Új Szó, 1974. április (27. évfolyam, 77-101. szám)

1974-04-07 / 14. szám, Vasárnapi Új Szó

1974 IV. 7.

7

~*ntl

A jeruzsAlem-dossziE

Kevés ember akad, akinek Jeruzsálem neve csak annyit mond, mint — tegyük fel — Kat- mandué, vagy bármelyik más távoli nagyvárosé. Már csak azért is, mert három nagy világvallás hivői tekintenek kegyelettel a négyezer esztendős város felé.

A Próféta szakálla

A mohamedán hitregék szerint a mai sziklaszékesegyház helyén lépett Mohamed ismét a földre, miután Allahhal találkozott. Lábujjának nyomait ma is mutogatják. A szikla melletti kis ládikóban pedig néhány szőrszálat őriznek a Próféta szakállából.

A zsidók Dávid király sírjához zarándokolnak. A Sion-hegy tövében félméteres kőtömbökből épült palotában áll az a szarkofág, amelyet a nagy király tiszteletére ma is ezer és ezer kegyeleti gyertya füstje leng körül. 1160 táján fedezték fel a sírt. A zsidó vallás másik híres kegyhelye pedig a Sirató-fal.

A keresztények ugyancsak kegyhelyüknek tekintik Jeruzsálemet. A Koponyák-hegyének tetején áll a Szent Sír temploma. A Golgota, az Olajfák- hegye, vagyis azok a helyek —, ahol a biblia szerint — Jézus élt és meghalt, ugyancsak sűrűn látogatott kegyhelyek.

Hogy a város e három nagy egyistenhivő vallásnak is zarándokhelyévé vált, az mindenképpen összefügg rangos múltjával, hosszú történelmével. Senki sem tudja pontosan, hogy ki és mikor alapította Jeruzsálemet. De már i. e. 2370- ben említik az egyiptomi hieroglifák. Aztán — s ez már tény! — i. e. 1480-tól egyiptomi uralom alatt állt. A zsidók Jeruzsálemet i. e. 1000 táján, Dávid uralkodása alatt hódították meg.

Birodalmak születnek ...

Az ókori Izrael azonban éppen úgy eltűnt, mint a többi korabeli nagy birodalom. Előbb (i. e. 587) a perzsa birodalomhoz, majd utóbb Rómához csatolták.

A zsidók csak hét évszázaddal később, miután megszületett az Iszlám, térhettek vissza Palesztinába. A mohamedánok ugyanis nem fogadták elutasítóan a zsidókat. S bár csaknem kétezer éven át nem létezett izraeli állam, a középkorban mégis sok zsidó település virágzott a muzulmán országokban. A kereszteshadjáratok azonban újabb vérengzésekhez vezettek. 1099. július 15- én Jeruzsálemet ismét lerombolták. Meg kellett várni, ' hogy az arabok elűzzék a kereszteseket, a zsidók csak ezután telepedhettek le ismét Palesztina területén. A XIII—XVIII. században is sok zsidó menekült a spanyolországi, portugáliai, franciaországi és angliai üldöztetés elől az arabok közé. Itt .ugyanis gyűlölködés nélkül fogadták az üldözötteket.

A zsidók áramlása Palesztina területére a török uralom alatt is tartott. Az első világháború idején pedig Fejszál király, aki akkor az egyetlen arab uralkodó volt, sok zsidó településnek autonómiát is adott.

Vagyis Jeruzsálem hosszú fennállása alatt — lehettek törökök, vagy arabok a város gazdái — nem volt ellentét Palesztina zsidó és arab lakói közt. Ellenségeskedés még akkor sem robbant ki a két, egyébként is semita nép közt, amikor a század elejétől kezdve a zsidók egyre nagyobb számban, s tudatos telepítési program keretében költöztek Palesztina területére.

Városállam — különzászlóval

A második világháború után azonban megszűnt Anglia Palesztina feletti mandátuma, s az ENSZ elé került a terület sorsa. 1947-ben született határozat Jeruzsálemről, a palesztin mandátumterület felosztásával összefüggésben. Ez a terv egy izraeli és egy arab állam létrehozása mellett különálló, nemzetközileg igazgatott városállamként képzelte el Jeruzsálemet. Bár az izraeliek elutasították a javaslatot, az ENSZ-közgyűlés 1947. november 29-én mégis elfogadta a Jeruzsálem nemzetközivé tételére vonatkozó elképzelést.

Az ENSZ első terve, mint ismeretes, nem valósulhatott meg. Izrael állam kikiáltása után azonnal kezdetét vette a harc Izrael és az arab országok között. S mivel az Izrael és Jordánia közt létrejött fegyverszüneti megállapodás a front vonalát ideiglenes államhatárrá tette, és a fegyverszüneti egyezmény idején Jeruzsálem közepén húzódott a frontvonal, a Rhodos szigetén létrejött megállapodás kettéválasztotta a várost. A hadiállapot megszüntetését célzó tárgyalásokkal párhuzamosan az ENSZ közgyűlés ismét foglalkozott Jeruzsálem helyzetével. 1948. december 11-én egyeztető bizottságot jelöltek ki. Ez elvetve a nemzetközi igazgatás elvét a nemzetközi ellenőrzés mellett döntött. A közgyűlés 1949 decemberében azonban elutasította az említett szabályzatot s a gyámsági tanácsot felkérte, hogy az 1947-es határozat alapelveinek megfelelően készítse el Jeruzsálem statútumát.

Az erőfeszítések kudarca

Jordánia válaszra sem méltatta a javaslatot. Izrael pedig ezt is elutasította. A gyámsági tanács határozattervezete a közgyűlésben sem kapott többséget. A rendezésre irányuló erőfeszítések kudarca 1951 őszén vált nyilvánvalóvá — azon a párizsi tanácskozáson, amelyet az ENSZ Palesztinái Békéltető Bizottsága kezdeményezett az arab államok és Izrael között.

Ezzel Jeruzsálem kettészakítása de facto állandósult. Nyolc kilométer hosszú senkiföldjét létesítettek a város közepén. Ez néhol öt-hat, máshol 500—600 méter széles volt. Egyetlen átjáróhelyként az ún. Manderbaum-kaput jelölték ki, de gyakorlatilag megszűnt a közlekedés a város két része közt, esetenként zarándokok kelhettek csak át a „határon“, ahol is az ENSZ rend- fenntartó alakulatai töltötték be a „határőr“ szerepét.

Izrael 1950-ben hivatalosan is deklarálta, hogy történelmi okokból természetes fővárosának tekinti Jeruzsálemet. Ennek megfelelően a vezető testületeket és a minisztériumokat a város izraeli szektorába telepítették át. Izrael ugyanakkor azt sem titkolta, hogy Jeruzsálem arab szektorára is igényt tart. Az alkalmat, elképzeléseinek megvalósítására 1967 júniusában látta elérkezettnek. Már június 5-én, a délelőtti órákban, heves harc bontakozott ki a városrészek birtokáért.

Szenvedélyes őszinteség

Jeruzsálem sorsa és jövője a fegyveres hadműveletek alatt első helyen szerepelt. Június 7- én Dajan tábornok így nyilatkozott: „Visszatértünk ide és soha többé nem fogunk távozni.“ Dajan szenvedélyességét eleinte — úgy tűnik — nem osztotta valamennyi izraeli vezető. Bizonytalanság uralkodott soraikban. Még olyan megállapítás is elhangzott, hogy „mindenről lehet — beleértve Jeruzsálem sorsát is — vitatkozni". Amikor azonban a vita elkezdődött, mégpedig a világszervezet fórumán, Izrael az Egyesült Államok politikai védőernyőjét, kihasználva, minden javaslattól eleve elzárkózott. így utasította visz- sza azt az ellenszavazat nélkül 1967. július 4-én, majd július 14-én elfogadott két határozatot is, amelyek felhívták Izraelt, hogy „érvénytelenítsen minden korábbi intézkedést, amely Jeruzsálem státuszának megváltoztatására irányul“.

Határozatok sorozol

Noha a rendezésben tevékenykedő erők igyekezete arra irányult, hogy ne szakítsák ki Jeruzsálem ^orsát a közel-keleti válság problémakomplexumából, a Biztonsági Tanács a későbbiek során több ízben is kénytelen volt külön határozatot hozni a várossal összefüggésben. így 1968. április 27-én India, Pakisztán és Szenegál javaslata nyomán a Biztonsági Tanács felszólította Izraelt, hogy tekintsen el a május 2-ra tervezett katonai parádétól. Május 21-én a Biztonsági Tanács újabb határozatban fejezte ki sajnálkozását amiatt, hogy Izrael elmulasztotta a határozat teljesítését, s egyben kifejezésre juttatta azt a véleményét, hogy „minden Izrael által eszközölt intézkedés (törvény és közigazgatási aktusJ, beleértve a föld és egyéb tulajdon kisajátítását, amelynek célja Jeruzsálem jogi helyzetének megváltoztatása, jogellenesnek minősül“. További, Jeruzsálemmel kapcsolatos BT-határozat született az Al-Aksza mecset felgyújtását követően is (1969. szeptember 9.).

A Jeruzsálem-dosszié lapjain — attól kezdve, hogy a megoldásra irányuló erőfeszítések súlya Jarring tárgyalásaival párhuzamosan a négy nagyhatalom megbeszéléseire tevődött át — igen érdekes tervek láttak napvilágot. A Times 1969 novemberében Bumedien algériai elnöknek tulajdonított egy olyan elképzelést, amely szerint Izrael és a többi palesztin terület egyetlen, laza föderációt képező állammá alakulna át s a szövetségi főváros, bár külön státusszal, Jeruzsálem lenne. Nem sokkal később egy párizsi változatról számoltak be a hírügynökségek. Ez olyan egységes, de nem izraeli fennhatóság alatt álló Jeruzsálemet képzelt el, ahol nemzetközi státusz biztosítaná a keresztény, a mohamedán és a zsidó szenthelyek védelmét s tenné egyben lehetővé azt is, hogy mind Izrael, mind Jordánia szabad bejáratot kapjon Jeruzsálembe.

Washington ugyancsak felfedte elképzeléseit. De a jeruzsálemi probléma rendezését láthatóan későbbi időpontra igyekezett kitolni. Azt ajánlotta, hogy ezt a problémát más, fontos kérdések tisztázása után közvetlen izraeli—jordániai tárgyalásokon rendezzék. 1970 elején a Vatikán is kifejtette véleményét. A Szentszék — Párizshoz hasonlóan — a város nemzetközivé tételét indítványozta.

IV!int Tanger?

Egyébként ugyanebben az Időben a francia fővárosban röppent fel az a hír, hogy a négy nagyhatalom hat fontos pontban, a többi közt a jeruzsálemi kérdés rendezésében is megállapodott. A meg nem erősített hír szerint Jeruzsálem státuszát Tanger mintájára kívánták rendezni, pontosabban úgy, hogy a város megőrzi Izraeli jellegét, de státusza nemzetközivé lesz. Az 1970 őszén ismeretessé vált szovjet terv viszont, mint a korábbi szovjet megnyilatkozások is, a Pravdában közzétett ismertetés szerint azt szögezte le, s ez természetesen Jeruzsálemre is vonatkozik, hogy a Szovjetunió csak az 1967. június 4-1 határokat ismeri el.

Miközben a tárgyalóasztalok mellett a legkülönbözőbb javaslatok láttak napvilágot s kita- pinthatóan kemény diplomáciai küzdelem folyt Jeruzsálemért, Izrael kiterítette lapjait. Közölte: feltétlenül ragaszkodik Sharm-El-Sheik, a Golan fennsík s Jeruzsálem megtartásához. A l’Europeo- nak adott nyilatkozatában Golda Meir kifejtette: „Semmilyen megosztott Jeruzsálemet! Csak a saját szent helyeikre való szabad átjárást s a szabad közlekedés rigorózus tiszteletben tartását vagyunk hajlandóak elfogadni.“

Kisajátítás és földgyaluk

Izrael, úgy tűnik, két vonatkozásban is biztosítani igyekezett Jeruzsálemmel kapcsolatos elképzeléseit. Azok a földgyaluk, amelyek 1967 telén és 1968 tavaszán Jeruzsálem arab szektorában egy sor lakóházat eltüntettek, tulajdonképpen csak a kezdő, óvatos lépéseket tették meg. Azóta több mint 4 ezer acre földet koboztak el, ennek 90 százaléka arab tulajdonban volt. „Golda Meir, semmibe véve az ENSZ és az arabok tiltakozását, elhatározta: kőbe önti azt az ígéretet, hogy Jeruzsálem ezentúl Izrael fővárosa lesz“ (International Herald Tribune). A kisajátított területen ugyanis, s erre utal az amerikai lap, Izrael olyan szupermodern, 324 négyzetmérföld nagyságú várost kíván felépíteni, amelynek új körzetét északon Ramallah, délen Betlehem, nyugaton New Ilan, keleten pedig Ana- tot határolná. A terv letelepedési lehetőséget kíván teremteni a bevándorlóknak s egyben ily módon biztosítani Jeruzsálem lakosságának zsidó többségét.

Másrészt a Time adta hírül még 1970 őszén, hogy titkos megbeszélések folytak Husszein jor- dán király és Allon izraeli miniszterelnök-helyettes között. (Ammanban e sorok írója előtt ezt egyébként számos szavahihető forrás megerősítette.) Az amerikai magazin szerint a tanácskozásokat követően „tapogatózó megállapodás“ született. Ennek értelmében Jeruzsálem izraeli város marad, de az ottani arabok megtartják jordán állampolgárságukat és szavazatuk lesz a városi tanácsban. Az iszlám szent helyeinek területenkívüliséget biztosítanak és felvonják rajtuk a jordán zászlót.

E megállapodás tényét Amman természetesen egyértelműen visszautasította, de éppen a tradicionális jordán külön tárgyalási kísérletek miatt nem lehet a megállapodást eleve elképzelhetetlennek tekinteni. Később aztán éppen olyan vélemények terjedtek el, hogy a különbékét a Jeruzsálemre vonatkozó ellentétes álláspontok akadályozták meg. Ezzel kapcsolatosnak tűnt Husszein terve, az Egyesült Arab Királyság megalapítására. A föderációban ugyanis a palesztin tartomány fővárosának Jeruzsálemet szemelték ki.

Palesztin lobogó Je.uzsálemen?

Még a negyedik arab—izraeli háború előtt újabb tervezet vált ismeretessé. Ezt amerikai Közel-Kelet szakértők dolgozták ki. Eszerint Jeruzsálemben felállítanának egy palesztin elöljáróságot, amelynek fennhatósága a keresztény és mohamedán szenthelyekre, valamint néhány irodaépületre terjedne ki. Ezekre felkerülne a palesztin zászló is. Maga Jeruzsálem viszont izraeli fennhatóság alatt maradna, mint Izrael fővárosa. Ez a státusz bizonyos vonatkozásaiban hasonlítana Róma és a Vatikán helyzetéhez.

1973 októbere után a csapatszétválasztási tárgyalások kapcsán Jeruzsálem sorsa még jobban háttérbe szorult — azon túlmenően, hogy mindkét fél ragaszkodik birtoklásához. Sőt, mint ismeretessé vált, Fejszál szaud-arábiai uralkodó, aki az olajembargó révén jelentős szerephez jutott a közel-keleti válságban, kijelentette: addig nem akar meghalni, amíg nem imádkozhat a jeruzsálemi Al Aksza mecsetben.

De érdemi tárgyalások ez ideig még nem indultak. Csupán egyetlen elképzelés vált ismeretessé, amelyet, a hírek szerint, Husszein, Allon és Kissinger január 19-i találkozóján Akabában dolgoztak ki.

Eszerint Jeruzsálemet nem osztják meg, sőt nyílt várossá nyilvánítják. A város nyugati része izraeli közigazgatás alá kerül és az érdekelt felek nem gördítenek akadályt az elé, hogy Izrael állam fővárosának tekintsék. A város keleti részét ^ viszont arab közigazgatás alá helyezik, és a palesztin közigazgatás székhelyének tekintik. E megállapodás értelmében Jeruzsálem régi zsidó városrészét Izraelnek engednék át, a kormány ezért kártérítést fizetne a földtulajdonosoknak.

De erről az egyetlen tervezetről, ami a válság rendezésével kapcsolatos tárgyalásokon ez ideig szóba került, azóta sem hallani. Talán csak találgatás volt. Az viszont nem találgatás, hogy az átfogó közel-keleti rendezés kapcsán Jeruzsálem sorsára végleges és megnyugtató megoldást kell találni.

ÚNODY GYÖRGY