy udvarban megbújnom. Nem tud­tam, hogy ml történt, s aggodalom fogott el: vajon barátaim átjutottak-e a határon? S miért futott a két kato­na a határtól visszafelé, fegyvertele­nül? Nem hagyott nyugton a dolog. Volt egy tomašovcei (tamási) paraszt ismerősöm, aki kettősbirtokos enge­déllyel járt át a határon Losonc kör­nyéki földjét megművelni és a ter­mést betakarítani. Kommunista szim­patizánsnak ismertem őt, ezért meg­kértem, hogy keresse fel a tamasl par- tizánparancsnokságot, s érdeklődje meg: visszatérték é Barboriakék? Ha Igen, kérje meg őket a nevemben, hogy megnyugtatásomra este 6-kor lőjenek fel egy jelzőrakétát Tamasi fölé. Ügy is történt, csak hát valami n^gy percet késtek vele, miközben én a türelmetlenségtől és az aggoda­lomtól alig találtam helyemet a ház előtt, ahonnan a lányommal kémlel­tük az eget Tamasi felett. Az történt ugyanis, hogy nem volt rakétapiszto­lyuk, csupán jelzőrakétájuk, amit szükségmegoldásként egy karóhoz kellett rögzíteni, hogy revolverrel a gyutacsába lőve, elsüthessék. Később elmesélte Barboriak elvtárs, hogy azon az estén voltaképp mi is történt a határon, amikor én kikísértem őket. Miután elváltunk, egy olyan új őrál­lás közelébe kerültek, amelyet Loson­con tartózkodásuk alatt létesítettek. Kikerülni már késő volt, ezért hát el­kiáltották magukat: „Partizánok va­gyunk!“ A meglepetés hatása leírha­tatlan volt, a két magyar határvadász elhajigálta fegyverét, s rémülten fu­tott el a város irányába. Dehogyis engem akartak ők elfogni! Csak be­ijedtek, s a bőrüket igyekeztük men­teni. Barboriak októberben járt nálam utoljára. Közölte, hogy működésüket más területre helyezik át, s egyben tolmácsolta a partizán-törzsparancs- nokság köszönetét az értékes együtt­működésért. Azt is tudatta velem, hogy egy régi elvlárssal kerülök majd kapcsolatba: Nógrádi Sándorral, aki a határ közelében Diviňben (Dlvény) és Tamasin tartózkodik, ott szervezi a partizánmozgalom egy osztagát, miután a Szovjetunióból az SZNF fő légi bázisára, Tri dubyra érkezett. Losonc és Salgótarján vidékén le­gendás híre van Nógrádi Sándor par­tizánakcióinak, aki személy szerint szécsényi származású, losonci ifjú­munkás, a CSKP alapító tag|a, az el­ső köztársaság kommunista ifjúmun­kás mozgalmának egyik szervezője, később külföldi szolgálatokra beosz­tott politikai munkás, a Komintern egyik lapszerkesztője volt, a háború alatt pedig a moszkvai Kossuth-rádió kommentátoraként dolgozott. A fel- szabadulás után Észak-Magyarország területi párttitkára, miniszterelnök­ségi államtitkár, az MDP KV tagja, valamint agitációs- és propagandaosz­tályának vezetője, a magyar néphad­sereg politikai főcsoportfőnöke, majd pedig pekingi és hanoi követ volt. 1944-ben a kijevi partizániskola magyar szekcióját vezette. Ott a Rá­kosiról elnevezett magyar partizán- magasabbegység törzse két partizán­osztagot szervezett, a Fábry József egykori rozsnyói bányász vezette Pe- tőfi-osztagot ? a Nógrádi-partizánosz- tagot. Bevetésükre szeptember végén, illetve október elején került sor, légi úton, Szlovákia területén, s működési körzetük a szlovák—magyar határvi­dék volt, nagyjából a Rozsnyó—Lo­sonc közötti szakaszon. Nógrádi Sándor Voljanszklj dandár­jánál, a Sliač melletti repülőtéren, október 8-án ért földet a felkelés te­rületén. Az általa szervezett csoport, amely előbb csak a kíséretében érke­zett Pap Béla, Molnár János és Kere­kes Lajos volt hadifoglyokból kikép­zett összekötőkből, valamint Jósé Sandoval ős Szamszonjenko Tán|a rá­diósokból állt, december végére, ami­kor küldetésük befejeződött, fokoza­tosan 80—90 főnyi partizánegységgé alakult — nem számítva ide azokat a partizáncsoportokat, amelyek az ő működésük hatására jöttek létre, s velük egyidőben tevékenykedtek. Az egység működési területe a Mucsény, Karancsberény, Bocsárlapujtő, Ka- rancsalja, Salgóbánya, Camovce (Cso- matelke), Macskalyuk, Flfakovo (Fü­lek), Lučenec (Losonc) közötti tér­ség volt, ahová nagy kerülővel Kö- zép-Szlovákia jelentős területeit be­járva s a határt Ipolytarnócnál átlép­ve érkeztek. A környék lakossága készségesen támogatta, rejtegette, élelmiszerrel és katonai hírekkel lát­ta el őket. Jelenlétüknek köszönhe­tően a német katonai egységek nem nagyon merték zaklatni a polgári la­kosságot, rendkívüli módon respek­tálták őket: csupán fenyegetőztek, de akciót nem mertek indítani elle­nük, mivel a lakosság közt futótűz­ként terjedt a hír, hogy a Karancs és a környékbeli erdők tele vannak partizánokkal. Állandó küldöttségek keresték fel a salgótarjáni szénme­dence bányászai, a füleki és losonci munkásság s az illegális nemzeti bi­zottság részéről, s így segítségükkel szervezhették az ellenállást a néme­tek hátában. Jórészt ennek köszönhe­tő, hogy az egész környéken tömegé­vel szegték meg a katonai bevonulá­si parancsokat, minden eszközzel késleltették és akadályozták a fülek! zománcgyár, az apátfalusi posztó­gyár, a salgótarjáni szénmedence bá­nyáinak leszerelését s Németország­ba szállítását, de szabotálták a lo­sonci villanytelep és vlllanyelemgyár munkáját is, amely kizárólag a né­metek számára termelt. Közben ron­gálták az összeköttetést a német ka­tonai egységek front mögötti vona­lain. Végül fegyveresen csaptak ösz- sze Abroncsos pusztán, a mintegy 700 főnyi visszavonuló SS-oszlop egy­ségeivel. Ez elég széles körben is­mert történet. Az új élet epizódjai Losoncot és környékét Malinovszklj marsall, valamint a szövetséges ro­mán hadsereg katonái szabadították fel, mintegy két hétig tartó súlyos ostrom és nagy áldozatok árán. Kókai József még ma ls könnyek­kel a szemében emlékezik, hogy há­rom szomszédjával együtt, életük kockáztatásával, gyilkos akna- és gépfegyvertűzben egy fiatal szovjet harcos életét mentették meg, amikor rögtönzött hordágyon a távolabb fek­vő katonai segélyhelyre szállították őt. A felszabadulás után egy ideig a városi út- és kövezetvámot szedte, majd adóügyi ellenőr lett a városi nemzeti bizottságon. A februári ese­mények idején egyike volt azoknak, akik pártmunkásokként szervezték az üzemek kiállását a gottwaldi program megvalósításáért. Utána a füleki Ko- vosmaltba került dolgozni — 22 év múltán újra. A szerelőosztály párt­elnöke lett. Agitátorként tevékenyen részt vett a medvesalji községek szo­cialista átalakításában, a földműves- szövetkezetek szervezésében. Nehéz munka volt, sok türelmet és kitartást igényelt. Volt úgy, hogy egyhuzam­ban két hétig is kint voltak a falva­kon. Végül is sikerrel járt fáradozá­suk: sorra alakultak a szövetkeze­tek Vecseklőn, Tajtin, Hidegkűton, Almágyon, übáston, Egyházasbáston. — Gyakran mondtam a magángaz­dáknak: nézzék, mi jót akarunk ma­guknak — révedt vissza a múltba, miközben vaskos ujjaival elgondolko- dőn babrált a konyhaasztal térítőjé­nek mintáin. — Ml Idevalósiak va­gyunk, velünk akármikor találkozhat­nak, épp ezért emelt fővel akarunk ezután is járni és a szemükbe nézni. Akkor berzenkedtek, ma már igazat adnak nekünk. Azt mondják, hogy még erőszak hatására sem vennék vissza egyéni tulajdonba a földjüket. 1961-ben nyugdíjazták, s azóta is sok hasznos aprómunkát végzett a városi és járási pártbizottság akti­vistájaként. Míg aktív volt, a CSE­MADOK helyi szervezete elnökeként is dolgozott, de más tömegszerveze­tekben, az antifasiszta harcosok szö­vetségében, a CSSZBSZ szervezetei­ben, a szakszervezetben is talált ma­gának munkát. Számos kitüntetést őriz otthoná­ban, amelyeket a párt megalakulásá­nak 50. évfordulójára, az SZNF 20. évfordulójára, a Győzelmes Február negyed százados jubileumára, a Vö­rös Szakszervezetek megalakulásának 50. s Losonc felszabadulása 25. évfor­dulójára kapott. Szemmel láthatóan bizonyos önér­zettel tölti el, miközben mutogatja. — Talán majd az unokáim s déd­unokáim is megbecsülnek érte — mondja. Egy lányuk, két unokájuk s egy hároméves dédunokájuk vau. A ve- jük a Kelet-szlovákiai Vasmű eszter­gályosa, a lányuk villamoskalauz, a fiúunokájuk gépkocsivezető Prágában, a lányunokájuk, aki rendőr főtörzsőr­mester, ez idő szerint nyert felvételt a pártba. Van egy általános vélekedés, amely szerint az emberi élet fáradozásai­nak jutalmát anyagi eredményeken — a lakáson, a gépkocsin, a hétvégi üdülőházon vagy a külföldi nyaralá­sok színhelyein és számán, meg egyéb, apróbb-nagyobb fényűzéseken — lehet lemérni. Ha ebből a vetület- ből nézzük Kókai József családját, nem nagyon felelnek meg a napjaink­ban bizonyos rétegekben eléggé el­uralkodni látszó nyárspolgári élelesz- mény mintáinak. Azt hiszem, soha nem ls töreked­tek ilyesmire. Nehéz életük volt, tele törődéssel, aggodalmakkal, talán rettegésekkel is — a társadalom érdekében kifej­tett áldozatos tevékenységgel. Ennek ellenére megelégedettek. Ilyen embereket a hivatalos elis­merésen túl, emberi megnyilvánulá­saink minden más módján is nagyon meg kell becsülnünk. M1KUS SÁNDOR r,učenc (Losonc) fij lakónegyede, Rúbanisko Napfényes, korszerű lakóházak és a n emrég átadott új óvoda

Next

/
Thumbnails
Contents