Új Szó, 1974. április (27. évfolyam, 77-101. szám)
1974-04-21 / 16. szám, Vasárnapi Új Szó
Viliam Plevza: A NAGV ÖRÖKSÉG 1974 IV. 21. Közeledik a Szlovák Nemzed Felkelés 30. évfordulója. Az eseményt az Oj Szó is méllóun szándékszik ünnepelni. A jubileum alkalmából visszaemlékezése két, a harcok résztvevőit bemutató riportokat, valamint a felkelés eseményeit és történelmi jelentőségét elemző cikkeket, tanulmányokat közlünk. Az utóbbi írások a Szlovák Nemzeti Felkelésről a közelmúltban Banská Bystricán megtartott szeminárium anyagára épülnek. A sorozatot az alábbi tanulmánnyal indítjuk. Országok, nemzetek, politikai mozgalmak történetében, de az egyes emberek élete során is előfordulnak olyan események, amelyekhez nemcsak az úgynevezett kerek évfordulók alkalmával, hanem szakadatlanul vlsz- szatérnek. Olyan események ezek, amelyek alapjaiban érintették létüket, s ezért egész nemzeti közösségek, osztályok történelmi tudatának alkotórészévé váltak, vagy csak az egyén szempontjából jelentenek fontos határkövet, amelyet szintén nem lehet figyelmen kívül hagyni. A Szlovák Nemzeti Felkelés az ilyen események közé tartozik. A szlovák nép legnagyobb arányú forradalmi fellépése volt egész eddigi történelme során. A legnyilvánvalóbb tett a jogfosztottság, az erőszak ellen, az új életért, a szlovák nemzetnek az új Csehszlovákiában megváló* sítandó új életéért. Történelmi esemény volt — a sző legigazibb értelmében, minden patetikus túlzás nélkül. Megteremteni az egységes reprezentatív nemzeti ellenállási központot: ez volt azoknak az elsőrendű döntő fontosságú, senki más által nem teljesíthető feladatoknak egyike, amelyek az SZLKP V. illegális központi vezetőségre vártak, nyomban azután, hogy 1943 nyarán megalakult, a következő összetételben: Karol Smidke, Gustáv Husák, Ladislav Novomeský. Olyan központ kellett, amely nemcsak közös akciókra egyesíti a gyűlölt német fasizmus és a Szlovákiában 1939. március 14-től kezdve uralkodó hazai fasizmus ellen az addig szétforgácsolt antifasiszta csoportokat és — ahogy annak idején mondták — a különböző eszmei irányzatokat, hanem egyúttal azt is biztosítja, hogy a fasizmus elleni küzdelem szakadatlanul fokozódjék, s elérje a kibontakozás legmagasabb formáját, az egész nemzet fegyveres felkelését, egyértelműen megfogalmazott közvetlen és távlati programmal: közvetlen ez a program a fasizmus elleni tömegharc viszonylatában, és távlati a társadalmi és politikai viszonyoknak a fasizmus vereségét követő rendezése szempontjából. A kommunista párt volt — amint ezt már nemegyszer helyesen kiemelték — az illegalitás súlyos körülményei közt is az egyetlen szervezett, tömegbázison álló, egész Szlovákiában egyetemesen ható antifasiszta politikai erő, amelynek kizárólagos morális hitele volt ahhoz, hogy élére álljon ne csak az általa képviselt osztálynak, hanem az egész nemzetnek, éspedig azért, mert a legválságosabb időkben is félreérthetetlen volt az álláspontja a csehszlovák államiság iránt, és mert egyértelműen egy új, politikai, szociális és nemzeti szempontból igazságosabban rendezett Csehszlovákia felé orientálódott. Az SZLKP V. illegális központi vezetőségének megalakítása^ után a párt nemcsak a maga belső problémáinak megoldására összpontosította erejét, hanem — a CSKP moszkvai vezetőségének politikai vonalával összhangban és G. Dimitrov instrukciói értelmében, amelyeket 1943 nyarán Karol Smidke hozott Szlovákiába — a pártnak lépésről lépésre konkrét válaszokat kellett keresnie és megfogalmaznia a fasizmus elleni harccal és annak céljaival összefüggő kérdésekre. A kommunisták stratégiai és taktikai elvei szerint e harc tetőpontra jutásával kell megkezdődnie a nemzeti és demokratikus forradalomnak, mint olyan elkerülhetetlen fejlődési szakasznak, amely a szocialista változásokhoz való átmenet feltétele. Biztosítani azt, hogy ebben a folyamatban a munkásosztály és forradalmi pártja magához ragadja a kezdeményezést, és vezető szerepet töltsön be, minden kommunistának legfőbb érdeke volt, következésképpen kategorikus imperatívusként nyilvánult meg az SZLKP V. illegális vezetősége képviselőinek tevékenységében, amikor arról döntöttek, miképpen kezdjenek tárgyalásokat a nem kommunista antifasiszta csoportokkal, s mi legyen e tárgyalások tartalmú. A kommunista párt vezetősége munkájához az ellenállás nem kommunis ta tényezőivel felvett első konkrét kapcsolatok idején, már 1943 nyarán az adta a legfőbb, a döntő biztosító kot, hogy olyan politikai erőt képviselt, amely a Kommunista fnternacio- nálé VII. kongresszusán és a CSKP- uak a harmincas évek közepén megtartott VII. kongresszusán elfogadott eszmék kibontakoztatása alapján részletesen kidolgozta és elfogadtatta az antifasiszta és nemzeti felszabadító harcra vonatkozólag a maga konstruktív programját, amely Szlovákia ban az egyetlen ilyen program volt. Ezért utasíthatták el és utasították is el az SZLKP képviselői azt, hogy bárkivel és „bármilyen áron“ tárgyaljanak a hazai ellenállási mozgalomban megvalósítandó együttműködésről. Ezért zárhatták ki és zárták is ki a felkelés előkészítése során még az átmenetileg lehetséges sző vetségesek köréből például a szociáldemokrácia jobbszárnyát, a fasisztákkal való együttműködéssel kompromittált személyeket, a megrögzött agrárpártiakat és a burzsoá csehszlovakiz mus hirdetőit. Egyszóval mindazokat, akik osztályelvektől vezettetve, félelemből vagy alibizmusból visszautasították a kommunista párt követeléseit, vagyis a hazai antifasiszta front olyan aktivizálását, hogy a lehető leggyorsabban kibontakozhasson a fasizmus ellen a fegyveres tömegharc, továbbá azt, hogy a felszabadulás után elősegítsék a munkásosztály és a dolgozó néprétegék érdekeivel összhangban álló politikai, szociális, gazdasági vagy külpolitikai részletcélok biztosítását, egy új, szociális és nem zetl szempontból igazságosabban ren dezett csehszlovák állam megteremtését. A szlovák nemzeti és politikai antifasiszta képviseleti szerv létesítéséért és a minden igazi demokrata egységes programja elfogadásáért folyó harcban a kommunistáknak — ahogy Gustáv Husák mondja — keményen kellett állniuk a sarat, hogy elvi kérdésekben meg ne hátráljanak, de egyúttal nagyarányú „taktikai rugalmasságot“ is kellett tanúsítaniuk, „hogy az antifasiszta tábor egyesítését célzó tárgyalások a követelmények »radikális volta«, szektás »meg nem alkuvás« miatt meg ne szakadjanak“. Az SZLKP partnerei — írja G. Husák — „látva, milyen nyomatékosan követelik a kommunisták a harc aktivizálását, a harc fegyveres formáját, a felkelésre való előkészületeket — nem akarták megszakítani az SZLKP - val a tárgyalásokat —, fokozatosan, lépésről iépésre elfogadták a kommunista álláspontot“. S így végre, közvetlenül 1943 karácsonya előtt megfogalmazhatták és közösen vállalhatták a Szlovák Nemzeti Tanács megalakításának és tevékenységének első feladatait és célját: „Egységesen és központilag kell irányítani a szlovák nemzetnek a politikai hatalom hazai bitorlói által is gyakorolt ná cista német diktátum megdöntéséért folyó harcát.“ Továbbá: „Az első alkalmas pillanatban át kell venni Szlovákiában minden politikai, tör- vényhozó, katonai vagy adminisztratív végrehajtó hatalmat, s a népakarat szerint addig kell gyakorolni, amíg a nép szabadon választott képviselői minden hatalmat át nem vehetnek," Ez a jelentős eredmény ékesen bizonyította, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács képviselői Szlovákia dolgozó népe többségének óhajával összhangban ügy döntöttek, hogy minden erőt latba kell vetni a nemzet felszabadítására, s nemcsak tétlenül várni a felszabadítást. Ennek az eredménynek az elérésére pozitív hatást gyakoroltak — akárcsak az ellenállás nem kommunista résztvevőinek álláspontjára más elvi jelentőségű kérdésekben is — egyrészt a már említett tények, másrészt a Vörös Hadseregnek a frontokon elért óriási arányú sikerei, a teheráni konferencia, E. Beneš moszkvai látogatása, a Csehszlovák Köztársaság és a Szovjetunió közt létrejött, a barátságra, kölcsönös segítségre, a háború utáni együttműködésre vonatkozó szerződés aláírása 1943. december 12-én, valamint azok a hírek, amelyek az említett eseményekről, továbbá E. Beneá és K. Gottwald találkozásáról és tárgyalásairól érkeztek Moszkvából. 1943 közepén az objektívan ható tényezők összessége, de egyúttal azo- ké a szubjektív tényezőké is, amelyek együttvéve egyre erőteljesebben megmutatkoztak a politikai viszonyok alakulásában Szlovákiában is, megértették a nem kommunista ellenállási mozgalom képviselőivel odahaza (s ugyanúgy a határokon túl is) az eddig fel nem mért realitásokat, és elfogadtatták velük a fasizmus elleni harcnak a kommunisták által érvényre juttatott alapelveit. A „közös politikai vezetés megteremtésére“, a Szlovák Nemzeti Tanácsnak mint ,fiL szlovák nemzet politikai akarata* egyetlen hazai képviselő szervének megalakítására vonatkozó egyezmény magában foglalta aláíróinak egyértelmű döntését, hogy megalakítják az új Csehszlovákiát, amely a csehek és szlovákok szociális, politikai és nemzeti szempontból igazságosabb közös állama lesz. A kommunista párt az általa képviselt osztály végső céljai megvalósítá sához kereste az optimális kiindulási lehetőségeket (tehát azt a reális utat, amely a szocialista távlatot előkészíti és közelebb hozza), ezért respektálta a politikai erők adott megoszlását. A közvetlen feladatok sorrendjében a fasizmus legyőzése volt az első. A munkásosztály végső céljai elérésének érdekében az SZLKP elfogadtatta mint szükségszerű követelményt, hogy — amint Gustáv Husák írta — „az egész állami, gazdasági és társadalmi életben" mélyre ható demokratikus reformokat kell végrehajtani, tehát meg kell valósítani „a következetes nemzeti és demokratikus forradalmat“. Az antifasiszta szlovák burzsoázia a Beneš-féle burzsoáziától eltérően áhította a mélyrehatóbb politikai és gazdasági reformokat, hogy a jövendő államban nagyobb szerepet biztosítson magának. Ezért osztályérdekei szempontjából természetesen ideális lett volna a következetes burzsoá demokratikus forradalom megvalósítása, amelynek minden jellemzője Szlovákiában még a München előtti államforma húsz esztendeje alatt — amikor a cseh nagyburzsoázia uralta a helyzetet — sem jutott érvényre. Az 1943. év utolsó hónapjaiban azonban a szlovákiai politikai helyzet, valamint a Szovjetuniónak világviszonylatban, de főként Európában egyre növekvő szerepe megakadályozta, hogy egyáltalán felvethető legyen ez az osztályszempontból korlátozott és szlovák nemzeti szempontból is meddőnek ígérkező burzsoá program. Mivel a kommunisták (s az általuk vezetett baloldali és következetesen antifasiszta és demokratikus erők) egyre növekvő politikai befolyásával párhuzamosan gyengült és korlátozódott a burzsoáziának mint osztálynak befolyása {antifasiszta összetevőit sem kivéve), azért az SZLKP vezetősége elérhette, hogy a Karácsonyi Egyezményben lerögzítették a készülő forradalom lényegében népi demokratikus céljait, s a viszonyoknak a felszabadulás utáni olyan rendezését, amely összhangban áll a munkásosztálynak és minden dolgozó néprétegnek az érdekeivel. Ezért a Karácsonyi Egyezmény a jövendő Csehszlovákia belső elrendezésével kapcsolatosan kiemeli: az új köztársaságnak szilárd, demokratikus belpolitikai rendszere lesz, amely óvakodni fog „a múlt tévedéseitől és hibáitól", a demokrácia eszméjét elmélyíti és kiterjeszti „a gazdasági és szociális élet terére is úgy, hogy a nemzeti jövedelem minél egyenletesebben osztódjék meg az egész lakosság közt, s hogy minden állampolgár méltó módon élhessen”, továbbá“Hangsúlyoz za az Egyezmény, hogy ugyanezek az elvek fogják irányítani a kultúrát, az oktatás és nevelésügyet. Az SZLKP vezetőségének az SZNT megalakítására és céljaira vonatkozó egyezmény elfogadásáért folyó küzdelemben követett, az adott helyzetben egyetlen lehetséges taktikai eljárása összhangban volt az alapelvekkel, a munkásosztálynak — ennek a szlovák társadalom adott fejlődési szakaszában is döntő politikai erőnek — programba vett fő céljaival. Határozottan megnyilvánult ez a Szlovák Nemzeti Tanácsnak — a népakarat Szlovákiában egyetlen képviselőjének és végrehajtójának — már elfogadott statútumában, s ebből logikusan következett, hogy el kellett fogadni a kommunisták álláspontját a szlovákok helyzetének kérdésében is, vagyis azt, hogy a szlovák nemzet önálló nemzet, amely az új államban maga és a testvéri cseh nemzettel együtt alakítja sorsát az egyenlőség és egyenjogúság elvei alapján. Ebből viszont logikusan következett az, hogy feltétlenül meg kellett fogalmazni a londoni csehszlovák kormány iránti álláspontot; ennek tevékenységét csak „nemzetközi és katonai téren“ ismerték el. Az a körülmény, hogy a Karácsonyi Egyezmény a hazai viszonyok irányításával kapcsolatos minden jogot ráruházott a Szlovák Nemzeti Tanácsra, arra a forradalmi szervre, amelyben az SZLKP-nak döntő befolyása és kezdeményező szerepe volt, ugyanolyan nagy fontossággal bírt Szlovákia és a jövendő köztársaság további sorsára nézve, mint az adott időszak döntő jelentőségű nemzetközi* politikai és katonai tényezőjének — a Szovjetuniónak — hatása; hatványozta a kommunisták tekintélyét, és nyilvánvalóan pozitív hatást gyakorolt a Karácsonyi Egyezmény fogalmazásának egyértelműségére olyan fontos kérdésben, amilyen a jövendő állam külpolitikai orientációja volt: „A jövendő Csehszlovák Köztársaság — mondja az Egyezmény — külpolitikai és katonai téren a Szovjetunióra támaszkodjék.“ Annak a programnak az életképességét, amelynek alapján egységessé vált, s nyolc hónappal később az egész nemzetre kiterjedő méreteket öltött Szlovákiában a központilag vezetett antifasiszta küzdelem, igazolta és tovább fejlesztette a Szlovákia felkeléssel felszabadított területén, 1944. augusztus 29-e után alkalmazott forradalmi gyakorlat. A Felkelésben zajló fegyveres harc füzében kiállták a próbát az elvek, amelyek alapján kialakult a szlovák forradalmi politikai platform, s amelyekben realizálódott a kommunista párt politikai befolyása, a párté mint döntő vezetőé, és első ízben egyúttal mint olyan kezdeményező konstitutív összetevőé, amely a szlovák területen alakítja a csehszlovák államiságot. Ezek az elvek nemcsak az 1945 áprilisának elején meghirdetett košicei (kassai) kormányprogramnak váltak sarkalatos részévé, hanem kiindulásul szolgáltak a csehek és a szlovákok Nemzeti Frontja alakításához, valamint az új népi demokratikus Csehszlovákia egész politikai rendszerének megformálásához. A Szlovák Nemzeti Felkelés előkészületei során és ideje alatt a forradalmi Szlovákia politikai képviselete kidolgozta és elfogadta azt az új, valóban demokratikus és egyértelműen forradalmi nemzeti programot, amely hatást gyakorolt az egész Csehszlovákiában zajló forradalmi változásokra, és döntő pontokban megszabta az éppen a felkeléssel megkezdődött egységes csehszlovák nemzeti és demokratikus forradalom jellegét. Olyan program volt ez, amelynek alapvető követelményei hosszú időre érvényesek, s céltudatosan fejlesztik őket tovább a szocialista építés viszonyai közt. (A tanulmány befejező részét a Vasárnapi Oj Szó következő szá mában közöljük.) 3
