Új Szó, 1974. április (27. évfolyam, 77-101. szám)
1974-04-07 / 14. szám, Vasárnapi Új Szó
íH74 IV. 7. n EZ A CIKK amely (vagy ami?)... Napról napra tapasztalhatjuk, hogy sok a bizonytalanság, a baj, sőt a babona, is az aki, amely, amit még a többi vonatkozó névmás és a vonatkozó határozószó használatában. A babonán kezdve: némelyek úgy vélik, hogy az a nélküli alak: ki, mely, mi, milyen, mikor s a többi csak kérdésben fordulhat elő. Ez tévedés, hiszen a régi magyar nyelvben eleinte az a nélkül használták ezeket a szócskákat, nemcsak kérdésben, hanem vonatkozó mondatban is. Ma sem hibáztathatjuk ilyen használatukat; ennek számos közmondásunk is bizonysága lehet: Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. Bizonyára senki sem akarja így mondani: Aki amint veti ágyát... — Ki mit keres megleli. K i korán kel, aranyat lel; ezt se javítjuk erre: Aki amit keres ... Aki korán kel.. A népdal is így szól: „Nincs, ki enyhítse sorsomat, Van, ki nevelve bajomat.“ Annyi igaz, hogy vonatkozó értelemben már gyakoribb, megszokottabb az összetett alak, az aki, amely, ami, amilyen, ahová, mint az egyszerű ki, mely, mi, milyen, hová meg a többi. Az irodalmi és köznyel vekben az aki csak személyre vonatkozik. A régi nyelvben, nyelvjárásainkban és a népi stílusú szépirodalomban tágabb a használati köre. Népdalokban nem ritkaság az ilyesmi: „Nincs az a szerelem, Aki el nem múlik“, „Elhervad az a fű, kit a kasza levág“. Többet kell mondanunk az amely, ami alkalmazásáról. Mai irodalmi nyelvünkben az amely, mely személyes kivételével mindenre vonatkozhat, amit megnevezünk: az a levél, amely vapy mely a zsebedben maradt; az az elhatározás, amelyre vagy melyre jutottál; ez olyan kérdés, amelyre vagy melyre nehéz válaszolni. Idézzünk egy ilyen mondatot Németh László Iszony című regényének elejéről: .. csak a kormos gerendákra emlékszem, amelyek alatt száz vagy kétszáz ember táncolt, füstölt, ivott“. Vers is legyen, József Attiláé: „Nincs tartozásom: Mind adó volt, mellyel a világ szűkén hódolt.“ Egy másik költeményéből: „S mely szárnyát fáradtan vonszolja, földön, mint ázott és beteg madár vergődöm.“ Ezekben a példákban az amely, mely 9 főmondatban megnevezett dologra utal, s ez így helyes. Az ami, mi névmás pedig meg nem nevezett dologra vonatkozik, Tedd, a m it kell. Megkaptam, amit küldtél. Mind megeheted, a m i előtted van, az egészet, a m i maradt. Idézzünk megint József Attilából. „Biztató“ című költeményének egyik versszaka így szól: „Amit szemeddel sejtesz, szíveddel várd ki azt, amit szívedbe rejtesz, szemednek tárd ki azt.“ Ilyen esetben helytelen volna az amely. Hát fordítva, helytelen-e az ami megnevezett dologra vonatkozik? — kérdezhetik sokan. Hisz így beszélünk a mindennapi társalgában: Már elolvastam a könyvet, amit adtál. Itt hagytad a tízórait, amit édesanyád készített. Sőt már Jókainál régebben is olvashatunk hasonlót; a „Mire megvénülünk“ első fejezetéből valók ezek a mondatok: „... ő játszott velem gyermekjátékokat, mik őt nem mulattatták :sak engemet“;... mintha kitalálták volna sgymás gondolatát; valami régi-régi elteme tett gondolatot, amit ők együtt őriznek“. Ne legyünk ennyire szigorúak; tudomásul kell vennünk, nogy a beszélt nyelvben már meglehetősen gyakori az aminek ilyen használata. Legföljebb azt mondhatjuk: a választékos, ünnepien irodalmi stílusban hegyesebb ilyenkor az amely használata. Az amelyik névmás személyre is, nem személyre is vonatkozhat; azt fejezzük ki vele, hogy kettő vagy több közül az egyik. Például Arany János ezt írja a Családi kör- aen: „Rettenve sikolt fel, amelyik belényul“. S ez is hibátlan: Vedd a nyakkendők közül, amelyik tetszik. Sokszor az a baj, hogy olyankor is ott lá- batlankodik a vonatkozó névmás, amidőn nincs rá szükség. Effélét hallunk, olvasunk: Abbahagyták a munkát, amelyet a jövő héten folytatnak. Ez bizony furcsa így; magyarul: Abbahagyták a munkát, s a jövő héten folytatják. FERENCZY GÉZA Koloman Sokol: Szlovák felkelők VÁROK EGY VONATOT Várok egy vonatot, a pálya a földre szállt Tejút. Vajon esik-e még Csaba csodája? Álmaim rácsa mögül nézem, szikráznak-e kerék paták az utat rejtő fehérségben? Hogy látnám már? Félholtra váltan nyújtanám zsibbadt karjaim, tudva, hogy nem hiába vártam. És újra szeretném a dalt, mandula ízű emlékek közt meglelnék egy volt fiatalt. De a vonatom nem jön. Késik, vagy nem is jön meg sohasem. Várom a meg nem érkezésig. HAJTSAM LE FEJEM? Mintha csak valami rosszat tettem volna, úgy ágaskodnak fel száraz fatörzs-öklök a láthatáromra. Éjszakám posztóját surranó egérkék rágcsálják szüntelen, s a bosszúra vágyók maszlagot csempésznek az ételeimbe. Pedig nem terheltem senki fejét súlyos glóriával, dicsérő szóval sem billentettem félre mások egyensúlyát, békésen viseltem a szóbőség árját, remélve, hogy jön majd a tettek órája. és ha szót emeltem, az értelem szólalt, én csak tűzbe hoztam -> és most mégis, mintha rosszat tettem volna ezer jel int, tuszkol, hogy szánonvbánommal hajtsam le fejem. AJTÓD MÖGÖTT Mindenkit elhagytál - utolért a bánat. A magány medrében szoborként virrasztói kacér játékaid halottjai felett. Az est hűvös csarnok, kopott, elmosódott, kihűlt tekintetek arcképcsarnoka. Állsz mozdulatlan, sokszemközt a múlttal, úgy állsz, mint aki örvény felett áll és vele szédül kanyargós útjára, most döbbensz rá, hogy nincs más út, csak görbe, állsz és nézel egy időtlen tükörbe és nem tudod, hogy ki néz és kit néznek, nincs távozó arc, nincs új érkező, csak örvénylő múlt, csak örvénylő képek. Állsz kővé válva, szemedben tört pengék villannak. Az est szürke madara vallódra telepszik. Fekete árnyékok osztozkodnak rajtad. Lopnak tőlem is. Mert közénk férkőzött fekete kilincsed, a kivonás jele s nem billen már félre, ím kettő kevesebb eggyel - ennyi lettünk. Engem is felvett majd a holt arcok árja, én is alakítom az űrt körülötted . .. De nem verem félre a búcsú harangját a szánalom-szalma mentő reményében, mert tudd meg: a szabad égre nyíló ajtók mindig könyörtelen robajjal csapódnak. HIÁBA KERESEL Vájhatod a löldet, riadtan nyüszítve, gyökeret szaggatva fürtökbe szakadhat véres körmü ujjad. Az ég talajába, az utak ködébe a vizek fészkébe kereső szemedet hiába meríted! Mert elveszíteni csak a meg sem nemzett magzatot lehet úgy, mint ahogy engemet te elveszítettél. Csapszékben, féltérden a boristen előtt, kőnél szőtlanabban, nem lehetek nálad ha engem szólítgatsz.
