Új Szó, 1974. április (27. évfolyam, 77-101. szám)
1974-04-16 / 89. szám, kedd
Török Erzsi: Kislánykoromban az év egyik legizgalmasabb napja húsvét hétfője volt. Milyen szépek, jaj, de nagyon szépek is voltak azok a húsvéthétfők! És nemcsak az emlékezés távolából. Az élet sokkal csendesebb volt, nem olyan izgatott, mint ma Egyik szórakozás nem követte a másikat, s fgy egy ilyen alkalom mint húsvéthétfő is, igen nagy esemény volt Már hat héttel előtte lázasan pancsoltuk a különböző likőröket, mert azzal kínálkoztunk, s a likőr beéréséhez hat hét szükségeltetett. Én már akkor afféle sűrű gazdaaszonynak ígérkeztem, s nagyban tanulmányoztam a szakács- könyveket. hogy valami soha nem hallott süteménnyel versenyezhessek az elsőségért, hiszen a háziasszonyi jó hírnév nagyon is segítette a férjhez menés esélyeit Az ital nem volt annyira fontos. Bort nem volt szokásban délelőtt adni, pálinkát meg isten őrlzzl Hát volt otthon mindig egy üveg szil- vóríum, hasfájás ellen, cukorra csepegtetve, meg a Józsi cigánynak, ha hideg téli reggelen jött fát vágni, de diákoknak meg lányoknak ... Ml, lányok, kitöltöttünk magunknak a likőrből egy gyűszűnyit, s avval koclntottunk egész délelőtt. A locsolkodás csak úgy tíz óra felé kezdődött, de azért már jókor felkeltünk, mert voltak olyan huncutok, mint Török Bálint bátyám, akik már reggel hétkor beállítottak, hogy hátha az ágyból ugrasztanának ki. Jácintlllat úszott a levegőben, s ci- gánymuzslkától zengett a város, mert a muzsikusok Is végigjárták a nekik kedvesebb házakat, s hol Itt, hol ott hangzott fel a nóta. Nagy megtiszteltetés volt a házra, ha maga Körösi Dudus jelent meg, „Dudus lelkem“ személyesen, s ő húzta el a házihölgyek kedve nótáját. Dávitl JÓ7sef: A gyerekek már ágyban voltak. A két kisebbik aludt, de Jóska csak tetette az alvást. Időnként megrezzentette szempilláit, s a vékonyka résen át anyjára lesett, aki az asztalnál vasalt. Tíz óra is elmúlt már. Nem tudott aludni, pedig ilyesmi soha nem fordult még elő vele, amióta csak eszmél. Most is fáradtan és farkaséhesen jött haza a gyárból — ahol mint lakatos- ipari tanuló dolgozott, — de már az étel sem ízlett úgy mint máskor. Az álom meg sehogysem akart a szemére jönni. Édesanyjáról az ablak mellett álló nagy bőröndre, majd a másik nyitott táskára pillantott, amelyekbe anyja az apja kivasalt fehérneműjét rakta. De miért kell apja minden fehérneműjét berakni? — tűnődött Jóska, s furcsa, megmagyarázhatatlan érzések cikáztak idegeiben. — Miért keményedéit meg édesanyja szép arcán az ajkától lefelé az a máskor oly lágy, mosolygós vonalka? Töprengett, gondolataiban kereste a magyarázatot, de egyszer csak azon kapta magát, hogy megrezzent. Elszundított, pedig nem akart elaludni. Az apját várja. Szeretné látni, még ma este — ha hazajön —, már három hete nem volt itthon. Igaz, hogy akkor van csendesség és béke, ha az apja távol van. Pedig de szép is volt valamikorI De hát az olyan régen volt, hogy Jóska is csak simogató, meleg Jóságát érzi azoknak a pillanatoknak, amikor kis- fiúcska korában az apja cukorral, játékkal, s más ajándékokkal tért haza. Akkor az édesanyja is kapott még valami ajándékot... Talán tíz éve lehet már, hogy egyszer csak hiába, várták haza az apjukat, s ha egy-két hét késéssel megjött, már nemhogy ajándékot, de pénzt sem igen tett az asztalra. Édesanyja napokig sírt, de soha nem szól. Pontosan olyan kedves és jó az apjához, mind addig. De egyszer számon kérte a férjét, s Pólyák József kőműves veréssel válaszolt. LegközeAz első öntözök rendszerint kisfiúk voltak, szépen megmosakodva, ktöltöz- ve, lenyalt frizurával, kezükben „ot- kolonyos“ üveggel. Az „otkolony" roppant gyanús kinézésű folyadék volt, és úgy jött létre, hogy a gyerekek a kamrából szereztek egy jókora orvossá- gosüveget. Abba vettek a Littke- drogériában egyujjnyi orgona- vagy gyöngyvirág-„pűrfint“, majd teleöltöt- ték vízzel, amitől az egész folyadék tejszínűvé vált. Az üveg száját bekötötték megszurkált ronggyal, s úgy állítottak be a lányokhoz: „Én kis keresztlegény vagyok, virágokat locsolgatok. Azt hallottam, hogy egy virágszál el akar hervadni; szabad megöntözni?“ — Szabad — mondtuk, s Ijedten lestük, hogy nem jön-e le a rongy az „otkolonyos“ üvegről, s a ránk zúduló szagos víz nem teszi-e tönkre a frizurát, meg az ünneplő ruhát, mert hiszen még ezentúl jönnek a nagyfiúk! És még csak ezentúl jön a mindnyájunk szívében már ott lappangó Ideál — ö! —, aki persze csak egy tökéletlen kamasz volt, de mi Kárpáthy Zoltánt láttunk benne. Neki tettük félre a legszebb piros tojást s a legszebbik szál jácintot, őrá gondoltunk, mikor a süteményeket gyúrtuk, kevertük, sütöttük, kentük. Erről jut eszembe, hogy egyszer kinéztem a szakácskönyvből valami csuda finomnak tűnő tésztát, amit csoko- ládékrémmel kellett megkenni. El is készítettem, s csak akkor vettem elő, amikor a nagyfiúk csapatával megjelent K. Z. — Kóstolják meg — kínáltam büszkén —, ilyet nem ehetnek másuttl — De milyen iszonyúan kétségbeestem, mikor az egyik tapintatlan diák felkiáltott: — De hiszen ez hagymásl... Még most Is elönt a hideg veríték. Nagy ábrándozás közben hagymás késsel kentem fel a tölteléket. Egy Időre vége lett a gazdasszonyi hírnevemnek ... így jár, aki nem figyel oda arra, amit csinál. No de mesélem továb a húsvéthétfőt... Délfelé mind hangosabb lett a város. A nótaszóba már itt-ott kurjonga- tás vegyült. Felbokrétázott, daloló legényekkel teli konflisok robogtak az utcán, s még a szomorú, sovány lo- vacskák is mintha megniámorosodtak volna a fülük mögé tűzött nárciszoktól, megfiatalodva trappoltak végig a főtéren. Délutánra elfáradt mindenki. Hazatakarodtak a diáklegénykék is, virágosán, fáradtan, kóválygó fejjel, ltt-ott elrontott gyomorral a bekebelezett soksok diós-mákos, vaníliás kifliktől, csö- rögétől, huszárfánktól, ebéd helyett szódabikarbónát kértek, és gyorsan lefeküdtek. Mi, lányok, meg ott maradtunk a mosatlan edényekkel, az ábrándokkal s a cél végén előttünk lebegő menyasszonyfátyol vitorlájával, amely — úgy hittük — a biztos várba visz bennünket. Este már csak a piros tojások elszórt héja s a porba hervadt virágok Jelezték, hogy ismét elmúlt egy húsvéthétfő. Azóta bizony elmúlt az életnek is egy nagy darabja, és kislányok, öntözők, majállsl táncosok, elszakadtunk egymástól, de ha húsvét hétfőjén, megállva egy kicsit a modern idő rohanásában, lehunyjuk a szemünket, s rágondolunk a felejthetetlen ifjúságra, a könnyeinken keresztül is boldogan gondolunk egymásra. Bátorság lebb kibékültek, de az újabb hazatérések után ismét csak civakodás, verekedés lett a látogatás vége. Pólyák jó szakember hírében állt. Végigjárta az ország nagy építkezéseit. Élmunkás-jelvényt is szerzett, de italozása és nőügyei miatt az utóbbi Időben sok meqrővást, vállalati fegyelmit és pénzbírságot kapott. De Jóska csak azt tudta, hogy az ő édesapja híres kőműves, erős ember, és okos. Lehetett volna már régen művezető, de fütyül a magasabb beosztásra! ő dolgozni szeret. Felállni az állványra és rakni a falati A gyereknek mindig azt ígérte régebben, hogy egyszer majd megmutatja neki azokat a nagy házakat, amiket ő épített. Jóska hiába reménykedett. Már kt- nött a rövidnadráqból — maholnap ő is mester lesz —, ember, s gyermekkori álmodozásait úgy látszik, majd az ő kisfia színesíti tovább. Azért méq reménykedett ma este is: — Talán már nem is úgy ül le hozzá az apja, mint gyermekhez, hanem ... máshogyan. És elbeszélgetnek. Mert anya nagyon jó, sok mindent meg lehet vele beszélni, de lenne olyan dolog, amit az apjának szeretne elmondani. Talán majd -most. Biztosan egy ki csit megint belesz csípve. Ilyenkor jókedvű, beszédes, amíg anyával össze nem kapnak. De hát mi ez? — Megint elszundított, s ahogy kinyitotta a szemét, ott állt előtte az apja. — Mindened együtt van a két bőröndben — hallotta édesanyja halkra fojtott, nyugodt hangját. Az apja csak állt. Arca jő darabig csodálkozást, majd Iszonyú csúf grimaszt öltött. Bizonytalanul lépett az asztal Jelé, amelynek másik oldalán a felesége állt. — Ha hozzám nyúlsz — mondta megint csak szokatlanul nyugodt hangon Polyákné —, most az egyszer és utoljára védekezni fogok. Nekem ebből az életből elég volt. Pólyák megtorpant. Bambán nézett a feleségére, majd mint az állat, amely csak most vette észre a halálos veszedelmet, ordítani kezdett. A két kisebb gyerek is felébredt. Almosán hunyurgatták a szemüket, majd a veszedelmet felfogva, annyjukat féltve, sikongani kezdtek. Jóska egy darabig nem mozdult, de amikor látta, hogy az apja a asztallal együtt odanyomja édesanyját az ablak deszkájához, kiugrott az ágyból. Valami furcsa érzés még fogta Izmos testének rúgóit, de meglátta anyja szemében a kétségbeesett elszántságot s életében először úgy markolta meg apja karjait, mintha az teljesen idegen lett volna. > Pólyák úgy dobálta magát, mint a hálóba került nagy hal, de már csak tátogatott: — majd amikor érezte, hogy nem tud szabadulni az acélos szorítás alól, hangosan nyögött és eleredtek a könnyei. Jóska elengedte az apját, s ökleivel ő is a szemét dörzsölte. Az ágyban a két kislány szipogott még, csak az anyjuk állt Jcönnytelen szemekkel. Szája szélén most még élesebbre keskenyedett az a két kis vonás. Pólyák egy székre rogyott. Hangosan sírt. Később nyögdécselve, majd a feleségére pillantva megkérdezte: — Hát... tényleg elmenjek? — Menjl — mondta röviden és halkan az asszony, de szava úgy tetszett mégis, mint az ostorcsapás. A gyerekek megint hangosabban kezdtek sírni. Pólyák meg nehézkesen, mintha az a töméntelen sok tégla, amit befalazott életében, mind a földre húzná, felállt s azt mondta: — Ezt az én apámmal soha nem merte volna megtenni az anyámI Polyákné hallgatott. Ügy állt az ablak mellett, mint egy szobor, mindaddig, míg az ember görnyedten ki nem fordult a szobából. Csak azután bugy- gyant ki belőle a sírás. Jó óra eltelt, mire megnyugodott, és amikor a két kicsit betakargatta, s Jóska szomorú arcáról is lesimította a fájdalmat, szája szögletében mosolyra lágyult az a két kis kemény vonal... Petrik József; Törvényhozás Alagutat vájok az éjszakákba, úgy osonok hozzád, hogy megszabaduljak a birkák tekintetétől. Lila árnyékomat felissza a sötétség posztója, úgy lopom magamat önnön magamnak és neked az örökké visszaváró földnek, zöld tengereim ősanyjának, zsengeségemben földre vert akaratom vízgyűjtőjének s már annak is, aki leszel, amikor velem telsz meg. Osonok hozzád, lépteim messze mögöttem koppannak, nyomtalan áradok feléd, mint ellentétes pólusok közt cikáz az elemi erő. De az útmenti fűzfák mégis tudják a titkomat, ismerik agyam rejtjeleit, sejtkristályaim rezgésszámát, ők bemérnek és lehallgatnak. — Mert a jámbor odvas fűzfáknak álcázott kócos boszorkányok megrögzött ellenségeim, valő képükben bambán élik a fülledt családi idillt, csámcsogva rágják képzeletük penészes aszaltszilváját, ők az éj alagútjában is elfognak s kéjes gúnnyal visznek a megalázás főterére. De ott, a világ színe előtt feloldódik a nyelvem s szétkiáltom, hogy mirajtunk már nem fog mások szabálya, szennye, örök-tisztára mos törvényünk: a hűség és az akarat! Jozef Balóž: Kedvesem Húsvéthétfő
