Új Szó, 1974. április (27. évfolyam, 77-101. szám)
1974-04-08 / 83. szám, hétfő
E gy júliusban történt, Jó Edvárd, azaz Békeszerző Edvárd uralkodása alatt, hogy leutaztam a hosszú víkendre Castle Balchba — príma kis kastély Oxfordshire-ben —, unokatestvérem, Tóm, családi fészkébe. Tóm szeretett egy kicsit gyűjtögetni — ezt nem azért mondom, mintha az ő rovására írnám, mert elsősorban Éva volt a hibás, ha már hibának nevezzük: mindenesetre, Éva hívott folyton olyan vendégeket, akikre a jenkik azt mondják — vagy mondták, bogy „szuperpofák“ —, a művészvilág figuráit, parlamenti képviselőket, mindenféle hírességeket, akikkel nem könnyű versenyezni. A szóban forgó alkalommal jól kivetette a hálóját, és remek fogást csinált. Ott volt ugyanis: Nixon-Blake, a Királyi Szépművészeti Akadémia tag ja, aki az év vásznát festette — vajon ma is van-e az évnek vászna? már rég nem jártam a Burlington House-ban —; aztán a patkányképű Dingleby, aki épp akkor februárban kerülte meg a Horn-fokot a húsz láb bosszú Rubyval. Pár éve láttam a gyász- jelentést a Timesben: megérte a kilencvenet, nem úgy voll megírva, bogy vízbe fúljon. Na és az a, hogy az ördögbe is hívták?, az az elefántvadász, aki Transvvalban kapta meg a Viktória-keresztet?. .. megvan, Scrymgeour kapitány! Egy vagy kél évvel utána Tibetbe ment Younghusbanddel, és elesett. Az tán Charlie Batla, a színész és impresszárió. Szóval nem a régi srácok. Csupa homo novus, ez az igazság. Még szerencse, hogy ott volt Mungo Mont- serrat is: egy közös év Etonban. És Doris, a neje, kicsit nagyképű, de rendes: szintén unokatestvérem. Annyi az unokatestvérem, mint a nyű. Mivel úgy volt bekonferálva, hogy tenisz-víkendet csinálunk, mindenki lehozta a fehér kosztümjét meg az ütőjét, hogy pont olyan legyen, mint a Doherty testvérek, akik abban az időben a legnagyobb sztá rok voltak. Castle Balchnak volt két isteni pályája — gyepes, és a kertész egy zseni —, de lévén július, persze esett az eső, éspedig megállás nélkül péntek délutántól hétrő délutánig, úgyhogy a szó szoros értelmében ronggyá mosta a nagy versenyt. Azért mégis egész jól sportoltunk — Tómnak volt egy sguash-pályája is az olyan virgonc pulik számára, mint Mungo meg én, akik nem érték be a baccarattal és a biliárddal. Charlie Batta pedig lehozatott Londonból egy pár csinos színésznőt, vagy telefonszínésznőt, aki épp állástalanul tengődött. Továbbá, Éva kitalált egy csomó nagyon vicces zrít, ahogy akkoriban mondtuk — néha még zavarba is jöttünk tőle, mert elég messzire el tudott menni. De teniszverseny, az nem volt, pedig a dohányzó kandallóján ott állt egy gyönyörű ezüstkupa, mint a győztesnek szánt jutalom. Ja igen, elfelejtettem a bangalore-i püspököt, akit tévedésből hívtak meg. Amíg el nem vonult durmolni, szó sem lehetett semmiféle muriról, de a kis- öreg szerencsére még a felebarátjánál is jobban szerette a párnáját. Szóval hétfő este, körülbelül nulla óra tizenöt perckor, teljes hangulatvilágításban ugyebár, amikor a hölgyek már nyugovóra tértek és a püspök is utánuk ment — na nem úgy értem —, Tóm a következő szónoklatot idézte hozzánk: — Uraim, én is éppenúgy odavagyok, mint önök, amiért a tenisz befuccsolt, és nem szeretném, lia ez a serbli örök időkre itt hánykolódna a házban, bogy minROBERT GRAVES: Letűnt idők dig az eszembe juttassa. Mondok valamit: felajánlom kis díjunkat annak az illetőnek, aki a legjobbat válaszolja egy kérdésre, melyet Éva nem mert sa- játszájúlag feltenni: mi volt életének legizgalmasabb pillanata? Az egész társaság számokat húzott a püspök lé- legzet-elállítóan csipkés cilinderéből, és mindenki előadta a sztoriját abban a sorrenben, ahogy a végzet akarta. Mungőn és rajtam kívül a jelenlevők mind vérbeli elbeszélők voltak. Például Charlie Batta, aki elsőnek indult, és gyönyörűen ecsetelte, hogy mi volt, amikor egyszer elkapta egy korzikai bandita-szövetkezet, és amíg a váltságdíjat várták, ő a pincében eljátszotta nekik a Hamletet, némajáték gyanánt, mire lemondtak arról a háromezer font sterlingről, és diadalmenetben vitték be Ajac- cióba, az egész úton díszlövésekkel hirdetve, hogy mennyire el vannak ragadtatva a művészetétől — hát esküszöm, ez megért egy rakás ézüstkupát. Aztán a vitéz Scrymgeour, egy német—afrikai szafá- rin, amikor egyet jobbra, puff, kész a rinocerosz, egyet balra, kész a víziló: le a kalappal, bizonyisten! Utána az akadémiai múzolómester (az előbb mondtam a nevét, most megint elfelejtettem — kis vörös szakála volt, a la III. Napóleon, a szeme olyan színű, mint a gyömbérsör, és azzal hencegett, bogy ő hozta újra divatba a sárga vadász- mellényt, ami enyhe túlzás). Elmesélte, bogy egyszer Budapest mellett a vadonban találkozott egy cigánylánnyal — pontosan az a típus volt, akit ő a Boszorkány című festményhez elképzelt magának —, aztán készpénzzel és válogatott hun bókokkal elérte, hogy modellt álljon neki, méghozzá aktban; mindjárt el is kezdte festeni azokat a junói formákat és domborulatokat, a bőrén játszadozó finom reflexeket — és így tovább, nem részletezem —, de valami mámoros ihlettel és anatómiai pontossággal, ügyet se vetve a lány féltékeny szeretőjére, aki közben bejött a barlangba, és végig ott áilt, ráfogva intarziás mordályát. Egyszerre csak hallja, hogy a gyilkos fegyver nagyot puffan a földön, és egy hang fuldokolva kiáltja: „Nem tudlak lelőni, te gádzsó! Meghajlok a géniuszod előtt! Tartsd meg a lányt — hagyd itt a képet — eredj!“ Végül fel kellett állnia szegény Mungónak is, aki a tizenhármas számot húzta. Vérzett érte u szívem, mert én már csúnyán leégtem a mesémmel. Mungo szó szerint a következőket mondta: — Uraim, én csak egy egyszerű mókus vagyok, sose voltak olyan érdekes kalandjaim, mint a többi mókusnak itten. Hiába De. Ha ragaszkodnak hozzá. Életem legizgalmasabb pillanatai azok voltak, amikor feleségül vettem Dorist... ismerik ugye Dorist. .. szóval, amikor ő meg én..,-— (Szünet.) — ...És még mostanában is; szóval" ez a helyzet. Mungónak falrengető sikere volt. Hiába szabadkozott, Tóm a kezébe nyomta az ezüstköcsögöt, kevert neki egy olyan erős szódás whiskyt, amilyet még álmomban sem láttam, aztán pimaszul felküldte a hálószobába: Doris még mindig ébren volt, nem azért, mert mi lármáztunk a dohányzóban, hanem a püspök félelmetes horkolása miatt, ami áthallatszott a szomszéd szobából. — Mi az ott a kezedben, Mungo? — kérdezte szigorúan. — Ezüstköcsög — dünnyögte Mungo. — Tóm ajánlotta fel annak a mókusnak, aki a legjobbat tudja válaszolni Éva kérdésére, hogy mit volt élete ieg- íizgalmasabb pillanata. Óriási sztorikat mondtak mindnyájan, úgy hogy irtóra be voltam gyulladva, amikor rám került a sor. Azt mondtam: „Amikor Doris meg én egymás mellett térdepelünk a templomban, és hálát adunk a Teremtőnek, amiért el- lialmoz az áldásaival.“ És énnekem adták a díjat! — Mindjárt elájulok, Mungo! Ilyen szemérmetlen hazugságot. Jaj, rettentően szégyellem magam! Hát szabad az imádsággal meg az egyházzal így viccelni?! — Hosszasan boncolgatta a kérdésnek ezt a vonatkozását, Mungo pedig megadőan lógatta a fejét. A whiskytől mindig mélabúba esett; nem tudom, miért. Másnap reggel szétoszlott a társaság; mindenki eü akarta érni a 10.45-ös londoni gyorsot. Doris Mont- serrat észrevette, hogy többen is bámuló vagy kíváncsi pillantásokat küldözgetnek felé, mire furdalni kezdte a lelkiismeret. Megállt a hallban a falépcsőn, és kivágott egy döbbenetes kis szpícset. — Uraim, sajnos meg kell mondanom, hogy Mungo tegnap este nem éppen tisztességesen nyerte el azt a kupát. Az az eset amit elmesélt... csak háromszor történt meg... Először az esküvőnk előtt; én kényszerítettem rá. Másodszor, az esküvőnk alkalmából; nem bújhatott ki alóla. Harmadszor az esküvőnk után, és akkor is képes volt elaludni a kellős közepén ... Aíexy Jozef felvétele VERSEGHY ERZSÉBET: Porból csírázott, domború hasú hegyek, évmillióktól fogant szenvedést, gyötrelmet hordoz sziklaméhetek, és mindig újraszülitek azokat. Rajtatok nem fog az átok, nektek nem árt a rontás, titeket nem rendít meg a baj, az esztelen vérontás. Egymást átölelve rendíthetetlenül álltok. Mi emberek is a gyermekeitek vagyunk. Enyészetnek szánt testünk testetek pora TESTVÉRKERESÉS s bár szívünk van és agyunk, mégse találjuk meg egymást soha, s nem leljük meg önmagunkban sem másban az embert. Ti várandós hegyasszonyok, ne hozzatok már a világra több kárhozatot, hanem szüljetek sziklaakaratú embert. Embert, akinek nem a szíve, de az ökle van kőből, embert, aki, ha kell, az igazságért ütni mer, embert, aki nem szomjazik vérre és az embertelenség bábelében is rátalál a testvérre. f eltaláló vagyok. Találmányom azoknak a jeleneteknek a hatására született, amelyeket a házunk melletti üzletben figyeltem meg. Micsoda kimerítő munka! Cukrot, darát, spagettit mérni s közben folyton hol a merőkanálra, hol a mérlegmutatóra nézni! Néhányszor tanúja voltam kellemetlen eseteknek, mikor a vevők lármát csaptak az eladó hibája miatt. Elszorul az ember szíve a szorgos bolti dolgozó láttán, aki, zavarában elvörösödve, újra méri az árut. Az általam feltalált gépezet mentesíti az eladókat foglalkozásuk számos nehézségétől. Két tucat átlátszó dobozba beöntik a különféle ömlesztett árukat, és az automata bármelyiket milli- gramnyi pontossággal kiméri s még be is csomagolja. Az eladónak nincs más dolga, mint sorra nyomogatni a számokkal ellátott gombokat, no meg arra ügyelni, hogy a tartályokból ki ne fogyjon az árukészlet. A kerselcedelmi főigazgatóság támogatta találmányomat. Kérésemre elhatározták, hogy ugyanott, a házunkkal szomszédos üzletben próbálják ki. Es ekkor első ízben találkoztam az emberi maradisággál és szkepticizmussal. — Ebben a dobozban, — magyaráztam — egy olyan szerkezet van, amely csaknem patikai pontosságú mérést tesz lehetővé ... — Es hogyan lehet szabályozni? — vágott közbe hirtelen egy rekedt hang a sarokból. Azt mondtam, hogy sorozatgyártásnál a szerkezetet az üzemi laboratóriumnak kell beszabályoznia, amely a beállítás pontosságáért viselt felelősség feléül blombávai látja el. A sarokban valaki csalódottan kö- hintetL Megnyugtattam a kételkedőt, hogy a korszerű laboratórium berendezése tel jes mértékben garantálja a beállítás kellő megbízhatóságát. A sarokban levő egyén nem szólt semmit. Hazafelé menet az utcán hallottam, miként vélekedett találmányomról az üzlet két dolgozója. — Hát, ezzel a micsodával nem építhetünk nyaralót, — mondta az egyik. Hangjából a kételkedőre ismertem. Fura ember! Az én szerkezetemnek nem az a rendeltetése, hogy szöget verjen és sövényt készítsen: hiszen nem építőipari gép. Másnap az automata a fűszerosztá lyon működött. Ogy vettem észre, hogy az elárusító- nő szeme ki van sírva. Azt mondta a mellette álló asszonynak, aki bizonyára a barátnője volt. — Es rámszólt: ha sokat ugrálsz, az automatához kerülsz. Hát ide is állított. — Most aztán örülhetsz! — mondta a barátnője. Szerintem volt ok az örömre. Egyetlen elárusítónő annyi vevőt szolgált ki, amennyit azelőtt négy sem győzött, s azonfelül gyorsan, pontosan, rendesen, sor nélkül. — Nos, mi újság? — kérdeztem a csoportvezetőtől. — Nem megy, — felelte rekedt hangon. — Nem idevaló, gyenge a technikája. Tudtam, hogy nehéz a kedvét tölteni. Ezúttal azonban, legnagyobb csodálkozásomra, igaza volt. A következő napon az automata nem működött. — Akadozik, — szólt a csoportvezető. — Mondom, ez a technika nálunk sehogy sem válik be ... Megvizsgáltam a gépet, és a fogaskerekek között egy vadonatúj, jókora szöget találtam. —- Sok mindenféle kerülhet a cukorba —, mondta a csoportvezető komoran, amikor megmutattam felfedezésemet. Beleszerettem az automatába egy idegen tárgyuk eltávolítására szolgáló szűrőt. A gép teljes három napig remekül működött. A negyedik napon a cukrászati osztályon találtam. Az ismerős csoportvezető sokkal vidámabb volt. — Próbálkozzanak most ők vele, — mondta. Hangjában első ízben fedeztem fel némi lelkesedést. Egyetértettem vele abban, hogy a gép sokoldalú kipróbálása nem árt. Meg kell mondanom, hogy a cukorkák mérését és csomagolását is nagyszerűen végezte. Két hét múlva azonban az egyik elárusitónö kérte, hogy helyezzék egy másik üzletbe ... Éppen ez az elárusitónö volt az, akire a vevők a legtöbbet panaszkodtak amiatt, hogy gyakran téved az áru mérésénél. Azt hinné az ember, örülnie kellene, hogy mostantól fogva a hibák nem ismétlődhetnek meg! Csuda, milyen maradi emberek vunnak a világon!... A döntő fordulat akkor következett be, amikor egy szép napon beléptem az üzletbe, és új vezetőt és néhány új dolgozót vettem észre. A régi vezetőt, mint mondták, alaconyabb beosztásba és másik üzletbe helyezték. Valami kiderült, de hogy tulajdonképpen mi, azt nem firtattam; alig vártam, hogy mielőbb befejezzem a kísérleteimet. At eltávozottak között volt a fűszerosztálybeli szkeptikus is. Az üzletben minden megváltozott: komszomol-ifjúsági brigádokat szerveztek, amelyek fiatalos lelkesedést tanúsítottak az új technika iránt, s vizsgálataim úgy mentek, akár a karika- csapás. Nemsokára kiállításon mutatták be a gépezet egy tökéletesített példá nyát, s osztatlan sikert aratott. Kedvem támadt, hogy megkeressem azt a szkeptikus csoportvezetői, aki mindig kételkedett új gépemben. Kiderült azonban, hogy éppen ő az, akit bíróság elé állítottak. — Miért? — kérdeztem. Azt felelték, valahogy nem úgy építette a nyaralóját, mint kellett volna> Helytelen módszereket alkalmazott. Eszembe jutott, hogy kiszerelő gépemet nyaralója építéséhez akarta felhasználni, és rádöbbentem, hogy až ilyen embernek nem lehet helyes d módszertana. Es most azon töprengek: csupán ma- radiság és konzervativizmus miatt történik-e, hogy az új kezdeményezés néni talál azonnal kellő támogatásra? ... Persze, én sem vagyok valami istentudja mekkora szaktekintély a lélektan és az erkölcs kérdéseiben. Ismétlem, csak egyszerű feltaláló vagyok. De bármilyen gépet építsünk is, az valamiképp mégiscsak az ember lelkére hat. Ha pedig lelkesen látunk dologhoz, akkor erősebb lesz az bármely motornál. Éppen ezért írtam elbeszélésem címében előbb a „lélek" szót, csak azután a „gépet". Gellert György fordítása B. SZAPÄRIN: JLélek és gép
