Új Szó, 1974. április (27. évfolyam, 77-101. szám)
1974-04-29 / 100. szám, hétfő
V égre beesteledett. A mama reménykedve mondta: — Már késő van —, de a néni eleresztette a füle mellett. Beszélt, beszélt, mintha soha be sem akarná fejezni. Renate az ablaknál ült és Ildikóra gondolt, aki a liftben feljebb akart menni a legfelső emeletnél — vagy lejjebb a legalsónál. — „A mennyországba vagy a pokolba?“ — kérdezte tőle Renate izgatottan. — „Talán... de ott bizonyosan minden egészen más — mondta Ildikó. — És csakis ezen a liften lehet odamenni, ez nem akármilyen lift. De az is fontos, hogy szerencséje legyen az embernek. Meg trükk is van a dologban. Azt hiszem, nagyon gyakran kell liftezni, hogy az ember jól belejöjjön.“ Az égbolt még világos volt; sokarcú, furcsa felhők vonultak el rajta. Renate sóhajtott, ügyet sem vetett a babára, melyet a néni ajándékozott neki, a felhőkbe bámult, mindenféle varázsigét eszelt ki Ildikó liftjének bővülésére, el sem fordult az ablaktól. A néni ágyban feküdt, magasra polcolt párnákon; a szomszédos ágyat tűzött fehér paplan burkolta be. Ha a mama ásított, igyekezett úgy intézni, hogy a néni ne vegye észre. — Most már legalább két hónapja nem voltál nálam, Erna — mondta a néni. — Ha legalább egyszer felhívtál volna; mindig nekem kell téged hívnom ... — Felhívtalak, de nem voltál itthon — védekezett mama. eredménytelenül, mint mindig. — Én hívlak mindig téged. Azt hinné az ember, én akarok tőled valamit, nem pedig megfordítva. — De hiszen magamnak nem akarok semmit — mondta a mama sértődötten. — És ősszel vissza is adom neked a pénzt, egészen bizonyosan, de Rena- ténak szüksége van az üdülésre, vidékre kell mennie, a hegyekbe, azt mondta az orvos. — Mit hegyekbe! Szerintem a tenger sokkal jobbat tenne neki. És nevetséges, hogy vissza akarod adni nekem a pénzt. A pénz, az a néhány shilling igazán nem olyan fontos: nem erről van sző. Az én uram hálaistennek jobban gondoskodott rólam, mint a tiéd rólad. És végtére Renátát majdnem úgy tekintem mint a saját gyermekemet, hisezn tudod. Bizonyára jobban is neveltem volna, mint te. Most már két órája ott gubbaszt az ablaknál és meg se moccan. A babának egy csöppet sem örül. Miért nem mondhatom meg neki az igazat Ildikóval kapcsolatban? Renate alapjában véve értelmes gyerek, és előbb-utóbb úgyis megtudja ___ — Nem szabad felizgatnia magát —, mondta félénken a mama. — Legalábbis, amíg az idegei nem jöttek kissé rendbe; ez a legfontosabb — mondta az orvos. — Tudod, hogy milyen beteg vagyok — mondta a néni. — Én sem vagyok sokkal jobb bőrben, mint Ildikó volt. Azt is eltitkolod majd a gyerek előtt, ha én egyszer ... — Kérlek, beszélj halkabban! — könyörgött a mama. — jól van már, jól van — mondta a néni mérgesen. — Nem szólok már semmit. Ha a mama meglátogatta a nénit, Renátának mindig vele kellett mennie. „Légy mindig kedves hozzá, _ kérlek, légy jó kislány, Renate“ — mondta a maina, miközben a gyerek copfjait kötözte, — „tekintettel kell lenned arra, hogy a néni beteg; Úristen, ne vágj már ilyen arcokat, ha valaki szándékosan bandzsít, megakadhat a szeme!“ — „Megint túl szorosra kötötted a copfomat — panaszkodott Renate. — És csak akkor megyek, ha szabad Ildikóval lifteznem. Nem szereted Ildikót? A néni gyűlöli, de...“ „A szePeter Von Tramín: Iltiűhó gény néni biztosan nem gyfllöll — mondta a mama szomorúan. — Csak haragudott, mert a házmester panaszkodott; a lift nem játékszer, mások is akarnak menni rajta ...“ Renate nem sokat gondolkodott a dolgon, de sem a mamának nem hitte el, hogy a néni szegény, sem a néninek, hogy beteg; a betegség titokzatos dolog, ezt tudta, a néni pedig csöppet sem volt titokzatos, hanem csupán alávaló; nevezetesen, mert Ildikót ma nem hívta meg. És mert ezek szerint még mindig haragszik rá. Ildikó egy emelettel a néni fölött lakott, és Renate szerette volna megmutatni neki az új babát és játszani vele. Ildikó egy évvel idősebb volt, mint Renate, és egészen fekete szeme volt: sokkal szebb, mint én, gondolta Renate, minden féltékenység nélkül. Csodálta Ildikót. Már a neve is olyan szép volt és titokzatos. Ildikónak nem volt szabad futnia, Ildikó mindig ünnepélyes — lassan beszélt, Renátának kettejük helyett kellett futnia, ha a játék futást kívánt. Ildikó egészen másként volt beteg, mint a néni, és így Renate tudta, hogy a néninek csak valami csekélyebb értékű, ostoba baja van, amelyen gondolkodni sem érdemes ... — Kérlek, Erna — mondta a néni és felnyögött —, zaavrtan keresztbe fonta karjait. — Tudod, a gyerek ha csak egy kicsit is fontos vagyok neked, akkor ma éjszaka mellettem maradsz; ma csakugyan egészen rosszul érzem magam ... Renate az ablaknál ült egy karosszékben; egészen a támlához csúszott, lábát felhúzta a melléig, a babát a két térde közé szorította, és hintázva unatkozott. „ » — Tudod, csak a gyerek... — mondta a mama mentegetőzve. Az asztalra tette a teáscsészéjét, és zavartan keresztbe fonta karjait. — Tudod, a gyerek nem szokta meg, hogy másutt aludjék, mint odahaza ... — A szomszéd szobában van egy igen kényelmes heverő — mondta a néni. — És ha majd alhat a hef yekben, abban az üdülőben, akkor itt is megteheti, s te, Erna? Csak nincs ellenedre, hogy mellettem feküdj? Ha történnék valami velem ... az a rémes érzésem van, hogy épp ma éjszaka történhet velem valami ... — Nem akarok egyedül aludni! — mondta Renate nyoinatékkal, de közben fel se tekintett. — Haza szeretnék menni, mama. Vagy pedig mehetek a liften. jó? Csak háromszor, rendben? — A lift nem játékszer, kislányom — mondta a néni. — Meg nagyon veszélyes ts. Tudod, a gép elromlott, és. nem tudják megtalálni a hibát... — De hisze nem egyedül akarok liftezni, Ildikóval akarok! — kiáltotta Renate. — Kislányom — mondta a néni —, liftkezelő nélkül veszélyes. A szerelők eddig még nem tudták megtalálni a hibát, tudod. . Képzeld csak el, ha a kábel elszakadna; hiszen ezeknél a műszaki dolgoknál minden lehetséges... Hat óráig, amíg a liftkezelő szolgálatban van, nem félnek, olyankor még sohasem történt semmi, de éjszaka... újabban előfordul, hogy a lift éjszaka magától megindul, üresen, egyre csak föl-le-föl-le, ég benne a villany és üres... — De Ildikó épp olyan jól tud bánni a lifttel, mint a liftkezelő! — kiáltott fel Renate. — Maga a kezelő mondta. Kérlek néni, kérlek szépen, hisz csak nem haragszol rá még mindig? Csak kétszer, néni, vagy háromszor, ha egészen-egészen jók vagyunk. Igen? Háromszor, jó? — Nem Renate, már nem haragszom arra a szegény gyerekre — mondta a néni szomorúan. — De Ildikó nem... Ildikó nincs már itt, tudod, elutazott, nagyon messzire ... — Vidékre? — kérdezte Renate csalódottan. — Igen, vidékre — mondta gyorsan a mama. — Hiszen te is vidékre mégy, Renate, nyáron minden jó gyerek elmehet vidékre, a hegyekbe ... — Nem tudom, nem volna-e mégis jobb, ha a tengerpartra küldenéd — mondta a néni kétkedve. — De az orvos azt mondta — kezdte a mama újra. — Azt hiszem, jobb, ha a gyerek most aludni megy — szólt a néni határozottan. — Hogy a hegyekbe-e vagy a tengerpartra, erről majd még beszélünk. Elvégre én adom neked erre a jíénzt. Nagyon is jól emlékszem, amikor kislány voltam, mindig sokkal szívesebben mentem a tengerhez, mint a hegyekbe ... Renate nem tudott elaludni. A szoba, amelyben feküdt, nem volt egészen sötét, láthatta a bútorok, az asztal, a székek körvonalait, és mert nem tudta pontosan, milyenek is ezek a dolgok nappali fényben, mindig másoknak látta őket, valahányszor egyik oldaláról a másikra fordult. Ha éppen nem nézeti oda, egy-egy árny lassan közeledett. Amikor a holdsarló egészen elbújt a felhők mögé, olyan sötét lett, hogy Renate semmit se látott már. Ekkor minden bútor egyszerre ropogni kezdett; de ami most minden oldalról feléje kúszott, az már nem is bútor... — Mamai — kiáltotta Renate, de a torka annyira összeszorult és kiszáradt, hogy csak suttogni tudott. Felugrott a heverőről, érezte, hogy ujjak nyúlnak utána, megérintik az ingecskéjét... A szomszéd szobába futott. — Mama! — kiáltotta. — Néni! LUKACS KATALIN fordítása. ~M~~}steledett. I) Az ég kormos volt, a m J föld hamuszürke, az utcák tele vad, sustorgó, siketítö ropogással. A német lőszerraktár égett. Rostán a kukorica: egyik töltény a másikat pattogtatta. Anyám a fáskamra előtt ült, s mint máskor, mint mindig, ha üszkét vesztette már az alkony, moslékot kevert a malacainak. Március vége volt. Szokatlan enyheség. A muskátlik még fenn a verandán, de a kiskertben, udvarhosszat már forrt, pezsgett, csokrot csokor után buggyantott ki a vérmes, csupaláng égőszerelem. És lökte, siettette a lombját: halványzöld, szironyos kis pillangókkal volt lepve az orgonabokor is. Sziget voltunk — a békesség parányi, tavaszodó szigete — pár nappal az ország teljes jelszabadulása előtt. És akkor csattant a kapu, kilincse a falnak vágódott és bejött vagy inkább betámoly- gott az udvarunkra egy ruszki kapitány. Öregedő, alacsony kis ember volt. önos, halálos fáradtság nyűgözte. Az arca füstös, a szája portól és széltől cserepes. Csizmája roggyant, harmonikád. És ahogy megállt, a köpenyét megrázta, a köpeny aljából egy aknaszilánk fordult ki a földre. — ö, te szegényI — esett meg rajta anyám szíve. — Hogy te micsoda fáradt lehetsz ... Hozz már egy széket, fiam, ültessük le az istenadtát. A pártfogóan együttérző fogadtatásra a kapitány kihúzta magát, mosolyogni próbált és így szólt: — Mamka ... Szin ... Ivan kapitán. Anyámra, énrám és saját magára mutatott, majd arcát ösz- szetett kezére fektette: — Szpáty. — Nem szék kell neki — mondtam — ágyl Anyám intett, hogy igen: 6 is értt, mit mutatott a vendég, csak hát ... — A dívány — biztattam. — A dívány is jó lesz neki. Oda ágyazzon, édesanyám. — Jól van, fiam — jött a csendes, belenyugvó válasz. — Én is tudom, hogy mi a tisztesség. Ha messziről jött is, azért ezt a kapitányt is anya szülte. Ügy ám, de — tiszt. Tisztnek meg másabb, fényesebb szállás köll. Eh, de mit osztozunk itt? Gyere, kapitány, gyere a Jézus nevében, Te jelentsd ki: jó lesz-e a dívány? Persze, hogy jó lett. Miért ne lett volna jó? Hiszen tisztnek ugyan tiszt, de a háború előtt valamelyik kubáni kolhoz szerény, akkurátus kis könyvelőiéként éldegélt Iván kapitány. És bár törődött volt és pillája is lecsukódott, mihelyt meglátta, hogy anyám friss cihát húz, rögtön vizet és szappant kért, és mosni, sikálni kezdte magáról a háború szeny- nyét. Anyám hosszan elgondolkozva nézte. Aztán sarkon perdült, frissen, fiatalosan. Be a szobába, szétnyitotta a szekrényajtót és egy váltás tiszta fehérneművel jött vissza. A kapitány csak bámult. No igen, mert anyám mutatta neki, hogy menjen öltözzön csak bele a fehérneműbe. Nem baj, hogy nagy egy kicsit, enyém, a fiáé, ez a fiú meg hosszúra nőtt, a lelkem. Aztán itt ez a dézsa is, forró víz van benne, gyerünk, ne szégyelld magad, le azzal a csizmával, áztasd ki a lábadból a fájást, érezd magad otthon, Iván kapitány. Ö, a holmidra ne legyen gondod. Kimosom, kivasalom, olyan lesz holnapra, mint a patyolat. Vőfélynek is elmehetsz benne. A tea is mindjárt forr. Igaz, csak háborús tea, hársfatea, de azért jó lesz, tudom, hogy mindenetek a csája ... A tűz vidáman, kurrogva égett. Lágy, családias permetet hintett szét a szükségből m'eg- gyújtott petróleumlámpa. Kész lett a tea is. Es a felfrissült, pirosra hevült kapitány, mint aki otthbn van, mint aki tenger hányattatás után szerettei közt ül le végre, megkavarta a teát, ráfújt és előre élvezve az ízét — belekóstolt. Ö, azt a szégyenlős, meghökkent fintort sohasem felejtem eV No, nem ízlik? — szontyolodott el anyám. — Pedig valóságos orvosság. Ládd e: én is ezt iszom... Ej, ej, te kapitány, mit csinál jak; hogyan tegyem a kedved? Rákacsintottam: — Talán úgy, hogy ... meg- bolondítja kicsit. — Én? A kapitányt? — Dehogy. A teát. Nézze csak meg, ott, ott ni, a kredenc háta mögött. Hátha akad még valami az „orvosságos* üvegben. Anyám sóhajtott. Hol rám, hol meg a restelkedő kapitányra nézett. Látszott rajta, hogy tusakodik, nehezen szánja el magát. És nem is csoda. Az üvegben — csinos kis metszett fiaskó volt — rumot őrzött, és cseppenként, cukorral szelídítve, csakugyan orvosságnak használta. Tífuszon esett át, csaknem belehalt, és mielőtt a kórházból kiengedték volna, a doktor ajánlotta neki. Ügy ám, de akkoriban kincs volt nálunk a rum. Hogy mit adott érte, nem tudom, de vagy úgy fél liternyit mégis csak szerzett belőle, őrizte, zsugor- gatta, hetenként nézett másmás rejtekhelyét neki. És akkor tessék: a fia, ez a hamari, meggondolatlan legény, fogja magát és kibeszéli. Hogy 6 rummal él, üveget dugdos, mutatni is sajnálja azt a semmi kis italt. — Ej, te rosszaság, te! — mondta végül is. — Hogy neked mindenbe bele köll ütnöd az orrod. A kredenc mögé nyúlt. Kala- molt, tapogatott. Majd váltig neheztelve, amiért kibeszéltem, előhalászta a szegletes, Inkább csak dísznek való rumos üve- get. Nevettem rajta, de sajnáltam is. Urbán Ernő: MED IC INA Igen, mert rum — mindössze fél declnyi talán — már csak a fenekén volt az üvegnek. Keskeny, rubintos gyűrű. Megivás helyett inkább csak gyönyörködni való. — Neki adjam? — tűnődött hangosan és talán biztatás várva anyám. — Neki adom! — döntött végül is. — Nesze, fogadd jó szívvel, én is úgy adom, váljék egészségedre, Iván kapitány. Es adta, töltötte volna a rumot, de a kapitány nem engedte. Tífuszról, orvosi tanácsról mit se tudott. Arról se, hogy anyám miért tartja olyan nagy becsben, és miért rejti minduntalan máshová a szegletes fiaskót. De látta, megérezte valahogy, hogy anyám szívességet tesz, amikor a semmi, a kupicányi rumot odakínálja neki. De tiltakozhatott! Ha eddig nem tudta, most anyám tettleq mutatta meg neki, hogy qyözös, akaratos és hogy ellentmondást még álmában se tűrő asszony. — Ide a bögrét! — mondta — Orvosság az, medicina! Azonnal idd meg, kapitány! S a rumot utolsó cseppig — szinte az üveg nyakát is kifacsarva — a hasadt, kajla fülű teás bögrébe öntötte. A történetnek csattanója is van. Csattanója bizony, mégpedig olyan, hogy elmondani is restellné az ember, ha azon a viharos, hirtelen kinyíló ta- vászon nem lettek volna gya• koriak a csodák. A kapitány — úgy látszik: pihenőben volt — nemcsak szállóvendégnek jött, kerek egy hétig maradt nálunk. Es amikor útra kelt, amikor a szabadsága lejárt, úgy vett bú* csút anyámtól, olyan meghatóan, hogy most is mosolyogva emlékezem vissza rá. Földig hajolt. Keze a szívén. Mondani annyit mondott csak: szpasziba, Mamka, szpasziba. Megölelte, meg is csókolta anyámat a homlokán, és ment ahová a parancs szólította. Anyám sírt, utána integetett, és amikor az utca sarkán eD fordult, könnyeivel küszködve mondta: — Itt volt, megszerettük, so- se látjuk többé. Pedig — legalábbis ő —* mégiscsak viszontlátta. Én már Pesten voltam, és csak anyámék elbeszéléséből tudom, hogy jóval később, úgy május vége felé, valamelyik meleg, sűrű csillagos éjszakán megállt a házunk előtt egy autó, utasa kiszállt és rávert ai ablakra: — Mamka! Mamka! — Ki az? — riadt fel álmából anyám. — Iván kapitán. — Jóságos isteni Anyám kendőt dobott magára, kiszaladt, és — az éjszakai vendégben sehogy se tudta JöV- ismerni Iván kapitányt. Díszben volt, teljes kapitányi díszben! Fején a megszokott kucsmá helyett betyáros tányérsapka. Mellén kitüntetések sora. És ami szintén újság volt: a háta möqött egy fiatal, ugrifüles or- donánc. Nevettt, szintén köszönt, és mint anya a pólyásbabát — egy kis hordó rumot ölelt: — Ez meg mi? — csodálkozott rá anyám. — Medicinái — ölelte át és hunyorított eqy naqyot Iván kapitány.
