Új Szó, 1974. május (27. évfolyam, 102-127. szám)
1974-05-20 / 117. szám, hétfő
N em tudom, hogy van ea: némely ember nem tudja, hogyan kell pihenni. Az ilyenek lehangoltan töltik egész szabadságukat, nyugtalankodnak: nehogy a dajka, míg ők odavannak, leejtse a kisgyereket a karjáról. Mások, fürdőhelyre érkezve, két hétig úgy jönnek-men- nek, mint a háborodottak: képtelenek megszokni a másféle tájat, vagy, teszem azt, a közös szállást. Vannak, akik egyáltalán nem tudnak meglenni gondtalanul. Amint munka nélkül maradnak, nyomban kicsúszik alóluk a talaj: fogynak, köhögnek, pesszimista hangulatba esnek. Némelyek attól riadoznak: mi lesz, ha földrengés támad. Megint mások tele vannak balsejtelemmel, hogy szabadságuk idején valaki kifúrja őket az állásukból. Nem mondom, az utóbbiakat még meg lehet érteni, amennyiben ez csakugyan előfordul. Egyik-másik ember évekig ül a helyén, és nem történik vele semíhi. De amint szabadságra utaznak, okvetlenül megesik velük valami ilyesmi. Emiatt sokan nem szeretnek elmozdulni a helyükről, szívesebben pihennek odaha. za. De nem csak ezekről a kategóriákról van szó. Ha jobban körülnézünk, azt látjuk, hogy az emberek többsége nem ért a pihenéshez. Nemrég alkalmunk nyílt a fekete-tengeri partvidékre utazni. Szevasztopolból autóbuszon Indultunk Jaltába. Az út, mint tudjuk, kivételes szépségű. Némelyik újonc csupa áh, meg óh, amikor először utazik arra. Valóban, igen festői körös-körül minden. Lenn a Fekete- tenger. Balról a hegyek. Délszaki nap süt le a sötétkék égről. A természet részben vad, de ugyanakkor olyan, hogy azt a vágyat kelti bennünk: bár mindig itt élhetnénk. No, szóval, halad az autóbusz ezen a festői úton. Egyszeresek — durrdefekt! Kezdődött erre az aj meg a jaj. Az utasok leszálltak, káromkodtak, vonítottak, szidták a sofőrt, miért indult útnak ilyen nyavalyás gumival. Különösen egy madám esett kétségbe. Iszonyú patáliát csapott a sofőrrel. Sipákolva támadt rá: — Föl fogom, aszongya, jelenteni! Ml pihenni megyünk. És nekünk minden óra drága. Maga meg itt csak úgy várakoztat bennünket. Maga, aszongya, biztosan elissza az új gumit, minket meg a régi gumival szállít. Még szép, hogy a szakadékba nem zuhantatott bennünket a vacak gumijával. Az volna még nekem a szép kis üdülés! Azt mondja erre a sofőr: — Tudja mit: kopjon le rólam! Különben rosszul javítom meg a gumit, aztán megint lerohadunk. Ha pedig éppen tudni akarja, a gumi elég jó állapotban volt, amikor elindultunk. De annyi cókmókot meg málhát hordtak a kocsiba, hogy attól még a vadonatúj gumit is szétenné a fene... Menjen arrább, ne fogja el a világosságot! A madám egészen kikelt magából ezekre a szavakra. Még a szava is elakadt. De akkor más utasok morális támogatást MIHAIL ZOSCSENKO: Kényszerleszállás nyújtottak neki, és elkezdték kárpálni a sofőrt. Egyszercsak megszólalt egy meglehetősen testes utas: — Hallják, elnézem itt magukat, és mint százszázalékos szovjet állampolgár szívemből szenvedek mindnyájuk helyett. Kiváltképpen ez a sípákoló személy késztet csodálkozásra. A madám rögtön össze akarta vele rúgni a patkót, de a testes utas azt mondta neki: — Ide figyeljen, madám. Maga most pihenni megy. És ha jól értettem, fel akarja újítani az idegeit és fölszedni egy- pár kilót. Hát kezdje a pihenést! Itt most, hogy úgy mondjam, kényszerleszállás történt. Használja ki az alkalmat. Körülöttünk csodálatos szépség. Természet. Nézzen csak oda, mintha róka szaladt volna ott a hegyen. De tegyük fel akár, hogy nem róka, hanem kutya — akkor is érdekes. Sétáljon el, egészségügyi okból, addig a hegyig. Váljon meg egy időre a társaságtól, mivel, mint látnivaló, nincs rendben az Idegrendszere, és majdnem hogy ráveti magát az emberekre. Rendkívül hasznára válna a séta. De ehelyett mit látunk? Maga, már bocsánat, üvöltöz, rontja a becses vérét, s emiatt biztosan le Is adott egy kilót amúgy is siralmas súlyából. Azt mondja a sofőr. — ö egy kilót, én meg az ő kilója miatt hármat. Adja össze. A testes utas így folytatja: — Vagy elnézem a többi utast. Mindenki óbégat, sopánkodik: minek vesztegelünk? Ügy sietnek, mintha a házuk égne. Pedig vannak közöttük látnlvalóan tüdőbetegek, Ideggyengék, vagy olyanok, akik műtéten estek át. Valamennyiüknek hasznára vélnék heverészni egy kicsit a S zázhetvenöt évvel ezelőtt született Honore de Balzac, a világ egyik legnagyobb és Ízlésében legproblematikusabb írója, a teljességre törő reálista regény megteremtője. Húszéves korában elhatározta, hogy író lesz, de amikor álnéven írt divatos kalandregényei nem aratták sikert, vállalkozásokba kezdett, nyomdát vásárolt, könyvet adott ki, spekulált és csődbe futott. Tulajdonképpen százezer frank adóssággal kezdte igazi Irodalmi pályafutását. Világnézetének Jellemző vonása a realizmus, a józanság, az illuzlómentesség volt, és bár érzelmileg a romantikához kötődött, minden megítélésében mentes maradt az idealisták provincializmusától. George Sand és Vietor Hugó kortársa volt, a restauráció és a polgárkirályság korában élt és elsősorban ezzel magyarázható, hogy fő témája nem a szerelem, hanem a pénz hajszolása, a társadalmi és gazdasági érvényesülés. Első irodalmi sikerét 1829-ben aratta Huho- gók című. regényével. Barátcsuhában dolgozott, naponta átlag 15 órát, alig húsz év alatt írta meg az Emberi színjáték ciklusait és nem véletlenül nevezte önmagát „a toll és a tinta gályarabjának". Legnagyobb érdeme, hogy ö volt az úf emberfogalom megalapítója, akinek felfogása szerint a személyiség csak a társadalommal való kapcsolatban létezik. Hősei egysíkúak, csak szenvedélyük van és e szenvedély ellen nem harcol a lélek, az akarat, nincs bűntudat, a mánia önmagát igazolja. Monomániásak, mintha valamilyen parancsot követnének, de hitelük e kényszer következtében sem szenved csorbát és mániákus egyoldalúságuk többnyire az egyéni vonások gazdagságával párosul. Minden regénye egy- egy ember dzsungel, mert az egyetlen jellem nem érdekli, csak akkor válik jelentőssé, ha valamilyen társadalmi csoportot képvisel, ha ellentétes, A toll és a tinta gályarabja osztály jellegű érdekek konfliktusának hordozójává válik. Haláltáncot járva vonult előtte a modern polgári társadalom menete, a politikusok, bankárok, spekulánsok, életművészek és félvilági nők serege. A pénz, a nyereség utáni hajsza feldúlja a családi életet, elidegeníti a lányt az apjától (Eugénie Grandet), cinikus törtetővé aljasítja a tiszta szívvel elindulókat (Rastignac), mert — mint mondja az Elveszett illúziókban Vautrln — a tisztesség fényűzés", amit csak akkor engedhetünk meg magunknak, ha megfelelő állással és vagyonnál rendelkezünk. Es ugyancsak Vautrin jellemzi a kor erkölcsi szabályait: „A betörőt gályára küldik, míg az, aki csalárd bukással családokat tesz tönkre, néhány hónapot kap..." Mindezek ellenére Balzac a burzsoázia apologétája, aki nyíltan csodálja ennek az osztálynak a teljesítményét, ostorozza mindazt, ami a fennálló viszonyok stabilitását fenyegeti és az anarchia és a káosz elleni legerősebb védőbástyának a királyságot és a katolikus egyházat tekinti. E sajátosságot Engels magyarázta meg egy 1888-ban írt levelében: ,Jgaz, Balzac a politikában legitimista volt, nagy műve állandó sirám a jó társaság elkerülhetetlen hanyatlásáról, s minden rokonszenvével az eltűnésre ítélt osztály pártján van. De mindezek ellenére szatírája sohasem élesebb, tróniája sohasem keserűbb, mint amikor éppen azokat a férfiakat és nőket — a nemeseket — mozgatja a színen, akikkel a legmélyebben rokonszenvez ..." Köztudomású, hogy Balzac műveiben nem kereshetjük még a legliberálisább művészi törvényeket sem. Nem tud komponálni, íellemei elmosódottak, naturalizmusa ügyefogyott és mindez hajmeresztő ízléstelenséggel párosul. Az íróban nincs önbírálat és minden eszközt felhasznál, amivel megdöbbenthet, ízlése a tárcaregények legsilányabb közönségének a színvonalán áll, henceg és szélhá- moskodik, sarlatán, amikor a kutató, vagy a filozófus szerepében tetszeleg és mint gondolkozó akkor a legnagyobb, amikor nem is tud róla. Szóáradatai zagyvák, szóképei mesterkéltek és még a dialógusai sem hibátlanok. Taine ezt azzal igyekezett magyarázni, hogy Balzac már nem a XVII. és XVUl. századi szalonok közönségéhez szól, hanem olyanok számára ír, akikre csak újszerűséggel, szenzációkkal és túlzásokkal lehet hatni, vagyis a tárcaregények olvasói számára. nap gyógyító sugaraiban, jámi-kelni, virágot szedni, vagy csak ülni egy kövön, és gyönyörködni a szűzi természetben ... Nézzenek meg engem. Hát veszekszem és a sofőrrel, vagy mérgelődöm, amiért kidurrant a gumi? Ellenkezőleg, inkább felvidultam. És nagyon örülök, hogy egy-két órát eltársaloghatom a természettel. Így értelmezem én a pihenést. És így kell értelmeznie mindenkinek. A madámnak csak úgy tüzelt az arca, látszott rajta, hogy szeretné összerúgni a patkót ezzel a jólelkű, testes utassal. De belátva, hogy értelmes dolgot mondott, félresétált és elkezdte szedni a pitypangot, hogy ha majd megérkezik, az éjjeliszekrényére tegye. A többi utas is otthagyta a sofőrt. Többen a hegy felé indultak. Mások leültek az út szélére, és gyönyörködni kezdtek a kilátásban. Egy kisasszony meg nekifogott levelet írni. És már béke és csend uralkodott köröskörül. Odamentem ahhoz a testes utashoz, és így szóltam hozzá: Hadd szorítsam meg a kezét. Valameny- nyiünk fölé fejjel magaslik a bölcsességé- veL Maga, mondom, filozófus módjára közelíti meg a pihenés kérdését. És én, mondom, örülök, hogy közelebbről megismerkedhettem magával. Kellemes csevegésbe kezdtünk, és én, hogy még Jobban összebarátkozzunk, megkérdeztem tőle, hová megy pihenni. Azt felelte: — Én nem pihenni megyek. Itt dolgozom a partvidéken. És ebben a hőségben, képzelje csak el, valami bizettságban veszek részt, visszleszámítolás, miegymás, hogy az ördög vinné ell Azt mondom rá: — Hát akkor azért nem siet! Nevetett egy kicsit, és így felelt: — Sietni sietek, de mivel itt kényszer- leszállás történt, miért ne üldögéljek a természet lágy ölén? Azok ott várnak engem. Dehát, ha defektet kaptunk... — Hát akkor azért agitál a pihenés mellett, és terjeszti a filozófiáját ebben a kis körben! Erre azt mondja: — Nem, szívből agitáltam, mivel, őszintén megvallva, megörültem ennek az esetnek. Mert amint megérkezem, mindjárt rázendítenek a számokra, összegekre, kiadásokra — lehervad tőlük a lelkem. De itt — ez ez isteni szépség, ez a délszaki szimfónia... A sofőr ebben a pillanatban végzett a szereléssel és dudált. Az utasok az autóbuszhoz nyargaltak, és hamarosan megérkeztünk Jaltába, a Krímnek ebbe a gyöngyszemébe. Rab Zsuzsa fordítása Rengeteget dolgozott, nemcsak páratlan szenvedéllyel, hanem bámulatos gyorsasággal is. Évente öt-hat regényt alkotott. Életműve szinte egyetemes méretű színjáték, átfogó, teljes képet fest a francia polgári társadalomról. Még ötven regénnyel akarta bővíteni az Emberi színjátékot, de a tervezett nyolc-tíz év nem adatott meg neki. 1850-ben egy ukrajnai faluban feleségül vette Eveline Hanská grófnőt, akivel 18 év Óta szenvedélyesen levelezett, aztán hazatért Párizsba — meghalni. Az emléke előtt tisztelgő utókor idézi Vidor Hugó szavait, amelyekkel a Pére Lachatse temetőben búcsúztatta Balzacot: „Roppant küzdelmet vívott a modern társadalommal. Ábrándokat tépett szét, reményeket oszlatott el, álarcokat szakított le." PÉTERFI GYULA TÖRÖK ELEMÉR: CSENDES ÖREGEK A hajnal lombjai mögül elöbújik a nap mint egy pironkodó szűz a munka komoly veteránjai már mennek az utak végtelenjén a madárlátta mezők felé csendesek mint ősszel a nádasok s ha néha szólnak egymáshoz bogozva csomós sorsukat emlékük megnyílt sebéből felvérzik a múltjuk mennek rendületlen a mindig megérkezők szemükben sötéten zörrenő barázdák mennek konok doccal a hallgatásukkal is folyton kérdezők őket látom mindig a beérhetetlen térben és időben bennük ballag múltam hosszú néma csendben VERSEGHY ERZSÉBET: SZÜLŐSZOBA Tisztaság. Virág. Vajúdásból nőtt emberparányok ismerkednek a világgal. Sírnak. Kezüket ökölbe szorítják, s kapálóznak kézzel-lábbal. RÁD GONDOLOK (Susil Weerarathno felvétele)
