Új Szó, 1974. április (27. évfolyam, 77-101. szám)
1974-04-14 / 15. szám, Vasárnapi Új Szó
jflpggigay " ívrwm I /I LU ilyen csodálatos is az emberi emlékezeti — szólalt meg a csendes szavú Asztalos Vince. — Szerdán délelőtt fönt jártam Vöröskereszten, az orvosnál voltam, hogy nézzen meg, mert valahogy mostanában, elnehezült a lélegzetem, és néha fulladok is. Persze, nem rendkívüli dolog az ilyesmi, különösen, ha az ember már a hatvannegyediket tapossa Amikor elbúcsúztam az orvostól, és kiléptem a kapun, az a gondolatom támadt, hogy nem szállók trolira, hanem gyalog ereszkedem le a dombról, a villanegyed hangulatos kis utcácskáin. Tiszta levegőt akartam szívni... azt a tanácsot adta az orvos, hogy oda járjak sétálni, ahol jó a levegő. De hát hol van már jó levegő ebben a városban?! ... A többiek, akik körülötte ültek, szinte valamennyien egyszerre bólintottak, annak jeléül, hogy bizony igaz: alig van már jó levegő a városban, hacsak a Zerge-hegyen nem. Asztalos pedig szelíd tekintetével végigtapogatva társai arcát, folytatta. Vontatottan, meg-meg- állva beszélt. — Nem bántam meg, hogy gyalog vágtam neki az útnak. Tegnap délelőtt ragyogó idő volt. Langyos volt a levegő, s áttetszőén tiszta az égbolt — és ez valahogy derűs hangulatba ringatott. Ahogyan sétálgattam a csinos kertes házak között, egyszer csak az egyik kertben megpillantottam néhány csodálatos gesztenyefát. Gyönyörű, piros virágú gesztenyefák voltak, ezen a vidéken még nem is láttam ilyen fajta gesztenyét. Megálltam a kerítés oldalánál, és egy ideig ott ácsorogtam, átengedve egész bensőmet a természetes szépség csodálatának. Levél ilyenkor még nincs a gesztenyefákon, annál inkább tudja érvényesíteni egyszerű szépségét a virág. Olyanok voltak azok a fák, mint egy-egy kivilágított, piros fényű csillár. Szépen, szelíden égtek rajta a piros virágok, akár a békesség gyertyái a karácsonyfán. Már az első pillanatban felsejlett bennem, hogy valahol láttam már piros virágú gesztenyét, csak nem és nem tudtam kitalálni, hogy hol. Sokat töprengtem, kutattam emlékeim között, de hiába. Elindultam hát hazafelé, megpróbáltam nem gondolni többet a gesztenyefákra, ám szüntelenül fel-fellobbantak előttem a piros mécsesek. Valamiféle nyugtalanság fészkelte belém magát. Nem szóltam senkinek a dologról. Jártam- keltem a lakásban, segítettem a napi aprómunkánál: krumplit hoztam föl a pincéből, kivittem a szemetet. Tettem, amit éppen kellett. Kitisztítottam az egész család cipőjét, csak hogy elfoglaljam magamat, és eltereljem a figyelmemet a gesztenyefákról. De a kis piros mécsesek folyton-folyvást ott imbolyogtak előttem. Sőt! Néha úgy rémlett, mintha játékosan rám mosolyognának, és kacérkodva odaszólnának nekem: „Itt vagyunkl És kár minden erőfeszítésért. Ügyis visszajövünk.“ És ez így ment azóta mindennap. Leültem a tévé elé — és a képernyőn megjelentek a piros mécsesek. Lefeküdtem aludni — és azt álmodtam, hogy egy virágba borult gesztenyeligetben sétálok. S hallom a csilingelő hangokat: „Itt vagyunk! ... Úgyis visszajövünk.“ Tegnap délelőtt aztán elhatároztam: véget vetek ennek a furcsa játéknak. Hiszen már a fele se tréfa! Éjszakákon át nem alszom. HalluKÖVESDI JÁNOS: Ryszard Osadczy: Az idő és az emberek cinálok. Felöltözködtem, és azt mondtam otthon, megyek sétálni. , Nemsokára ott álltam a kerítés oldalánál, és a gesztenyefákat néztem. Ugyanolyan szépen, szelíden égtek rajta a piros virágok, mint szerdán délelőtt. Csend volt. Csak a méhek zümmögése vert gyenge hullámokat a levegőben, és innen-onnan hangzott távoli madár- * fütty. „Mondjátok meg, virágocskáim — könyörögtem némán —, hol találkoztunk mi az életben. Ne gyötörjetek! Adjátok vissza a nyugalmamat!“ Ekkor váratlanul ott termett a fák alatt egy borjú nagyságú kutya, egy foltos dog. Először csak bámult, de aztán feltette a két mancsát a kerítésre, és hörögve felugatott. Erre előjött a gazda. El kellett mennem onnét. A virágoktól nem kaphattam feleletet. A vacsoránál is egyre csak azt ismételgettem magamban: hol is láttam, hol is láttam? Már régen az ágyban feküdtem, amikor olyat lobbant bennem egy piros gesztenyemécses, hogy nyomban megvilág’osodott előttem minden. Csodálatos az emberi emlékezet! Azóta talán nem is gondoltam azokra az eseményekre, és másoknak sem beszéltem róluk. Túl mélyre temette őket az idő... azért volt olyan nehéz felidézni őket. De lám, elég egy piros gesztenyevirág, hogy mégis a felszínre törjenek. Amikor elém tárult a táj a piros virágú gesztenyefákkal, aztán már minden könnyen ment. Egymás után jelentek meg előttem a bajtársak, az ágyúk, a lövegek és minden eszembe jutott. Amit egyszer megélt az ember, az örökre belevésődik az idegeibe. Persze, aztán már egész éjszaka nem aludtam. Ezért nézzék el, hogy ma ennyire nehézkesen és szaggatottan beszélek. De elmondom, amit akarok, mert akkor még ma éjjel sem alhatnék ... Negyvennégy áprilisában már Nyugat-Ukraj- nában harcoltunk, igen nehéz körülmények között. A 2. Belorusz Front állt velünk szemben. A németek tajtékoztak, mert kétfelé kellett harcolniuk: a réguláris szovjet hadsereg és a partizánegységek ellen, amelyek folyton hátba támadták őket. Igen élénk partizántevékenység folyt. Az ukránok mellett igen sok lengyel partizán küzdött azon a vidéken. Mi, magyarok, alig két hete váltottunk fel egy leharcolt német hadosztályt, és valahogy nemigen tudtunk beilleszkedni a németek hadrendjébe. Meg hát nem is igen akartunk. Kinek volt kedve harcolni negyvennégyben? Már jóval előbb sem ... hiszen ezt maguk épp olyan jól tudják, mint én. Sok volt a szökés, egy nap se telt el anélkül, hogy kereket ne oldott volna valaki. Sokan átszöktek az oroszokhoz. Megesett, hogy egész rajok, sőt szakaszok álltak át a szovjet oldalára. Aki zalmuk az oroszokhoz, zánosztagoknál kötötte haragudtak ránk a nén zalmatlanabbul kezeltel A propagandagŕ zet erősen működött. A kél ta meggyőzni a maga leg röpcédulákkal Jlg ségi fegyverekből átlőtt pülőgépekről szórták 1< Megesett, hogy a repüli Iákat visszahozta a szé kaptunk közülük néhán Körülbelül az a szöveg „Vöröskatonák! Ne áld életeteket. A Wehrmacl tonailag fölényben van. a frontokon a német c biztosítják a német ha< Katonáink a tisztek j vettek a röpcédulákon. Az oroszok közvetlen használtak. Hangszórói zánk németül és magye lyokat, átszökött katoní tattak meg, akik elmom ban részesítik őket oda ellenes érzelmiteket, he Hadsereghez. Minden n tak a hangszórók. Mi csend volt. Este héttől-r lig meg-megismételték i este történt, még miel szovjetekhez. Egy mag} szélt a hangszóróba. C volt. Mindenki figye beszél volt bajtársunk, ták, ismerik, a Donnál j nevére sajnos már nem tájban aztán dühösen t parancsnoka, hogy r katonái a mi tűz a mocskos szííT^ék a szovjet arcvonal ró harckocsit, amelyre pagandaadást. Nem éri tudtam meg, hogyan c; a harckocsi búgása tis magát a harckocsit sí ni, pedig a hold tökéle arcvonal túlsó oldalát, furcsább, hogy hol inné a „szózat“ — mert így i dig ugyanaz a hang bes: megkezdődött a menny timéteres ütegek okádt Akkor is húsvétot ünnepeltek. Az íratlan családi krónika arról is megemlékezik, hogy húsvét vasárnapja volt. Szüleim úgy határoztak, hogy e napon róják le szokásos évenkénti látogatásukat Pistáéknál, akik öt faluval meszebb laktak, és akikkel ember- emlékezet óta jő barátságban éltek, hiszen szegről-viégről rokonságban is voltak. Mi gyerekek kitörő Ujjongással fogadtuk az elhatározásukat, mert Pistáék vendége lenni számunkra azt jelentette, amit a csikónak, ha kivágódik a karámból és a Hortobágy határtalan birodalmában habzsolhatja a szabadságot. Pistáék kis birtokáról Mikszáth úgy mesélt volna, mint a tuszkulánumról. A szétterpeszkedő, fehérre meszelt kúria tornácának oszlopait égő vörös, futtatott rózsák ölelgették, a ház hátában gyümölcsös, e mögött szelíd dombon a szőlő terült el. A kapuban csaholó pulikutya, az ólban röfögök, az istállóban tehénbőgés, a kamrában oldalastól kezdve a lépesmézig, a pincében öreg bortól a kisüstön főtt szilvóriumig minden volt, amit az az áldott föld ontott magából. Valóságos paradicsom volt, igaz sem volt talán ... Pista abban az évben töltötte be a kilencvenedik esztendejét. Négy ükunokája, harminchárom unokája és tizenkét gyereke szaladgált a világban, és Juli néni már a negyedik hitvese volt. Nem is olyan régen, úgy húsz esztendő előtt esküdött neki is örök hűséget. Juli néni ajándékozta meg a tizenkettedik gyerekkel, ez akkor zupáit be a katonaságnál, mert Pista úgy akarta, hogy legyen egy katona is a családban, ez még nem volt. De azért mindenki csak Pistának szólította, miég a gyerekei is. Ezt is ő akarta, így, az istennek sem akart megöregedni. Gyerekeit, menyeit jól ismerte, nevén szólította mind, de az unokái közül — ha ott ült a tornácon örökké füstölgő pipájával — odaszólított egyet-egyet magához, és megkérdezte: — Te kinek a gyereke vagy? A megszólított ilyenkor odadörgölődzött hozzá. — Én a Laci fia vagyok — és már nyújtotta is a markát, mert ilyenkor egy hatos volt az áldomás. Az élelmesebbek már maguktól is többször bemutatkoztak, ezt már nem vette észre. De az is lehet, hogy ma- , gában mosolyogva belement a játékba. Mikor megérkeztünk, olyan volt a ház tája, mint egy nagygyűlés. Pista nyolc fia, négy lánya és ezek gyerekei, de még a négy ükunoka is együtt’volt. Nagy rivalgással ugráltak le a kocsiról, azonban hirtelen elcsendesedtünk. Juli néni a szokott ruganyos lépéseivel sietett elénk, és halkan befelé tessékelve, szomorúan mondta el, hogy Pista bizony nagyon beteg, három napja fel sem kel az ágyából, nem beszél, nem eszik, és az orvos minden nap kétszer is meglátogatja. — És mit mond az orvos? — kérdezte apám részvéttel. — A .dolog úgy kezdődött, hogy két héttel ezelőtt Pista rosszul lett, az orvos alaSIMKÓ MARGIT: Családi albumombó posan megvizsgálta, diétát rendelt neki, eltiltotta a dohányzástól, meg a bortól is, és mondta, hogy vigyázzak rá nagyon, mert __ — nem sírt Juli néni, erős lelkű asszony volt ő, csak elcsuklott a hangja — ezért sürgönyöztem haza a gyerekeket, nagyon szeretik az apjukat, mind itt van, még Jóskát is hazaengedték a katonaságtól a két ünnepnapra ... jajaj, drágáim ilyen borzasztó csapás egyszerre mi lett ebből az erős, egészséges emberből... ilyen húsvétot kellett megélni Szegénykéim — fordult a sok körénk gyűlt unokához — azért ne féljetek, a nyuszi nem marad el, az nem tud róla, hogy a Pista beteg, elrejti az ajándékokat, aztán holnap regg< titek. Ne bánkódjatok lelkecskéii latságtok nem lesz elrontva.. meg van terítve a nagy szobábai de utána menjetek a kertbe játsz az én Pistámnak csendje, nyugoi Gyönyörű, napsugaras húsvét ébredtünk. A gyerekek még mej gölték a szemüket, rohantak kér rejtett tojásokat a kertbe, a szobá rába, a fiúk még a padlásra is Nem egynek volt már a kezébe] jás, csokoládényuszi, cukorcsibe nem találtam semmit... hátha a .i *
