Új Szó, 1974. május (27. évfolyam, 102-127. szám)

1974-05-12 / 19. szám, Vasárnapi Új Szó

— Az enyém.

— Jó, de lejárt a rendszáma.

— Lejárt?

— Lejárt.

— Hogy lehet ez?

— Maga tudja.

— Mit lehet tenni?

— Be kell vinnem a kocsit.

— Nagyon kérem, főnök, hagyja legalább még egy napot. Még ma kicserélem a rendszámot. Nagyon sok dolgom volt az utóbbi időben ...

— Szó sem lehet róla, be kell vinnem.

A főnők szemmel láthatóan élvezte a fiatalember zavarát. Ez, hogy kielégítse a rendőr szadizmusát, tovább erőltette a dolgot.

— Legalább egy napot adjon még, főnök, legalább egyetlen napot.

— Nem, nem, most már elég. A kilences rendőrőrsre megyünk. Tudja, hol van?

— Igen. Itt a Zapatán.

— Akkor nyomás. Mi követjük.

Antonio beindította a motort, és várta, hogy a rendőrök beüljenek a kocsijukba. Akkor egyesre kapcsolt.

— Mit csinálunk? — kérdezte Yoyi.

— Le kell szállnod — mondta Antonio. — Fogd a csomagokat és szállj le a 12. és a 23. sarkán. Csak természete sen, kapkodás nélkül.

A Ford a 12-esen haladt, közvetlen mögötte az őrjárat kocsija. A 23. utca sarkán a jelzőlámpa megállította az őröket. Yoyi három csomagot a kezébe vett. Az utolsó Antonio helyezte az ölébe. Majdnem lelapította az orrát. Antonio knyitotta az ajtót, és Yoyi a csomagokat egyensúlyozva, leszállt.

A rendőrkocsi fürgén a Ford mellé húzódott.

— Mi van ezzel? — kérdezte a főnök.

— El kell intéznie a dolgát, főnök. Ha nem, mindkettőnket kirúgnak.

A főnök nem felelt. Jól bereggelizett, és most egy finom szivart szívott. Elégedett volt.

Aztán a zöld fény. A rendőrőrkocsi előrehúzott, Antonio követte. Amint a

23-ason áthaladt, Yoyira nézett visszapillantó tükrében. Abban a pillanatban a negyedik csomag megbillent. Yoyi meg akarta Igazítani. De nem sikerült. A csomag a járdára zuhant és kibomlott.

A papírok szétrepültek, beborították a járdát és az úttestet. Két vastag betűs szót látott: SZTRÁJK, és lennebb: GYILKOSOK.

Yoyi a három csomaggal a 25. utca felé sietett. A 12. és 23. sarkán a buszra várakozók látták az újságokat, és elolvasták a nagybetűs szavakat. Egy nő nyugtalanul elindult. Egy férfi átment a szemben levő sarokra. Senki sem szólt semmit. Yoyi gyorsan eltűnt a 25-ösön.

A kilences rendőrőrsön Antonio átadta a levéltárcáját és a hajtási engedélyét a szolgálatos őrmesternek.

— A hajtási nem a maga nevén van.

— Tudom — mondta Antonio.

— Ki ez a Maria Ruiz?

— A nagynéném.

— Hát akkor majd neki kell a kocsi után jönnie, ha megvan az új rendszám.

Az őrmester visszaadta a papírokat.

— És én?

— Elmehet.

Antonio éppen elindult az ajtó felé, amikor a helyiség végéből utánaszólt valaki:

— Egy pillanatra!

Az őrtálló keresztbe fordította elölte fegyverét. Antonio megfordult. Fehér nadrágos férfi volt, tarka ingét a nadrágon kívül hordta.

— Ismerlek téged — mondta.

A lassú léptekkel közeledő alak derekán Antonio észrevette a kidudoródó negyvenötöst. Érezte, hogy a gyomra ismét görcsösen összehúzódik.

— Te vagy Ernestiro Suárez, mi?

— Nem, uram.

— Hogyhogy nem? Hát én talán hazu- dok?

— Nem, uram, ön nem hazudik.

— Lássuk csak! Ramón, én hazug vagyok?

— Nem, hadnagy úr

— Candela, te hazugnak ismersz?

— Nem, uram.

— Na látod. Ernestico. Én nem hazudó k.

— Ez rögtön látszik, hadnagy úr.

— Honnan tudod, hogy hadnagy va* gyök?

— Ügy szólították az előbb.

— Te vagy Ernestico Suárez?

Antonlo kigombolta inge felső zsebét,

és előhúzta a személyazonossági igazolványát.

— Tessék, hadnagy úr, ez vagyok én.

A tarka Ingű férfi figyelmesen átnézte az igazolványt, aztán a szolgálatos őrmester felé fordult.

— Rendben van?

— Régi a számtáblája — felelte az őrmester.

— Hát jó, elmehetsz, Ernestico... mert nem vagy Ernestico.

Megveregette Antonio vállát.

— Kár, mert úgy látom, kibírtál volna egy jó ruhát.

— Sajnálom, hadnagy úr.

A hadnagy nevetett, s a revolver súlyától lecsúszott nadrágját húzogatva a vízcsap felé indult.

Antonio kisietett. Örvendett, hogy szerencsésen megúszta, de kellemetlenül érintette, hogy a kocsi elveszett. A mozgalom egyik kocsija. Fáradt volt.

Blancához ment. akinek nem ellenőrizték a telefonját Föltárcsázott néhány számot. Megtudta hogy Yoyi, miután kiszállt a kék Fordból, taxiba ült, és meg sem állt a Cerróig A lapokat megmentette.

Blancát élvezett volt látni, fiatal volt, meg minden egyéb. Jégbe hűtött limonádéval kínálta, amit Antonio a huzatos ajtóban, egy aszpirinnal együtt hajtott föl.

Alkonyaikor ment el Blancától. Buszra ült, s a nagy piacon megevett egy kínai levest, sok kenyérrel. Aztán betért egy férfiaknak fönntartott éjszakai szál* lásra, és huszonöt centavót fizetett egy ágyért. Ruhástól dőlt le, nehogy ellopják a holmiját. Tizenkét órát aludt, egyfolytában. Ügy látszik, kimerítette ez a találkozás a rendőrőrjárattal.

Asztalos Lajos fordítása

naponta kellett utaznia a mszjárat megfelelt neki. »tt Lévára. Igaz, teljesen akran találkoztak. Később luk. Alig egy éven belül liléiknél laktak, ö volt a világon.

n is volt igaz, sóhajtotta lottak az emlékek. Igye- ijuk, de hiába. Egy Időben sgszabadul tőlük. Amikor eléggé elfoglalta új kör- 5 új munkahely és az új ezésével járó nehézségek. A város. Társaságba nemtársaságot. Valahogy úgy arátjal. Engem senki se gyszer egy összejövetelen, társaságot. Akkor többen ö pedig azokra haragu- tkozva azt mondták neki, teni". Hát ml vagyok én, ä nyomorult? Vagy egy zokogva álmatlan éjsza- lott, akik állandóan arra ^y menjen férjhez. Füg- Azt teszek, amit akarok, y ideje jobbára már csak ?atta, hogy úgy van jól, ot most már teljesen ke- a nem járt. Pontosabban íjában utoljára. Az anyja ímml sem érdekli. Arra, íra moziban, már nem is vesz a kezébe, két-három Idegesen leteszi. Igen, s türelme. A kézimunká- y szeretett kézimunkázni! ssíti. A saját elképzelése kása. Fekszik a heverőn, ntiuí a mennyezet egyre sze akarnának zárulni a t. A lakásában már régen arátnőket ős a barátokat szoktatnia a látogatásról. . Be kellett zárnia az aj- em volt szabad kinyitnia, sem csenget hozzá. Űgy- k.

gett a sorsán. Igyekezett ligl életét. Elfogulatlanul ásait. És végső elhatáro- lőtt a végső elhatározását, ént, hogy most már sem- 'izsgálásának, hiszen ami ^ múlt hovatovább olybá m történt volna. Mintha yasta volna mindazt, ami l olyan szép volt...

jszélnék. Mindent elmon- meg az igazságot. Hadd

tudjon meg mindent. Hadd lássa, hogy van erőm kimondani az Igazságot. Hogy csaltam. Loptam. Vajon mit szólna, ha egyszerűen ezt mondanám neki: az apád lopott? Lehet, hogy meg sem lepődne? Biztosan nem csodálkozna, hiszen az anyja már nyilván mindent elmondott neki. Talán csak az lepné meg, hogy én sem tagadok semmit. Talán megesne a szíve, s azt mondán^, hogy biztosan rászorultam a lopásra? De én tiltakoznék. Nem, nem voltam rászorulva! — vágnék a szavába. Akkor miért tetted? — kérdezné.

Miért? Miért? — Ismételte magában Isten tudja hányadszor. Válaszolni persze most sem tudott. Nem talált magyarázatot a börtön falai közt sem. Pedig a három év alatt nagyon sok mindent megértett. Csak azt nem, hogyan jutott oda, ahova jutott. Saját magával együtt másokat is bajba kevert. Addig becsületes embereket vett rá, hogy csaljanak. Hogy legyenek a cinkostársai a csalásban. Igaz, bőven jutalmazott érte. Volt miből. Az állam kasszája bírta. A tét mindig nagyobb volt.

Csak arra vigyázz, fiam — mondaná Petinek —, hogy sohase lépj a lejtőre! Mert a lejtőn nincs megállás! Mégis vonzza az embert. Csalogatja, hogy lépjen rá. Az első lépéstől kell óvakodni. Mindig a legelsőtől! Én már tudom. Megtanultam. Jól megtanultam a leckét. Igaz, a tandíj magas volt. Túlságosan magas. Nem, nem a három év volt sok, hiszen az már régen elmúlt. Az volt szörnyű, ami utána következett. Hogy elmentetek, hogy itthagytatok. Örökre.

Ezt el kellett mondanom — motyogta teljesen megfeledkezve magáról

A férfi szaval hallatára az asszony felocsúdott ábrándozásából. Ogy rezzent fel, mint a gyermek, ha önfeledt játéka közben rászólnak.

— Bocsánat, kissé elbóbiskoltam — dadogta zavartan a férfi. — Tetszik tudni, nem aludtam az éjszaka, mert éjjeli szolgálatban voltam.

Az asszony értetlenül és bizalmatlanul pillantott rá.

A férfinak fecseghetnékje támadt. Jólesett volna neki, ha most valaki meghallgatta volna őt. Mint a fia, akivel gondolatban beszélgetett.

— A vasútnál elkerülhetetlen az éjjeli szolgálat — szorgalmazta tovább a társalgást, majd kissé bizalmasabban hozzátette: — Én ott dolgozom.

Az asszony nem volt kíváncsi rá, hol dolgozik a férfi. Az sem érdekelte, kicsoda, órájára tekintett, hogy Jelezze, már mennie kell. Nyomban fel is állt, és távozott. Kissé odább hirtelen megállt. Azt hitte, elvesztette a lakáskulcsát. Idegesen a táskájába tekintett, aztán megkönnyebbülve elindult. A férfi még egy ideig nézett utána. Amíg el nem vegyült a tömegben.

USANDRO OTERO*:

$ González Púig illusztrácfőfa

Könözsi István felvétele a GYERKÖCÖK című sorozatból